Nemrég volt faliszőnyeg-tárlatod az aradi Alfa Galériában. Milyen érzés volt újra a közönség elé lépni, s megmutatni magad?

 

Mi is tulajdonképpen egy tárlat? Majd­nem ugyanaz, mint a színésznek, a zenésznek a színpad, a pódium, azzal a különbséggel, hogy a sok próba után kötelezően előadás jön, míg a képzőművésznél idő függvénye is, egy rövidebb-hosszabb folyamat eredménye. Nem is nyugszik meg, amíg művei a falra nem kerültek. Ilyenkor megadatik neki, hogy először látja együtt a munkáit, látja, hogy jól gondolta-e, szinte hallja a párbeszédüket. Ami engem illet, különböző okok miatt nem voltam jelen a kiállítóteremben, ami nem azt jelenti, hogy nem dolgoztam, jólesett megmutatni munkámnak egy részét.

 

Radu Anton Maier, volt egyetemi tanárod nyitotta meg a tárlatot. Miért volt fontos számodra ez a találkozás?

 

Akár romantikusnak is nevezhető ez az újratalálkozás, hiszen 47 éve nem láttuk egymást; hogy miért? – nem tudom megmondani, és azt sem, hogy miért éppen most. Két szempontból volt nekem fontos a személye: egyrészt, mert jól emlékszem kolozsvári egyetemi éveimre, amikor a szocreál engedett már a szorításából (legalábbis a főiskolán már nem kellett olvasztárokat, vastag lábú traktorista lányokat festeni), és mi, diákok tódultunk a Szentegyház utcai galériába, ahol a fiatal modernek állítottak ki – ez volt a Lázadók Szalonja. Nagyon élveztük a merész ecsetvonásokat, a nem megszokott, rendhagyó megoldásaikat, és háborogtunk az olyan fanyalgó újságcikkeken, miszerint „jó, jó, szép, szép, de hiányzik belőlük a mívesség!” Hát igen, meg lehet nézni Radu akkori és mostani munkáit is, méghogy azokból hiányzik a mívesség?! Nem csoda, hogy elment. Egy másik szempont, amiért fontos volt nekem a személye, az, hogy a galériájában valódi értéket igyekszik bemutatni az erre érzékeny ottani közönségnek, aki egyre jobban elutasítja az olcsót, a hiteltelent. Itt kell megemlítenem, hogy pozitív élményekkel tért haza azzal kapcsolatban, amit Aradon tapasztalt a művészeti élet szervezése, működése és támogatása terén.

 

Maier úr, aki galériatulajdonos is München mellett, megnyitójában többek között azt mondta: „A művészeti oktatásban a tanárok által oly régóta hangoztatott mondás szerint a művészet 99%-ban verejték (transzpiráció), és csupán 1% ihlet (inspiráció). Minden bizonnyal ez a százalékarány a századok során, főleg manapság sokat változott a verejték rovására. Papíron, vásznon, falon kétes értékű sorsszerűséggel az  »ihlet« uralkodik. A szövőszék mellett ülők az egyedüliek, akik a szó szoros értelmében homlokuk verejtékével dolgoznak – ez a kisebbség nem csak a figyelmünket, de teljes csodálatunkat is megérdemli”. Valóban ennyire „munkás” szakma ez?

 

Röviden: igen. Bővebben: kétszeresen igen. Nekem Hajós bácsi magyarázta el először, hogy amit ott a rajziskolában csinálunk, az elsősorban munka, de (sajnos) a mondat másik felét is megjegyeztem, miszerint a lecseppent festék, a lehullott papírdarab nem szemét, hanem a munkához tartozik, és (a környezetem örömére) a mai napig ehhez tartom magam. De komolyra fordítva a szót, az említett verejték nekünk fel sem tűnik. A (hagyományos) textilt viszont nemcsak méretei miatt nevezik kastély-művészetnek (mert még a kisméretűnek is szüksége van egy élettérre, levegőre a falon), de a ráfordított munka okán is. Egy festmény elkészülhet néhány óra, néhány nap, de akár több év alatt is, a festő habitusa szerint, míg egy hagyományos textilhez mindenképpen sok-sok munkaóra szükségeltetik. Persze egyszerűsödik a dolog, ha szövőnőkkel dolgozik az ember. Így történik ez a nagy műhelyekben, de annak idején a főiskolán is, sőt a kolozsvári textilművészek is így dolgoztak. Értelemszerűen ehhez el kellett készíteni a kartont, a szőnyeg hű mását papíron, hogy – legalább részben – másra lehessen bízni. Nekem nem nyílt alkalmam szövőnő alkalmazására, de nem is szerettem volna, mert „csinálni” is, azaz szőni is szeretem, így soha nem készítettem kartont, nem lehettem saját magamnak csupán a kivitelezője – akkora falfelületem sem volt, ahová feltehettem volna egy nagy papírt, így a munka egész ideje alatt figyelnem kellett, azaz a kisméretű tervet „újraalkotni” nagyobb méretben gyapjúból.

 

A Kolozsvári „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskola diákja voltál. Ott „minden” lehettél volna. Hogyan, miért lettél textiles?

 

Hogy miért éppen textiles?! Nem Arad textilipari hagyományai miatt, egy sor praktikum miatt talán. Itthon Aradon a rajziskolában rajzoltunk, festettünk, néha átbámészkodtunk a szobrászokhoz. Az érettségi tájékán merült fel, hogyan is tovább. Az első praktikus tanács Kovách Géza részéről jött, aki megpróbált valamilyen nyelvtanári irányba terelgetni, mondván, hogy a tehetség relatív dolog, ott a felvételin mindenki tehetséges lesz – szerencsémre (és a diákok szerencséjére), nem hallgattam (és a szüleim se) rá. Na mármost a főiskolán működő öt szak (festészet, szobrászat, grafika, kerámia, textil) közül melyiket válasszam? Şerban Szilvia látott el tanácsokkal, ő akkor már a Teba gyár tervezője volt, elmagyarázta, hogy miket lehet tanulni, kik tanítják, hogy az iparművészet manapság „kézimunka”, kiállítani is lehet (erre ő maga volt a példa, állandó résztvevője volt az akkori tárlatoknak, ráadásul akkoriban a tervezők „irodája” valóságos műteremként működött, tele volt könyvvel, lehetett zenét hallgatni és mindenütt finom festékszag volt), de ha nem sikerül a kiállításokon elismerést szereznem, mégis van egy szakmám, mellesleg nem kerülhetek egy  térképről lelépett faluba, mert ott nincs textilgyár, és  sokkal több hely van a főiskolán. Igaz, hogy a praktikumokat fél füllel hallottam, de megtetszett a dolog. Nekivágtam: irány a textil! Az már a sors fintora, hogy az előző években akár 10 hely is volt, most meg csak három. Természetesen megijedtem, de nem mertem változtatni. Bejutottam, és így lettem azon kevés textilesnövendék egyike, aki szövőhagyományokkal nem rendelkező vidékről származott.

 

Az egyetem után az aradi textilgyárba kerültél. Nem faliszőnyegeket, hanem textilmintákat terveztél. Hogyan érezte magát egy művész a gyári közegben? Nem torpant meg? Nem vette el a kedvét a számára oly fontos mindennapi szárnyalástól?

 

 

A textilgyárban az ott gyártott kelmék mintáit terveztem, kenyérkereső foglalkozásként, később egyre díszesebb ajándék üdvözlőlapokat (ilyenkor magamnak is), és alkalmat tudtam találni, hogy faliszőnyeg-vázlatokat is készítsek a „pad alatt”. Megtorpanás? Az volt. Mindennapi szár­nya­lás, na, az nem. Ha össze akarnám foglalni azt a röpke 26-27 évet, az három felvonásban rögzít­hető. Első: sem Aradra, gyárba aztán végképp nem kí­ván­koztam. Kolozsváron nem maradhat­tam, abban a rendszerben nem, vagy nagyon ke­vés volt a szabadúszó képzőművész. Családi kö­rül­ményeim Aradra szólítottak és nagyon kellett (volna) örvendenem, hogy ez sikerült, és nem az ország valamelyik déli megyéjében ébredtem fel – nagyon sajnálom, nem is vagyok rá büszke, de vannak efféle geográfiai előítéleteim. Szóval ho­gyan is érezhettem magam? Hát úgy, mintha sze­gény Michelangelót odatették volna széklábat faragni (sic!). Második felvonás: hamarosan szembesültem egy gyár rigolyás szabályzataival és azzal a ténnyel, hogy még annyit sem hoztak ki az antik életkorú gépekből – sok a báró idejéből való volt –, amire azok még képesek lettek vol­na. Lustaságból, kényelemből, ezért a pénzért nem fogok még gondolkozni is-szerű megfontolásból, amit ma megtehetsz, halaszd nyugodtan holnapra stb. Ránk, ter­vezőkre úgy tekintettek, mint egy szükségtelen, haszontalan rosszra, akik csak azért vannak ott, hogy bosszantsuk a ren­des mérnökembereket, és mert valahonnan kell fizetést kapnunk – ez utóbbit ki is mondták. Természetesen voltak kivételek. Ahol az ember nem érzi jól magát, szedi a sátorfáját és elmegy, de mi van, ha ezt különböző okokból nem teheti? Hát nagyon megijed. Ösztönösen éreztem, ha nekiállok tespedni, horgolni, pletykálgatni, és néha odavetek a papírra egy-két virágot, az a biztos elhülyülés útja. Jobb ötletem nem volt, mint hogy komolyan veszem magam, egy folyamat részesének tekintem magam, nem pusztán egy alkalmazottnak, és eszerint is viselkedtem és dolgoztam – hát nem arattam osztatlan sikert egyik oldalon sem. Pusztán önvédelemből nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy rosszul csináljam. Amúgy féltem, hogy a tizedmilliméteres pontosságú munka megmerevíti a kezem, és állandóan különböző tárgyakat (csigát, kagylót, gyökeret, fakérget) rajzoltam, hogy a vonalaim élők, kifejezőek maradjanak. Mindent, amit a gyári munkához lerajzoltam – fű, fa, virág, levél, lepke stb. – megcsináltam „faliszőnye­gül” is, eleinte szó szerint, később már csak fejben, hogyha a szövőrá­ma elé ülhetek, nehogy ne tudjam csinálni. Ez a vé­dekezés, ez az állandó ugrásra kész állapot sok energiát kivett belőlem, és minimum három lovat egyszerre megülni másnak sem sikerült, nekem sem, valami mindig megsérült. A harmadik felvonás az lenne, hogyan is néz ki ez utólag. Az emberi emlékezet inkább megőrzi a szépet – biztosan ezt is önvédelemből. Ma már szívesebben emlékszem vissza a nagyon kevés sikerélményre (pl. ha jól si­ke­rült egy terv, vagy amikor a Prágai Divatkongresszuson az én mintáimat viselték a román manö­ke­nek), apró kis túlélési technikákra, az érdekes em­berekre, akikkel összehozott a sors. Mindez önfegyelemre kényszerített, amit máshol is tudok hasz­nálni. De egy kicsit nevetséges, hogy annyi é­ven át azon kellett küszködjek, hogy hagyjanak végre dolgozni. A legfontosabb azonban, hogy az a hely volt, ahol nem kellett naponta hangot adnom pártunk és kormányunk iránti elkötelezettségem­nek, sőt szeretetemnek, nem kellett naponta kellő áhítattal kiejtenem a Kárpátok Géniuszának nevét. Az egy méter pongyolaanyagban nem dobog a mun­kásosztály szíve, még akkor sem, ha piros a színe.

 

Mennyire volt független az országban (Romániában) élő művész, és mennyit, hogyan változott a helyzete 1989 után?

 

A művészeknek oly becses függetlenséget, a „nem adom el magamat”, ’89 előtt viszonylag könnyebb volt megőrizni – még mielőtt félreértené valaki –, azért, mert egy helyről fenyegetett a veszély. CSAK azt kellett tudni, hogy nem szabad átmenni az utca másik oldalára. Szerencsémre az „én időmben” enyhébb volt a kényszer, már nem fenyegetett a fekete autó stb., de azért létezett. Szóval távol tudta magát tartani az ember, sőt még taktikázva ellenkezhetett is, csak hát meg kellett fizetni az ÁRÁT. Zsűrizték ki munkámat kiállításról azért, mert nem volt elég pártos az üzenete és klerikálisnak nyilvánították, mert keresztet véltek felfedezni benne, pedig csak egy román sajtnyomó minta volt a kiindulópont. El tudtam kerülni, hogy megszőjem a „nép szeretett fiának virágokkal övezett portréját” úgy, hogy két más témájú tervet adtam be, amit természetesen nem fogadtak el (hála az égnek), pedig a vezérigazgatóm fizetésének a dupláját kaptam volna, és ha azt mondom, hogy három szövőszék kell, azt is megkapom. Na, nem is kaptam több megrendelést! Ma más ellen kell védekezni, ma nem kényszerítenek, ma kísértésbe visznek, ma a cukorkát, a nyalókát kell tudni visszautasítani, és nem a piacnak dolgozni, ma nem írom kétefipszilonnal a hazafit. Szóval ma is ára van a függetlenségnek.

 

Tanárod, Maier úr megnyitóbeszédében meg­jegyezte: „A faliszőnyeget, mint művészeti ágat a képzőművészet kiegészítő műfajának tekintik, az én és más szakemberek legnagyobb sajnálatára, ráadásul a kézművesség kategóriájába minősítik le, és ez múlt időben is érvényes. Mondanom sem kell itt és most, hogy még értelme sincs e téves feltevés cáfolatának”. Te hogyan vélekedsz erről?

 

Valaha a textil a lakóteret volt hivatott melegíteni, mára ez a funkcionalitása megszűnt, és képletessé vált. A kiállítótermek falára költözött, érzelmeket, gondolatokat hordozó felületté vált. Nem ecsettel, vésővel, hanem gyap­jú­val beszél a szerző. A szépen kivitelezett, minőségi lakástextilnek is megvan a becsülete, de aki erre a mesterségre adja a fejét, annak szembesülnie kell ezzel a kérdéssel, ezzel a dilemmával. Hogy csak a házunk tájánál maradjunk, az aradi Muntean-Stoenescu Elena, a korán eltávozott Bodrogeanu Mária is a textilnek ezt a változatát művelte.

 

Lehet-e a textiles érzékeny? Az ábrázolt világ szőttes-valóságai vannak-e olyan „kínzóak”, mint egy festőé vagy szobrászé?

 

Egy textiles épp olyan érzékeny, mint bármelyik művész, talán annyi a különbség, hogy a mesterember józanságával is kell rendelkeznie. Ebből aztán sok belső vita keletkezhet, pl. az én esetemben a német és olasz felmenőim jól kivitatkozzák magukat bennem. A textil, a többi művészeti ághoz hasonlóan, széles skálán mozgó érzelmeket közvetít: harmóniát, lelki békét, drámát, halált. Gazdáné Olosz Ella utolsó munkái éppen a közelgő halálát vetítik előre.

 

Átlényegített világod szerinted hogyan hat a szemlélődő érzelmeire? „Leteperik-e” indulataid, „megfertőzik-e” elméjét?

 

Nem akarok senkit „leteperni”, legfeljebb megszólítani, egy kis utazásra invitálni, és ha velem jön, akkor jól csináltam, ha még boldog is lett tőle, akkor örülök, és akkor talán meg is „fertőztem”.

 

„Amit Anna létrehoz, nem lehet a szó megszokott értelmében »fogyasztani«. Az optikai megközelítés az, amelyen keresztül a nézőt nemcsak a kompozíció és kromatikai értékekkel teli világba invitálja, hanem – hangsúlyozom – az érzékekre hatóba is; a munkák, amelyekkel itt találkozunk, nem szigorúan vizuális felfogásra késztetnek, hanem sokkal érzékletesebbre is, egy anyagszerűre, egy szigorúan tapintási – empirikus – kontaktusra” – írja professzorod. Valóban meg kell „fognom” munkáidat, hogy „megtudjam” őket?

 

Minden képzőművészeti ágnak van taktilis hí­vá­sa, megközelítése is. A szobrászat már eleve a felületek játékával dolgozik (egy múzeumban majdnem megjártam), a kerámiának is vannak sima, durva, zománcos, matt és fényes felületei, de még egy grafikát is szívesen megtapintana az ember, hogy érezze a papír felületét, a vonal bemélyedését a metszetben. Talán a festmények esetében megelégszünk, hogy csak a szemünkkel simogassuk végig az ecsetvonásokat vagy a kréta bársonyosságát. A gyapjú esetében különösen így van ez, egyrészt azért, mert a hétköznapi életben is testközelbe kerülünk vele, másrészt maga a szövés egy textúrát eredményez. Gyakorlatilag nincs teljesen sima felület, minden rezeg, minden mintha élne, ráadásul a különböző minőségű szálak más-más felületet képeznek: selymeset, bolyhosat, szálasat, rücsköset, bársonyosat. Tehát nagyon hívja a kezünket, én magam is munka közben sokszor simítottam végig az éppen készülő szőnyeget, és kifejezetten jólesett a tenyeremnek.

 

A víziót, a tudatalattidnak a felszínre törő lávafolyamát vélem felfedezni a most kiállított alkotásaidban. Éreztél-e késztetést munka közben, hogy ezt a lávafolyamot megállítsd, visszafojtsd magadba?

 

Minden képzőművészeti alkotás két részből áll. Az egyik, amit láthatunk, tapinthatunk, a másik a nem tudatos, nem irányítható, a tudatalattiból jövő. Egy munkába minden belekerül, amit a művész idegrendszere regisztrált, benne van minden élménye, öröme, bánata, vívódása, a kiosztott pofonok, és ahogy egy barátom mondta a minap, még tegnapi ebédje is. Ismétlem, ez nem tudatos – talán még a témaválasztás sem –, és nem irányítható. Ha bánata van, hiába fest piros tulipánokat, azok szomorú piros tulipánok lesznek.

 

 

A mai képzőművészek életében fontos szerepet játszik az elismerés és a vele járó pénz. Ha egy művész pénztelen, ez azt jelenti, hogy nem ismerték el, tehát értéktelen? Veled ez hogyan történt, történik meg?

 

A mindenkori művésznek szüksége van visszajelzésre, örvend az elismerésnek és pénzre is szüksége van, de két különböző dologról van szó, a kettő nem függvénye egymásnak. Nem attól sikeres egy tárlat, hogy sokat adtak el, legfeljebb jó, ha megtörténik (a napokban ragadt meg a fülemben egy hírből, miszerint a közvetítés helyszíne az a kaposvári villa volt, amelyet Rippl-Rónai József egy budapesti kiállításából vásárolt). Bármennyire is a szakma általa ismert legmagasabb szintjéhez viszonyítja a munkáját, és tudja, hogy legjobb szakmai tudását használta fel, mégis jólesik neki, ha ezt elmondják időnként, ha szakmai elismerést kap, ha érdeklődnek munkája, netán gondolatai iránt. A pénz egy szükséges eszköz, arra, hogy megéljen, munkaeszközeit megvásárolhassa, kiállítást rendezzen, utazzon, feltöltődjön stb. Örül, ha megveszik a munkáját, de nem eleve azért készíti, örül(ne) egy megrendelés anyagi oldalának is, már ha nem olyant kérnek tőle, ami dehonesztáló, amit nem tud, nem akar és nem is szabad  teljesítenie. Ha egy művész pénztelen, távolról sem azt jelenti, hogy értéktelen (remélem, hogy egy provokatív kérdés volt), hanem azt, hogy nem tudja eladni magát. A fehér holló kategóriába tartozik a magát jól menedzselő művész, ti. az egy másik szakma. Ráadásul a közelemben élő művészek nagy része valamilyen szemérmes prüdériával viszonyul a pénzhez. Nem tudom eldönteni, hogy ennek oka alkatunkban, neveltetésünkben keresendő-e (hiszen a főiskola 6 éve alatt szerencsére CSAK a szakmánkra okítottak, a pénzről egy árva szó sem esett), vagy a 89 előtti időszakkal függ össze, amikor is egy magára valamit is adó értelmiségi széles ívben elkerülte azt az oldalt, ahol a pénzt „osztják”.

 

Melyik korábbi kiállításodra emlékszel a legszívesebben?

 

Minden kiállításomnak vagy közös tárlaton való részvételnek örültem. Mindegyik alkalom volt a megmutatkozásra vagy megmérettetésre és bármelyiket vállalom (még a gyáriakat is). Hogy melyik mennyire értékes, azt másoknak kell megmondaniuk, mert én csak szubjektív tudok lenni, mert mindegyik az én „gyerekem”. Talán a ’82-es faliszőnyeg-tárlatomat említeném, mert hasonló körülmények között született. Akkor már tíz éve voltam itthon, egy kiállítás sehogy sem jött össze, habár számtalan tervem volt. Egyre jobban éreztem, hogy amelyik munka nem készül el, az nincs, és nem fogják rólam feljegyezni, hogy volt egy tervekből álló bélyeggyűjteménye, és nagyon szépen tudott vívódni. Így aztán „kivontam magam a forgalomból”, nem mentem sehová, sem a barátaimhoz, sem az elmaradhatatlan hétvégi hegyaljai kirándulásokra, mint ahogy most sem léptem ki a házból, csak ha nagyon muszáj volt. És örülök, hogy környezetem elviselte, és elviseli, hogy tulajdonképpen nem vagyok jelen.

 

Mitől lesz művész a művész?

 

Inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy mitől művész a művész? Ha röviden tudnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a művész az, aki valamit szorongat a kezében, mondjuk egy aranyrögöt vagy csak rögöcskét, és oda akarja adni valakinek, és csak áll ott, mert nem tehet másként. Meg lehet őt fogalmazni úgy is, mint aki egy másik bolygóról jön, hogy elmondjon valamit, akár kis herceg, vagy éppen ellenkezőleg, vagy éppen az eget ostromolja, és odaátról titkokat les meg nekünk, magasra repül, és nem bánja, hogy a szárnya megperzselődik... Még sok költői kép létezik, de van egy prózaibb megközelítés is. A művész majdnem olyan, mint az emberek általában, csak egy kicsit érzékenyebb az idegrendszere, csak egy kicsit magasabb hőfokon ég, csak egy kicsit jobban belát a dolgok mögé, csak egy kicsit nagyobb amplitúdója van az érzelmi ingadozásainak (és ettől sérülékenyebb, esendőbb, törékenyebb), és persze vékony felhőcsík van a talpa alatt. Amit felmutat, abban energia van (a fizika törvényei szerinti), amit a sajátjából vesz el, és addig nincs is nagy baj, amíg ez az energia újratermelődik. Ha ez az energiaegyensúly megbomlik, akkor keletkeznek az olyan kifejezések, hogy „művészsors”, meg hogy különös anyagból vannak gyúrva (ezt egy textilgyári mérnök mondta nyilvánosan és nem bóknak szánta). Mivel másképp látja a világot, más a fontossági sorrend („művészlélek” az enyhén lekicsinylő jelzős szerkezet). A „jobb helyeken” tanítani szok­ták, hogy ez a szakma mivel jár (nekem nem ta­ní­tották), és csak az vállalja fel, aki ezzel tisztában van, mert meglehet, hogy... Volt egy kolléganőm, akinek érettségi-tájt elmagyarázta Podlipny Gyula bácsi, hogy kislányok, ez egy nagyon szép szakma, de csak az adja erre a fejét, aki fel tudja vállalni ennek a lehetséges következményeit, azaz lehet, hogy nem lesz zavartalan párkapcsolata, lehet, hogy a családi élete is sérül stb. A kolléganőm a családot választotta, ez harmonikus is volt, nem lett művész, de egy biztos kezű textilgyári rajzoló lett. Idekívánkozik a „művészi szabadság” kérdése is, amely egy igen nagy sugarú körön mozog, sok mindent szabad egy művésznek, csak egyet nem, hazudni. Soha.

 

A gyapjú, mint művészi, világteremtő eszköz megtermékenyül a kezed alatt. „Fecseg-e” neked, alázattal kezeled?

 

A gyapjúról: a munkaeszközöm, vele dolgozom, a munkatársam, természetesen tisztelem. Ami a szakma iránti alázatot illeti, minden valamirevaló művész kötelező magatartásformájának kellene lennie. A gyapjú nem „fecseg” (csak József Atillánál a felszín), de segít beszélnem. Mára már a textilek „háza táján” is a legtágabb értelemben vett megfogalmazások léteznek, amelyeknek természetesen létjogosultságuk van, ha nem másért, akkor a játékosság, a kísérletező kedv okán. De maradjunk a szövött textilnél, amely a legváltozatosabb anyagokból készülhet, és mindegyik más felületet hoz létre. A gyapjún kívül lehet selyem (sőt hernyóselyem), kender (kóc, spárga), szizál, fémszál (sőt nemesfém), színes cérnából is láttam nagyon hangulatos szövött felületeket fával kombinálva, sőt valamilyen szerves savval rugalmasított ágakból, gyökerekből, fakéregből is, és csak a fantázia szab határt. Magam is használtam néhányat, játszottam a különböző anyagfelületekkel. Végül is a gyapjúnál maradtam, talán a belőle áradó meleg miatt. De azon belül is juhfajtákként (kecskegyapjú is van) különböző felületek születnek. Legjobban a rackagyapjút kedvelem. Ez a szálas felületű anyag viselni szúrós, de megszőve szinte árad belőle a meleg, nem bársonyos, de rugalmas, bármilyen változatában fénye van, és a natúr színű változatai megfestve csodákat művelnek.                                  

Itt szeretnék szólni egy pár szót a technikákról, mert az is fontos része egy munkának. A főiskolán megtanították nekünk a szövési technikákat, próbálgattuk, ízlelgettük. Mondanom sem kell, hogy a francia gobelint szerettük a legkevésbé, mert a legszigorúbb, legkötöttebb (csak vízszintesen szabad haladni), és alig vártuk, hogy a városban felbukkanjon valami új, valami más, szokatlan, mert hát ifjú titánjelöltként még az ellen is kötelező lázadni, ami ellen nem kell, sőt tiszteletre méltó (igen, de nem abban az életkorban). Egyszer azonban mégis megálltunk kissé tátott szájjal, hogy is van ez tulajdonképpen? Híre ment, hogy a már említett Szentegyház utcai kiállítóteremben csoda látható, és csodájára is jártunk. Egész nap a „Falumban leszálló csodamasináról” beszéltünk, és őszintén irigyeltük a kerámiásokat, hogy a szóban forgó mű alkotója, Ana Lupaş náluk tanít. Egy (legalábbis az akkori akadémikus Kolozsváron) még újdonságnak számító műfajról volt szó, a textil-objektről, amely kilép a két dimenzióból. Ott lógott a terem közepén egy mesebeli repülő szerkezet, nagyon színes gyapjúból, szalagokból. Futball-labdányi bojtokból, bőrből, tehénszarvból készült óriási, bizarr játék. A meglepetés akkor ért, amikor a következő tárlaton ugyanaz az alkotó egy több darabból álló, egész falat beborító sorozatot állított ki, bemutatva a francia gobelin legmagasabb iskoláját. Hosszú ideig nem foglalkoztam a technikával mégsem, csak a plasztikai hatás érdekelt. Szép lassan rájöttem, hogy egy uborkásüveg nem azonos egy kristálypohárral, ha már a hagyományos textilt választottam, akkor legyen még hagyományosabb, még kötöttebb. Ez egyben kihívás is volt számomra, és remélem, hogy mégis  kortárs alkotások jöttek létre.

 

Egy évig ösztöndíjas voltál. Úgy néz ki, hogy ez még ugyanennyi idővel meghosszabbodik. Mit jelent számodra a mecenatúra?

 

Az ösztöndíj azt jelentette számomra, hogy biztosítva voltak a munkaeszközeim, nem kellett leálljak, mert éppen elfogyott valami. Ez így talán kevésnek tűnik, de megfizethetetlen, ha az ember biztosítva látja munkájának feltételeit. Az ösztöndíjhoz tartozott a kiállítás megszervezése (a művészek nem jó szervezők). Egy ösztöndíj több mindenre használható, kiállításrendezésre, katalógusra, tanulmányútra, én erre a kiállításra használtam fel. Nem foglalkoztam behatóan a különböző korok művésztámogatásával, mecenatúrájával, nem tudom, hogyan érezték magukat a művészek annak idején a hercegi, fejedelmi udvarokban vagy a pápa szolgálatában, de jól ismert néhány konfliktushelyzet. Azt hiszem, hogy a viszonyt a mindenkori támogató műveltségének mélysége, táglátókörűsége, nagyvonalúsága, eleganciája és a támogatott alkalmazkodási hajlandósága is befolyásolja. Nyilván a támogatónak jogában áll feltételeket szabni, és a támogatottnak azt el nem fogadnia. Mára már összemosódtak a különböző támogatási formák. A művész számára az az ideális helyzet, ha azért kap támogatást, hogy dolgozhasson. Ezt nem ő találta ki, a Wikipédia szerint is a mecenatúra „ellenszolgáltatás nélküli támogatás nyújtása”, másképpen „adjon úgy is, ha nem kérem”.

 

Valahol azt mondtad, amíg a jelen kiállításod munkái készültek, te a csillagok között sétáltál, s megállt az idő. Ennyire inspiráló volt életednek ez a szakasza?

 

Egy művésznek a teljesítménye hullámzó, nem mutat egyenletes görbét, hiszen még a kapálás sem olyan. Ami engem illet, az utolsó 10 év, a látszat ellenére, nagyon termékeny volt számomra. Minden művész, amikor dolgozik, egy kicsit a csillagok között jár (olyan magasan, olyan magányosan, olyan irreálisan, olyan veszélyek között), de mi textilesek ilyen szempontból elkényeztetettek vagyunk, mert nálunk ez a csillagok közti sétafikálás tovább tart.

 

Befejezésül mondj néhány szót jövőbeni terveidről!

 

Megvolt az ideje a munkának, az örömnek, a röpdösésnek, és eljön az ideje, hogy visszavonuljak a szövőszék mellé. Folytatom a munkát, a köveimet, amiből, remélem, megszületik a Kövek II. kiállítás. A közeljövőben szeretnék egy minikiállítást a „köveimből” és a belőlük készült munkákból. Ez egyfajta kulisszatitok is lehet, amelyben tetten lehet érni azt a folyamatot, hogyan alakul ki a kompozíció, hogyan lesz egy kavicsból kiállítási tárgy! Készen  van még két tematikus kiállításnak az anyaga: Szárnyak és A négyzet címmel. Ezenkívül van még két grafikai anyagom, Villon-versek portréi és koldusok, csavargók, egyéb jóemberek, amelynek valószínűleg A mosoly lesz a címe, mert az arcukon az az archaikus mosoly van, amiből nem lehet tudni, mikor lesz nevetés vagy sírás.

Van egy féltve őrzött József Attila-illusztráció-sorozatom, amelyet nagyon szeretnék könyv formában látni. Sajnos lekéstem vele a centenáriumot. Ezenkívül írtam egy könyvecskét aradi képzőművészekről (többnyire magyarok), amely egy hibridféle könyv. Hudy Árpi barátom (az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője) megfogalmazásában irodalomnak túl objektív, kézikönyvnek túl személyes.

Nagyjából ilyen tervek foglalkoztatnak.