Ugrás a tartalomra

A kádfestő

A kádfestő pontosan érkezett, két nagy sporttáskával, és ahogy a nő betessékelte az aprócska fürdőszobába, rögtön neki is látott kipakolni, mintha csak egy hosszú útról érkezett volna haza. Meglepően sok műanyag- és fémdobozt vett elő, ezeket az előszobában rakosgatta le különféle eszközökkel együtt az újságpapírra, amit előzőleg leterített: spaklit, ecsetet, szivacsot, még egy ecsetet, két spatulát és egy hajszárítót. „Nem csinálok semmi piszkot” – nézett fel a nőre, aki a vidám tekintetből jól láthatta, hogy a kádfestő fiatal még, csak a tájszólása és a mesterember-öltözet egy kicsit idősebbé teszi.

„Keveset törődnek manapság az emberek a fürdőkádjukkal” – mondta a kádfestő, és közben leült a földre, az egyik lábát maga alá hajtva, a másikat térdben felhúzva – így ülhettek az indiánok, amikor főzetet készítettek, vagy békepipát szívtak, gondolta a nő, és felajánlott egy kissámlit a kádfestőnek. A férfi egy félmosollyal megköszönte és udvariasan nemet intett; annyira természetesen és könnyedén dolgozott ebben a féltérdelő ülésben, hogy csakugyan furcsán hatott volna, ha egy sámliról görnyedne előre.

Így hát a nő ült a hokedlire, kiszorulva az előszobába, és hangosan elgondolkodott, hogy valóban nem törődnének-e manapság a népek a fürdőkádjukkal. Kihallotta a kádfestő megjegyzésében rejlő dicséretet. „Vagy szórják a pénzt és újat vesznek – magyarázta a férfi –, vagy igénytelenek és nem foglalkoznak vele, hogy néz ki az a kád.” Fürgén járt a keze, a kádat többször is áttörölgette, fújta hajszárítóval, azután körberagasztotta a peremeket egy szalaggal. A tégelyeket tartalmát összeöntötte, és az egyik spatulával gyorsan kavargatni kezdte. Most egyszerű volt a dolga, mert a nő fehéren akarta hagyni a kádat, de kérhetett volna bármilyen színt, a férfi kikeverte volna, erről biztosította a nőt, akinek, a műveletet elnézve, efelől nem is maradt kétsége. A tekintete szinte elmerült a mozdulatokban, ahogy a kádfestő a tégelyből adagolt egy fényesen gyöngyöző folyadékot a flakonba, épp csak annyit, amennyi kell, egyik kezével öntötte, másikkal keverte, olyan gyorsan, hogy követni sem lehetett.

A nőt meglepte, amikor a kádfestő megkérdezte tőle, mivel foglalkozik. „Irodalommal” – felelte a kérdésre, de ahogy kimondta, meg is bánta, talán egyszerűbben, hétköznapian kellett volna fogalmaznia, mondjuk így: könyvekkel – igen, ezt kellett volna válaszolni, vagy azt, hogy újságíró. Most a kádfestőnek majd megáll a keze, és valami olyasmit fog mondani, hogy „azannya, ez alatt meg mit kell érteni”, és akkor ostoba magyarázatba kell fogni, vagy egy egyszerűsítő füllentéssel elintézni az egész kérdést, és visszaterelni a szálat valami fürdőszobai mederbe.

De a kádfestő nem is fordult meg, azalatt szólalt meg, míg egy pasztával kente ki az egyenetlen felületeket a kádon. Villámgyorsan haladt repedéstől repedésig, amelyeket a nő egyáltalán nem is látott, és azon ámult, hogy a paszta ott marad a mélyedésekben azok után is, hogy a kádfestő egy spatulával lesimítja. „Szép munkája van, irigylem érte. Én Arany Jánost szerettem a legjobban – mondta a férfi –, és még most is, mert azt olvasunk néha a lánynak. Tudná ő is, tizenhárom már, de azt akarja, én olvassak esténként vagy az anyja. A fiú még kicsi, de az más, mint a nővére, nem tudom, akar-e majd ilyen sokáig mesét.” A nő figyelte, ahogy az ember immár egy kis festőhengerrel halad körbe a kádon, és a felület lassan csillogni kezd. Vigyázott, hogy ne legyen csíkos, a mozdulaton múlik, mint elárulta, és egy kis ecsettel pamacsolt azokban a hajlatokban, ahol a henger nem volt használható.

„Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!” – mondta a kádfestő, és bogozni kezdte a hajszárító zsinórját a várakozási időben, amíg száradt a festék. A nő tartott attól, hogy most következik majd az, hogy „bezzeg ezek a mai könyvek, ezek nem szólnak semmiről”, de a kádfestő nem mondott semmi ilyesmit, hanem pontos mozdulatokkal törölgetni kezdte a tégelyeket, és visszacsavarta rájuk a kupakokat. „Tudja, az a kislány… eléggé az anyja szoknyáján ül még. A városba jár be az iskolába a falunkból, de azok a lányok már mind festik magukat. Ő nem pingál magán semmit. Hívták minap táncos buliba, de nem ment. Eljött velünk cseresznyét szedni. Szedtünk vagy tizenöt kilót, most is azt magozza a feleségem. Még cseresznyepiros kádat is tudnék…” – nevetett a kádfestő, aztán felkattintotta a hajszárítót. A nő nézte a hokedliról a csillámló, száradó felületet, aztán a kádfestő kérése hozott egy üres műanyag flakont. A férfi egy éles késsel lekanyarította a palack tetejét, két lyukat szúrt rajta, belefűzött egy madzagot, és egy pillanat alatt felkötötte a vízcsap aljára. Egy napig nem érhette víz a frissen festett felületet, a palack megakadályozta, hogy a vízcsapból akár egy csepp is rácsöppenjen.

Amíg a maradék holmikat rakta el fürge mozdulatokkal a táskába, a nő megfigyelte, hogy egyetlen festékpötty sincs sem a kezén, sem a ruháján, és valóban nem hagyott piszkot a padlón sem. A nőnek szinte zakatolni kezdett a szíve, ahogy azon tűnődött, megkérné a kádfestőt, jöjjön vissza egyszer mesélni a falujukról, meg arról, mit csinál a felesége, amikor nem cseresznyét magoz, és aggódik-e a kislánya miatt, aki az anyja szoknyáján ül. De arra is szívesen megkérte volna, hogy hadd menjen el egyszer végignézni egy zöld, egy rózsaszín vagy egy kék festést is, nem beszélve a cseresznyepirosról – ha sikerülne rábeszélni egy bohémabb megrendelőt. De miután a kádfestő a vállára dobta a két nagy sporttáskát, a nő kifizette a munkáját és meghallgatta a karbantartási intelmeket, ahogy a mesterektől búcsúzik az ember, zavarodott sietséggel és udvarias köszönettel ajtót nyitott, majd némán, elnehezült szívvel útjára engedte a kádfestőt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.