A kutatómunka mellékhatásai
A kamaszlét sosem egyszerű. A gyermekévek és a felnőtté válás határán toporgó ifjú ekkor próbálja megérteni a világot, megtapasztalni a szerelemet, eltervezni az életét. A helyzetet legkevésbé sem könnyíti meg, ha az érzelmekkel és figyelemért küzdő fiatalt ebben a kritikus időszakban háború veszi körül. Ezzel a problémával találja szemben magát Kováts Judit Megtagadva című regényének főhőse, Somlyói Anna.
Anna egy átlagosnak mondható, szépreményű kamaszlány, végzős gimnazista, épp a továbbtanulást tervezgeti, a szerelemmel ismerkedik, amikor megérkezik a háború. A „történelem” fokozatosan szivárog be a mindennapjaiba. Először a kötelező „almamagpenzumok” növelése, a mennyiségtankönyvben őrzött Horthy István-kép és az iskolai szónoklatok jelentik az ifjak számára a háborút. „Szent meggyőződéssel, olyan hévvel és annyiszor adták elő gyakorlatilag ugyanazokat a gondolatokat, hogy legtöbbször úgy éreztem, ennek a sok embernek egyetlen szája van, és az a száj folyton ugyanazt ismétli. Egy idő után, mihelyst elkezdtek beszélni, egyetlen pontra irányult a figyelem: a szájukra. Eltűnt az arcuk, az orruk, a szemük; az igazgató, az osztályfőnök, Szentkuthy tanár úr megszűnt létezni, csak a száj maradt belőlük, és ez a száj folyton a nemzet élethalálharcát, a vörös veszedelmet, a hős honvédeket, Istent, hazát és a szüleinket emlegette.”
Idővel viszont a háború valóságossá válik, az iskola gyakran szünetel, megnehezítve a fiatal szerelmespár, Anna és András találkozóit, akiknek a tanítás utáni séták, illetve az együtt átvészelt légiriadók jelentik az együttlétet. Az iskolai ballagást pedig a zsidó diákok kabátján virító sárga csillagok árnyékolják be. De az igazi veszteségek csak ezután következnek. Megérkezik az első, fronton elesett családtagok halálhíre, a jól ismert szomszédok, szeretett barátok egy részét összegyűjtik és deportálják. Majd jönnek a bombázások, az óvóhelyeken töltött éjszakák, a települést elérő frontvonal. Az oroszok bevonulása jelenti a legnagyobb megpróbáltatást a fiatal főhősnőnek és a regény többi szereplőjének is. Az elcsigázott, elállatiasodott orosz katonák felbukkanásával kezdetét veszi az állandó rettegés és bujkálás időszaka. Az álmait lassan elfelejtő Annára és vele egykorú társaira emellett még kényszermunka is vár, például a sárkaparás, illetve az oszlásnak indult döglött lovak eltakarítása.
A regény összességében precíz bemutatása a vidéki népesség megpróbáltatásainak. Annak ellenére, hogy az első néhány oldal után a történet tulajdonképpen egy hosszú szenvedéslajstromba csap át, a tragikus események sora bepillantást enged a háború pszichológiájába is. A mű többek között azt a problémát is érinti, hogy a szükség hogyan öli ki az empátiát az emberekből. Ennek mentén láttatja például, hogy a falubeli zsidók deportálását szörnyülködve szemlélő, nekik segíteni próbáló lakosok miként harcolnak a munkatáborokba szállított társaik vagyontárgyaiért, és hogyan tiporják egymást halálra a magtár kiürítésénél: „A szerzeményeit Szidi néni még estében is szorította, s hiába nem bírt felállni, világért ki nem engedett volna semmit a kezéből. Senki sem törődött vele, szinte táncoltak rajta a szaladó lábak. […] Bordája törött, és mint a sötétkék posztó, olyan lett a teste, azt beszélték. Harmadnapra halt meg légzési elégtelenségben.” Azt is bemutatja, hogyan árulják be egymást a „bárisnyát” vagy kényszermunkára alkalmas embert vadászó szovjeteknél, hogy magukat és családtagjaikat védjék.
Sok egyéb szörnyű történet is jelzi, hogy a regény gondos gyűjtőmunka eredménye. Kováts Judit saját bevallása szerint még annak is utánanézett a hitelesség érdekében, hogy milyen filmeket vetítettek a mozikban a háború alatt. Az alkotómunkát megelőző hosszú előkészületeknek viszont érződik a mellékhatása is, hiszen az írónőnek láthatóan nem volt szíve kihagyni a műből a felkutatott történetek egyikét sem.
A temérdek megrázó esemény miatt nem esik elég hangsúly az emóciókra, ami énelbeszélő alkalmazása esetén kissé zavaró. Előfordulnak ugyan érdekes érzelmi szálak, mint Anna küzdelme anyja figyelméért, illetve a fiatalok szerelme, de ezek hamar belefulladnak az első pár oldal után meginduló katasztrófafolyamba. Így például a regény bemutatja, hogyan hagyta hátra az anya a bombariadók után hazatérő Annát többi gyermeke miatt: „Eleinte még próbáltam velük tartani a lépést, aztán megértettem, bármennyire igyekszem, nem férhetek közéjük, mert én vagyok a legnagyobb, és mert anyánk figyelme az öcsémen és a húgomon túlra egyébként sem terjed ki.” De sajnos ez a féltékenység és figyelemhiány nem jelenik meg elégszer ahhoz, hogy erős visszatérő motívumnak, meghatározó érzelemnek tekintsük. Hasonló a helyzet a szerelmi szállal is, hiszen bár a főhősnő az egész háború alatt Andrásra gondol, a kétszázötvenötből majdnem száz oldalon említést sem tesz a fiúról.
Ez magyarázható azzal, hogy a regény az efféle narrációval próbálja érzékeltetni a túlélésért való küzdelem során tompuló érzelmeket. Így érthetővé válik az is, hogy a regény elején, a háború borzalmait megelőzően miért találhatók élénk, sokszínű, az egyénre fókuszáló beszámolók. Az írónőnek azonban nem titkolt szándéka az események tárgyilagos bemutatása, hiszen célja érezhetően a borzalmak dokumentálása, nem pedig az egyének és történések bírálása. Az objektivitás megőrzése viszont nem könnyű feladat egy egyes szám első személyben elmesélt történet során. Kováts Judit az elbeszélői nézőpontból adódó véleményalkotási kényszert egy nem túl különleges, kissé vérszegény főhősnő megalkotásával kerüli el, emiatt viszont a regény karakteressége is odaveszik Somlyói Annáéval együtt.
Talán emiatt is próbál a szerző egzotikus szereplőket csempészni a regényvilágába. Ilyen a büszke, javasasszony nagymama, aki mintha Gabriel García Márquez Száz év magányából szökött volna ide. Hasonlóan izgalmas figura Anna bácsikája és egyetlen oltalma, aki félelem nélkül, kívülállóként szemléli az értelmetlen rendeleteket és borzalmakat. De ők is hamar belevesznek a tragédiarengetegbe.
Így válik a regény szörnyű történetek gyűjteményévé, annak ellenére, hogy vannak kósza próbálkozások az események rendszerbe foglalására. Például a visszatérő motívumok, amelyek közül a legtöbbször ismétlődő a temetés. Az, hogy kit, mikor és hogyan (nem) búcsúztatnak, az embertelenség mércéjévé válik. Gyakran olvashatunk erre vonatkozó kijelentéseket: „Ő volt az utolsó, aki tisztességes temetést kapott.” Vagy: „Olyan időket éltünk, hogy végtisztességük sem lehetett, mert nem volt pap, aki temessen.”
Az egyre sűrűsödő tragédiák, illetve a végkifejlet előkészítésére tett kísérletek is erősíteni hivatottak a szerkezetet, ennek ellenére a regénynek nincs határozott íve. A főhősnőhöz hasonlóan az olvasó is hol szemléli, hol elszenvedi az egyszer csak abbamaradó eseményfolyamot. Megfelelő elvárásokkal viszont Kováts Judit Megtagadva című könyve érdekes olvasmány, amely érzékletesen, megbízhatóan és szerteágazóan mutatja be a második világháborús civil lakosság kálváriáját. Az olvasás élményét viszont sokkal inkább a gondosan összegyűjtött, egymás mellé helyezett történetek adják, mintsem a regény egésze.
Kováts Judit: Megtagadva. Magvető, 2012.
Balogh Réka
