"Macskák társasága"

Itt, az ablakom előtt, mióta tavasz van, a szomszéd ház parkolójában nagy élet zajlik. Forum Cattus. A szerepek egyértelműek, a testméretek eldöntenek minden vitás kérdést. Mindenki tudja a helyét. Még egy-két hónap, és feltűnnek a szaladgáló, csetlő-botló, tiritarka kismacskák: lám, mindenkinek jutott azért az örömökből, gondolom ilyenkor. Csak hát, annyi átkoncertezett éjszaka után most itt a gond, főhet a fejük, ki pesztrálja az aprónépet, nehogy a vesztüket okozzák a ki- beálló autók. Aztán ez is megoldódik: valahogy mindig felnőnek a kicsik, szétszóródnak a környéken az örök körforgás részeként, és eszébe sem jut az embernek, hogy az a rusnya-nagy vörös kandúr pár hónapja még kedvesen nyifogó kis vakarcs volt.

Tetszik, hogy a macskák nem gondolkodnak mindezen. Teszik, amire teremtettek, élik az életüket. Mélységes bölcsesség lakik bennük, ezt is szeretném megtanulni. Mióta két lábon járva tudatára ébredtünk végességünknek, valamikor közös Édenünk bezárulta után, egy merő kétségbeesés az életünk. Mi lesz, ha… Mi lesz, ha elveszítem, ha megkapom, ha elhagy, ha megtalál, ha úgy lesz és ha nem lesz úgy… Mi lesz holnap és mi lesz holnapután? És azután? És mi lesz, ha már semmi nem lesz…? A macskám hazajön, ha éhes, azután megy a dolgára, ha húzza kandúrszíve. De van, hogy itthon ragad, lusta álomba zuhan, valószínűtlen pózokba tekeredve terül el a fotelban, a füle meg-megrezdül egy rászálló porszemtől vagy a beszűrődő zajtól, s fél napig tudomást sem vesz a világról. Ha a nyugalmat szeretné valaki megtanulni, egy napsütötte betonon elnyújtózó macskát kell megfigyelni. A pillanatban fürdik: nincs körülötte se több, se kevesebb.

A macska öngondoskodó, akárhogy sündörög is a lábadnál, ha tejfölre vágyik. Ha van tejföl, csudajó. De ha nincs – hát megoldja. Ki tudja, miképp. Merre járhat például az enyém, ha három-négy napra elkószál, fogalmam sincs. Elbaktat akár a szomszéd kerületbe? Vagy csak a szomszéd telekig? Elsirattuk már háromszor is: nem jön vissza többé, ez most már biztos. Aztán csak megjelent. Mit ivott, mit evett, hol aludt, soha nem tudjuk már meg. Kicsit porosabb volt a bundája, és nem gömbölyödött úgy a hasa sem, de fürgén hazakocogott és kérte a tejfölt. Egy kutya, ha kóbor lesz, gyorsan földönfutóvá válik. Fájdalmasan szánnivaló, szakadt hobóvá. A kutya az ember jóindulatától függ: gazda kell neki, akárhogy is. A macskát elkényeztették még Egyiptomban: soha nem fog pitizni a szeretetért. Te fogsz a színe elé járulni, gazdi. A tizenkét százalékos zsírtartalmú tejföl nem tejföl, nem tudtad? Ha makacskodsz, adieu! Majd megoldja másutt, másképp az életét. Te meg majd sírsz már egy nap után, s ígérsz magadban fűt-fát, csak látnád még egyszer… Aztán meg is jelenik kegyesen, s te szaladsz elébe a húszszázalékos tejföllel.

Az írók szeretik a macskákat. Doromboló cicával az ölben jobb verset ír a költő. Aki nem hiszi, nézze meg a Weöres Sándorról készült felvételeket. T. S. Eliot egész univerzumot épített rájuk, Bulgakov megsejtette a fekete kandúrokban lakó daimónt. Kormos Istvánt nem hagyta nyugodni a Pincérfrakk utca titka. Somlyó György megverselte a macska „tízezer létezésmódját”, mottójául Mészöly Miklós-sort választva: „…ahol a macskák élnek. Talán talán – mindenek előtt ezt kellene megírni.” Bizony, bólogatok erre, hát ezt kellene megérteni és azután talán, egyszer megírni.