Gömöri György: Borisz Godunov és Kádár János
Borisz Godunov 1605-ben halt meg. Bukásának egyik oka az ú. n. “ál-Dimitrij” fellépése volt – utóbbi trónkövetelő azért volt “ál”, mert Borisz évekkel korábban meggyilkoltatta Rettenetes Iván legkisebb fiát, a trón-várományos, mindössze nyolcéves Dimitrij herceget. A hajdani szeminarista “ál-Dimitrij” lengyel segítséggel tört be Oroszországba, és az orosz hadsereg nagy része átállt hozzá a “trónbitorló” Borisz ellenében. Ugyanakkor Musszorgszkij operája szerint Borisz Godunovot iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötörte Dimitrij herceg meggyilkoltatása miatt, ami mögött lehetett ugyan jól felfogott politikai érdek, de ami még a kor elvárásai felől nézve is szégyenletes, utólag igazolhatatlan bűntett volt. Az egyik jelenetben Godunov hallucinál – maga előtt látja a herceg véres tetemét, s ez szinte őrületbe kergeti.
A párhuzam egy másik “trónbitorlóval”, Kádár (született Csermanek) Jánossal adódik. Bár politikai karrierje 1956 után felívelt és évtizedekig tartósnak látszott, Kádár lelkét két politikai gyilkosság is terhelte. Az elsőben “csak” bűnrészes volt – Rajk Lászlóról van szó. Mivel azonban nem sokkal később őt magát is letartóztatták, Kádár védekezhetett azzal, hogy az adott helyzetben, még ha Rákosi ellen is fordul, nem sokat tehetett volna az áldozatnak kiszemelt Rajkért. A második gyilkosság viszont (ezt ma már szovjet és jugoszláv adatok alapján tudjuk) teljes egészében Kádár János lelkén szárad: az oroszok nem követelték Nagy Imre kivégzését, csupán politikai megsemmisítésére törekedtek. Kádár viszont saját legitimációját látta veszélyben forogni, hiszen Nagy Imre még 1958-ben is a saját forradalmi-koalíciós kormányát tekintette Magyarország utolsó törvényes kormányának. Függetlenül attól, mennyire akarta az ország javát, illetve mennyire ítélte el a korábban kormányzó sztálinista klikk politikáját, 1956 véres megtorlása mellett a titkos Nagy Imre-per és az azt lezáró négy halálos ítélet később Kádár megbocsájthatatlan bűnének bizonyult.
Ezt nem csak én látom így, mérvadó külföldi történészek is ezen a véleményen vannak. És lám, 1989 áprilisában, a már félőrült Kádár utolsó beszédében nem meri kiejteni a meggyilkolt Nagy Imre nevét: “annak az embernek” az árnyékától, vagy a kivégzés emlékétől nem tud szabadulni! Saját lelkiismeretével szembesül, miközben tudja, hogy Nagy Imre rehabilitálása az ő teljes (erkölcsi és politikai) bukását jelenti. Bizonyos értelemben tragikus hős, akit nem a saját hübrisze, inkább félelmei irányítanak, és visznek bele az 1958-as utolsó nagy sztálinista per megrendezésébe, és az előre elkészített ítéletek végrehajtásába. És félelmetes a dátumok egybeesése, az, hogy Kádár 1989. július hatodikán éppen abban az órában hal meg, amikor a Legfelső Bíróság hivatalosan rehabilitálja és felmenti a vádak alól Nagy Imrét.
Lesz-e vajon valaki, aki tragédiát, vagy tragikus operát ír Kádár Jánosról?
