A Facebooktalanság kora
Azt gyanítom, az emlékkönyv teljesen eltűnt a süllyesztőben – nem csak a sajátunk, a fiókok mélyén, de mint műfaj, általában, kiment a divatból. Elmosta a digitalizáció. Iskoláskoromnak nélkülözhetetlen kelléke volt, lányok számára, természetesen, efféle érzelgős játékokkal a fiúk már akkor sem foglalkoztak. A családban szerencsére több emlékkönyv is megmaradt, s ezekben jól nyomon követhető, miként változott a divatja az évtizedeken át. Az unalomig ismételt versidézeteken és a „Jól csak a szívével lát az ember” típusú bejegyzéseken kívül az emlékkönyvek történetében szinte mindvégig megmaradt az a szokás, hogy a közepén, egy dupla oldalra rajzolt szőlőfürt szemeibe, vagy lufikba, falevelekre, esetleg egy virág szirmaiba mindenki beleírta a nevét, aki rajzolt vagy írt valamit a könyv tulajdonosának. A tulajdonos neve is szerepelt valamelyik szőlőszemben, többnyire középen, és ezen az oldalon egy pillantással felmérhető volt a kapcsolati hálója.
Semmi kétség, az emlékkönyv gyerekkorunk Facebookja volt. Nincs új a nap alatt. Vagy tán mégis. A vágyak, a próbálkozások, az ösztönök a régiek, ami új, az a „hardware-es” megoldás. Az emlékkönyv egy adott időpillanat lenyomatát rögzítette, annak az illúziójával kecsegtetve, hogy „örökre”, a Facebook minden pillanatnak részesévé tesz, azzal az illúzióval kecsegtetve: valóban ott vagyunk a pillanatokban. Az emlékkönyv útravaló: ne felejts engem és jókívánságaim. A Facebookon kontinuum van, nincs múlt és jelen. Veletek vagyok és velem vagytok, nincsenek emlékek, csak történések áramlása: ha a széleken csendesebb, lassabb is a folyam, a fősodorban nagy élet zajlik. A Facebook és az emlékkönyv sem más persze, mint magunkról szóló finom vagy hangos jeladások sora: figyeljetek rám, figyeljetek még jobban, itt vagyok!
S bár nem tudok betelni a webes áldásokkal és lehetőségekkel, számomra a Facebooknál mégis van valami vonzóbb az emlékkönyv múlandóságában rejlő időszerűtlenségben. Szeretem a „vajon mi lehet vele” típusú kérdések melankóliáját. Izgalmasabb a nem-tudással terhes találgatás, mint a mindenről tudás illúziója, s most innen izgalmasabbnak sejtem azt is, ha nem élethű mozzanatokban dokumentálva hagyom majd magam az utódaimra. De tán ők már nem is fognak kutakodni.
Amikor minap Steve Jobs halálhírét elolvastam, kilöttyent a kávé a csészémből. Az Apple atyja nagy ember volt, ikonikus figurája a 21. századnak. A császárok, a felfedezők, a tudós-festők és a költők századait követő fejlesztők korának. Intelligenciája, befolyása, vagyona és kapcsolatai messze mások fölé emelték – meggyőződésem, hogy a Steve Jobs-kaliberű gondolkodó-üzletemberek több mérföldkőnyit lendítenek kulturális evolúciónkon. Ahogy a tűz, a kerék, a házépítés, az antibiotikumok és a Facebook, az iPhone és társai is ilyen mérföldkövek lettek. Túlzás volna? Semmiképp nem. A találmányok, igényeinkkel együtt, finomodnak. Hiszen minden köztes állomás ahhoz visz közelebb: felszámolni a távolságokat és megnyújtani az időnket. Jó dolog egyre több dolog fölött diszponálni a természetben, végtelenül megnyugtató egyre több tényezőt uralni a tudással. És mégis: mily kicsiny és mily kevés dolgok fölött van valódi hatalmunk. Ha van nyugtalanító, hát akkor az az, hogy élete zenitjén halt meg a világ egyik legbefolyásosabb embere. Hogyan lehetséges ez? Mi az esélye így bárki másnak? Mivégre igyekszik akkor az ember, ha szürke eminenciás?
Az univerzális szorongás kérdései között e ponton győzedelmeskedett bennem az emlékkönyv a Facebook felett. A rögzített pillanat az, amiről mindketten tudjuk: azért rögzítjük, mert fájdalmasan, uralhatatlanul siklik ki az idő a kezünk közül. Kell, hogy maradjon belőlünk valami abból a tudatlan korból, amikor még fogalmunk sincs, mennyit ér egy év, mennyit egy hónap, és mennyit huszonnégy óra vagy egyetlen perc, amiben testünkkel is, lelkünkkel is, és még teljes valónkkal benne vagyunk. A tudatlanág kora és a ráismerés között pergő kontinuumból pedig nagyon, nagyon kevés a kihagyhatatlanul fontos közlendő.
