MOLDOVA GYÖRGY – B.Á.V. (Zaciológia)
Bárdos József paródiái
Az épület előtt hosszú sor kanyarog. Előbb azt hittem, valami új magyar film bemutatójára árulnak jegyet, de aztán kiderült, ez a sok ember mind a zaciba készül. És még mondja valaki, hogy itt szegénység van! Lám, mindnek van feleslege, van bőven eladnivalója.
Kérdem az egyiket, hogy került ide.
– Nagy sora van annak – kezdi, de ez nem érdekel, a nagy sort magam is látom.
– Kérdezzen engem, uram – fogja meg egy másik a karomat.
Nem szeretem az efféle tolakodókat, de azért megkérdezem:
– Nos, maga hogy került ide?
– Kérem, én a hármas metró végállomásán szálltam fel, aztán…
Ott hagyom, belépek a nagy kirakatüvegen, mint egy idegen bajnok. Utánam halk csörejjel hull alulnézetbe az éles, fövetlen valóság. A terem mélyén mintha Caruso énekelne. Talán a Szent Imre-indulót? Vagy ez a riasztó volna? Hát elég riasztó! Óvatos kézzel hessentem el a biztonsági őrök golyóit, méla, meztelen leányok bávulnak megvesztegethetetlenül domboruló kebelemre, amikor hirtelen megcsap a 424-es füstje.
Tűz, víz, H2O, sőt vízgőz és pára sustorgása tárul ízlelőbimbóim elé: lám, szimatot kaptam (a szemközti nemzeti dohányboltban, tucatját két milkóért).
A múlt télen bizony mínusz tizennyolc és fél fok is volt egy ilyen fekete démon gyomrában, ha elfelejtették felfűteni! Kemény, embert próbáló időket idéz, amikor még a hajam fehér volt (azóta fekete a koromtól). Igaz, akkor még a 424-es sem itt állt e Zaci polcán játékautók és villanyvonatok közé ékelődve, hanem Alsókatymár és Felsőgébics között röpült szövőnők omló álmaival, mint malom a pokolban, száguldva előre a szocializmus építésének útján.
De hol vannak már a régi jó szakik, akik még tudták a nagyot és igazat, mint magam is, akit az élet beláthatatlan mélységeinek hívogató távlatai vonzanak újabb és újabb, egyre elérhetetlenebb csúcsok felé.
Mellébeszélni nem lehet, megszólít a rágósan nyers valóság. Beállok hát a sorba én is. Előttem megfáradt őrgrófok, szegény sorsú pártfőtitkárok, költségtérítésbe belerokkant kormánypárti képviselők, elátkozott hivatalnokok, potenciájukat vesztett ellenzéki potentátok. Na igen, ellenzék. Én ellenzék mindent, ami itt mostanában történt, és ezzel nem vagyok egyedül. Na de ki figyel oda arra a pár millió elszegényedett öreg palira? (Elvégre ők már a múlt.) Meg arra az egy-két millió fiatal ürgére? (Elvégre ott van nekik a jövő.)
Aztán már ott vagyok egy kis szemüveges igaz magyar, a becsüs előtt. Ő a pult mögött. A genius loci! (Műveltség, apám!) Magyarul: Lóci, a zseni. Nem szabad felismernie. Remélem, jól álcáztam magamat: rajtam egyszerű, mélyen dekoltált szalamander cipő (két pár), lábamon nercbunda, ujjaimon szolidan csillogó briliánsok. A mai magyar valóság sűrítménye. Külsőm nem üt el a többi munkanélküli, kisnyugdíjas, adócsaló és multimilliomos külsejétől.
Lám, semmi baj, a becsüs fel sem néz:
– Mit akar? – veti oda gépi vetélővel szárazon és csupaszon, és ettől engem elönt a verejték.
– Ezt a micsodát... izé... ezt itten... – dadogom annak az embernek a zavarával, akinek már kaviár sem jut a mindennapi lazaca mellé. – Ezért mit adna? – nyúlok a zsebembe, s teszek elé egy 2013-as full extrás sötét-kámfor illatú Rolls-Royce-t.
A Zaci embere most mégis felnéz, végigmér (nyolcvannyolc és fél kiló vagyok tengerszinten), és megvetéssel (már megint vetünk, aratás meg sose?) köpi felém a szavakat:
– Vigye innen ezt a szemetet! És ne tartsa fel a sort! Ez már senkinek se kell. Nincs inkább egy jó karban lévő húszéves Trabantja, esetleg hamis zöldkártyával? Azért még tudnék adni valamit.
– De hát II. Erzsébet is... – kezdeném, ám emberem már nem figyel rám. Zsebembe gyűröm hát a kocsit használt rágó- s egyéb gumik, piszkos papírzsebkendők mellé (piszkei papír!), és eloldalgok a kapitalizmus lassan megvilágosodó éjszakájában.
