Simin Behbahani versei Szőcs Géza fordításában
Írok és áthúzom
1.
Írom és folyvást újraírom,
írom, áthúzom, azt remélve
hogy hátha mégis megtalálom:
fejemben kavarog egy álom,
hínáros, zűrös, kusza kép
de hátha meglelem ekképp,
a képeket, a képzetet
az igét, amely elveszett
mielőtt megtaláltam volna:
remélem, hátha szóra bírom.
Írom és folyvást újraírom.
Fejemben gyötrő gombolyag van,
gubancos, kibogozhatatlan,
Elmémben arcod kifakult.
Körmöm elefánt-
körmöm elefántcsontja koponyámon
kopogtat, kutat, mindhiába,
fáradt szemhéjam összezárom
hogy lássam, mit őrzök még belőled,
mim maradt terólad,
tetőled.
2.
Felhővé lettél a túlsó parton,
hogyan is tudnám megragadni,
hogy is lehetne megragadnom
alakod ebből a ködfelhőből?
Vajon szél susog fáradt hangon?
vagy lépteid járják a várost?
Mit feleljek én erre mármost?
Hogy adhatnék találó választ?
Töpreng az elme, aztán választ.
A tudatmélyi zűrzavarból
felhoz egy képet,
mint búvár a habból:
a hab boldog a mélység tetején,
lélegzik ott, de az nem vagyok én,
sem hab nem vagyok, sem vízmoraj,
a lélek mélye tengerár,
de én nem vagyok hullámtaraj,
sem lélegzet nem vagyok nemdebár.
3.
Emléked elszökik fejemből,
az elixír elfolyik kezemből.
Ruhád nincs már a ládafiában.
Hajtogatnám, de mostmár hiában.
4.
Szólítgatsz, mit szeretnék tőled.
Kérdezd így: mit szerettem volna.
Szívem azóta kiürült,
mielőtt szerethettem volna…
A szenvedő ige
Szálem, jó reggelt tinéktek,
leány-osztály, baccse-há!
Ma a szenvedő igéket
vesszük, ezeket tehát –
...nos, ki tudja, mit is értünk
úgymond szenvedő igén?
Számban úgy függött a nyelvem
számból úgy beszélt a nyelvem
mint a harang nyelve zeng.
Hangom mégis mily hamis volt!
hamis hang volt, annyi szent.
Úgy csikorgott
éppen úgy szólt,
olyan fals volt
mint az üvegen a kő.
Óra hosszat kelepeltem,
én voltam a nagymenő.
Magyaráztam, beleadtam
apait és anyait
megvilágítva a nyelvnek
alanyait
s tárgyait.
S hogy önnön csodámat újraéljem,
felszólítottam Zsálét, hogy meséljen,
Zsále! halljuk, mit értettél?!
Figyeltük mind a lány szavát.
De Zsále hallgatott.
Nahát.
Megnőtt a csönd legott.
Hol voltál, Zsále,
hová merült el két szemed világa?
A lányok nevettek rajta, én magam mennydörögtem
s e záporban ott állt Zsále
hajótörötten
zavarban, árván,
megbénulva és megnémulva.
Nem túl sok idő múlva
ki is fakadtam, gúnyosan:
Gyerekek, hall-e
vajon még minket Zsále?
Mire egy kislány: Nem, tanárnő,
Zsále most a Bálám szamárnő
vagy hogyishívják...
Nevettek, zsivajogtak,
szememből tűz villámlott
Zsále hidegen, némán állt ott.
Tekintetének két szöge
behatolt ámuló szemembe
sötét sorsának titkait
állítva haragommal szembe,
beírva sötét önmagát
hullámzó-megnyíló eszembe.
És nézett és nézett s csak nézett a lányka
s beszélni kezdett végül
ő, vagy a szomorúsága.
Sóhajtott s aztán így szólt a kislány,
remegő hangon, könnyektől pislán:
„Az ige szenvedő alakja
kisleányoknak durva apja
aki miatt a szívemet
fájdalom s vér itatja
aki húgomat ököllel ütötte tegnap este
s anyánkat házunkból kiverte.
Kishúgom, ki még csecsemő
de nagyon kedves nekem ő
az éhségtől egész éjszaka
úgy sírt, szívem majd
megszakadt
s bátyánk lázasan szenvedett
napfelkeltéig jajgatott.
Kettejük miatt két szemem
vérbe és könnybe lábadott.
Már nem is látok nagyon,
nem is bánom,
Mádar-am-rá degar
nemi-dánam,
Hol lehet anyám, nem tudom.”
Így szólt és sóhajtva, sírástól csukladozva
nem volt már szava több panaszra.
Arca, mint tulipán levele.
Ömlött a könnye lefele.
Néztem, hogy bőrét hogy mossa le.
S kettőnk panasza egybefolyt.
„Az, amit mondtam, hiba volt
A leckét ma te adtad föl nekünk,
beszélj, hogy bölcsebbek legyünk,
leckénk: bánatod története.
To begu! Man cserá szokhan goftam!
Te beszélj! Én miért is magyaráztam?”
A szenvedő ige:
az annak az apának
a tette,
a szenvedő ige: az a tűz
amely a védtelen anyát
megsemmisítette,
az: az a tűz, melyben ott hamvad el
az anya lelke, sorsa, léte, teste.
Monica Hayes fotója
