Diurnus: A sajtó lassan a sztároké

Megmondom. A válaszom kiábrándító. Az interjúért nálunk nem kötelező tiszteletdíjat fizetni a megszólaltatottnak. S ha azt a rádió, a televízió stb. alkalmazottja készíti, a fizetése fejében teszi.  Szerepel is a munkaköri leírásában. Az interjú tehát honorárium-takarékosság.

Hogy miért kapható akkor bárki interjúra?

Csak magamról beszélhetek. Általában azért, mert hiú vagyok. Hiúságomnak hízeleg a tévés, rádiós szereplés. Amikor elindulok otthonról, ha élő adásban lesz a beszélgetés, mindig szorongok: nehogy elkéssek. És mindig jóval hamarabb érkezem, egy-két órát üldögélek a stúdió várószobájában, mint egy igazi falusi bácsi. Aztán reflektor, kamera, kérdező, tíz-húsz perc, és amikor vége és kisomfordálok, mindig úgy érzem, hogy hülyét csináltam magamból. Csak akkor nyugszom meg - ritkán! - ha a haverom fölvette videóra és megnézhetem, és úgy vélem, nem is voltam olyan nagyon hülye.

Ráment a napom, s olyan fáradt vagyok, mintha teljesítménybérben téglát hordtam volna.

Ez a rosszabbik eset. A jobbik az, ha valamilyen rögeszmém van, valamilyen ügyet, igazságot remélek szolgálni. (Ez egyébként nálam butábbakkal és nálam okosabbakkal is előfordul olykor.) Az azonban bárkire illik (szinte mindenkire), hogy szüksége van reklámra. A politikusnak, írónak, színésznek; a politológusnak, a megkéseltnek, az ügyvédjének, a kormánypártinak, az ellenzékinek: fizetne is, csak megszólalhasson millió lakásban. Vagy legalább százezerben. S a vállalkozó, aki idejében rájött, hogy szereplési viszketegségünk (olykor pedig az ideál, amelyet szolgálni kívánunk) erősebb az anyagi érdekeinknél, megérdemli, hogy vagyont gyűjtsön.

Jankó János legközelebb talán azt kérdezi, hogy az interjú-dömpinggel egyszerre miért tűnt el viszont a médiából szinte teljesen a mélyen járó, oknyomozó tényfeltárás.

Megmondom. Kiábrándító. Mert sok idő, sok munka és sok pénz kell hozzá. Egy, két, tíz hónap. És tehetség, szakértelem, alaposság. Bátorság. Szenvedély. Meg sajtójogász, tanúk, bizonyítékok. A „nagyinterjú” maxi 50 ezer forintba kerül - az ugyanakkora oknyomozás legalább egymillióba. S mennyire más a kockázata! Meg a hatása, a vonzereje.

Apropó: műfajelméleti polc. Az oknyomozó riport van legfelül. Műfaj-elméletileg. Csak ott. A napisajtóból (egyelőre?, végleg?) talán végleg
eltűnt. Helyébe tolakodott a sztárinterjú.