Egy furcsa pár – Gyagilev és Nyizsinszkij – Vaszilij Bogdanov verse
VASZILIJ BOGDANOV
EMIGRÁNSOK XX.
Egy furcsa pár
Gyagilev és Nyizsinszkij
1.Egy kapcsolat vázlata – távolról
Hát szerették egymást? Vagy nem szerették?
Ki tudhatná ma már? Kapcsolatuk nem is titkolták.
Pörögtek az évek. Megtörtént minden. Így kellett lennie?
„Valami titkos áramkör izzott köztük, s égetett!” –
röhögött a nagy beavatott, mindkettőjük bizalmasa,
a gonosz Sztravinszkij. Figyeltem a szakállas faunt
a nézőtéren, amint szerelme a fényben repül,
elválva a földtől, mint akire nem érvényesek
a gravitáció törvényei. Áhítattal nézte,
esküszöm, rajongva. Ráadásul a karcsú,
démoni táncos a lányokat sem hanyagolta el,
ami féltékennyé tehette, idegesíthette barátját.
Állandó botrányaik, közszájon forgó kapcsolatuk
a cár nemtetszését is kivívta, mégiscsak udvari
balettmesteréről volt szó. Meg is rótta, figyelmeztette,
amit a rátarti Gyagilev már nem nyelhetett le,
s az egész csapatával Párizsba menekült, ahol balettje,
épp Nyizsinszkij zsenialitásának és Sztravinszkij
táncjátékainak köszönhetően, felért a csúcsra,
iskolát, balett-történelmet teremtve. Fantasztikusak voltak,
tanúsíthatom, de az ő kapcsolatuk megbízhatóan romlott,
már nem bíztak egymásban, kis női csukák csavarták el
Nyizsinszkij balga fejét, Gyagilev őrjöngött, hepciáskodott,
könyörgött, sírt, de már nem volt mit tenni. Így kellett lennie.
2.Az ötszögletű szobában – közelről, enigmatikusan
Hát szerették egymást, vagy nem szerették.
Vagy nem szerették? Így kellett lennie?
Így kellett lennie. „Hát hát” „És? És?”
„Hát hát” És? És?” Kacagások. Sírások.
Kacagások. Sírások. Őrjöngések. Viták.
Őrjöngések. Viták. Tehetetlen elváltak.
Tehetetlen elváltak. Elpörgött néhány körhinta év.
Néhány körhinta év. Szerelmük színterén
Szerelmük színterén, az ötszögletű szobában,
az ötszögletű szobában találkoztak megint.
Találkoztak megint. Még táncolt az asztal.
Még táncolt az asztal. Ő meséket mondott
Ő meséket mondott. Az asztalláb kopogott.
Az asztalláb kopogott. Neonokról mesélt.
Neonokról mesélt az órából kijöttek,
az órából kijöttek, a kakukkot félretolva,
a kakukkot félretolva, a borostás arcúak.
A borostás arcúak. Kiktől mindig féltette,
kiktől mindig féltette, vad, karcsú szerelmét.
Vad, karcsú cserelmét! Hát tovább halandzsázott.
Hát tovább halandzsázott, amíg a balett-herceg,
amíg a balett-herceg a kakukk szájába,
a kakukk szájába bámult megigézetten.
Bámult megigézetten. „Mint egy szarkofágban,
mint egy szarkofágban, a fehér neoncsőben,
a fehér neoncsőben, fiatal leány fekszik.
Fiatal leány fekszik, haja akárha zászló.
Haja akárha zászló, lobog, lobog, lobog.
Lobog, lobog, lobog. De akkor is, elvtársak,
de akkor is elvtársak – fordult a férfiakhoz.
Fordult a férfiakhoz, az asztal nagyot koppant.
Az asztal nagyot koppant. – A kérdések maradnak.
A kérdések maradnak. A kérdőjelek. A por.
A kérdőjelek. A por. A birtokos esetek,
a birtokos esetek bizonytalansága. A menekülések.
A menekülések. Az igeidők elárvulása.
Az igeidők elárvulása. A megtartó rímek.
A megtartó rémek. A nagy menetelések.
A nagy menekülések. Az örök kérdőjelek.
Az örök kérdőjelek megmaradnak, uraim!
Megmaradnak elvtársak!” És eltűnt a tükörben.
És eltűnt a tükörben. Így kellett lennie.
+ Ez a talányos kettős-vers sem jelent meg az Orosz ábrándokban, a költő tekintettel lehetett barátai hiperérzékenységére, de nem szerepelt a párizsi füzetekben sem, nagymama sem ismerte, Sztravinszkij gondosan megőrzött levelei és képeslapjai között találtunk rá, az iratok rendezése során, egy üres borítékban. Kézzel írott szöveg volt, itt-ott zöld és piros tintával írt betoldásokkal, javításokkal. Nagymama döbbenten olvasta újra meg újra, de nem volt hajlandó kommentálni. „Az a gonosz törpe – célzott Sztravinszkijre – éppen eleget pletykálkodott róluk, szóban és írásban. Én mindkettőjüket szerettem. Gyagilev testes, szakállas, jó kedélyű férfiú volt, mindenáron rá szerette volna venni nagyapádat táncjáték-szcenáriók írására, Nyizsinszkij meg a legzseniálisabb táncos volt, akit valaha láthattam. Egy fiatal görög isten. Az emberekkel zárkózott volt, csak előttünk, barátai előtt nyílt meg időnként, a Lúdláb királynőben s vallott nyomasztó rémálmairól, amelyek előrevetítették sorsát. Estére rendesen berúgott, de tudta, utána jön magyar felesége, Pulszky Romola, s taxival hazaviszi. Hogy házasságuk boldog volt-e nem tudom. Öregségére Nyizsinszkij elméje elborult. Sajnáltam szegényt. Nagyapád, halála előtt néhány évvel, elvállalta egy, a jelenkori magyar költészetet bemutató antológiába néhány magyar költő, Weöres Sándor, Kálnoky László, Vas István, Rónay György néhány versének fordítását, ezekről még utolsó versei, átiratai kapcsán lesz szó, most csak annyit, hogy az egyik magyar költő, Jékely Zoltán fordításra egyenesen ajánlott versei között felfedezte a magyar költő Nyizsinszkijhez című versét! S azonnal megrendülten le is fordította, s felolvasta nekem, megdöbbentett. Várj, megkeresem.” – És nagymama az azonnal megtalált kéziratból felolvasott két szakaszt. Idemásolom, hiszen minden további kommentárt feleslegessé tesz:
„A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
napja, lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
S mit összekuszált, mint fekete mancs, a
téboly, táncaid felgöngyölt gubanca
hunyt szemed mélyén újra lepereg.”
Aztán előkerestük régi, közös, megbarnult, megsárgult, repedező fényképeiket, egy nagy Nyizsinszkij-albumot is, s gyertyát gyújtva emlékeztünk a nagy táncosra. Néha meglibbent a gyertya fénye, „Itt van” – mosolygott nagymama, állhatatosan nézve a plafon repedésútvesztőit, közéjük képzelve Nyizsinszkij tűnő árnyát. – Tatjána Bogdanova
