„Sejtjeinkben őrizzük őseink őseit”

– Az irodalomtól igen távol, sportolóként, majd testnevelő tanárként kezdte a pályáját. Hogyan került egy fiatal, értelmiségi lány erre a területre?

– Azért mentem a testnevelési főiskolára, mert nagyon untam a padban ülni és tanulni. Az egri angolkisasszonyoknál, ahol iskolába jártam, annyit kellett ülni, és olyan kevés lehetőség volt a mozgásra, hogy ha nekem tizenkilenc éves koromban az egyetemen újra be kellett volna ülni a padba, hát én szétrobbantam volna. Nem voltam tehetséges sportoló, de nagyon energikus lány voltam, imádtam a mozgást, és boldogan mentem a TF-re. Ma is életem legszebb négy éveként gondolok rá vissza. Remek társaság jött össze, de nagyon meg kellett küzdenem a bentmaradásért. Nekem előképzettségem nem volt, oda viszont már nagyon komoly sportolók, válogatottak jártak. Százhúszan kezdtük, és hatvanan maradtunk a főiskola végére. Aki nem hozta a szintet atlétikában, a különféle úszásnemekben, bármiben, az kibukott. Ez nem volt szokatlan tragédia, minden második ember így járt. Én foggal-körömmel harcoltam, hogy bent maradhassak. Az volt a szerencsém, hogy az akkori trend szerint a főiskolának jó tanárokat kellett képezni, és nem versenyistállóként működni – én pedig az elméleti tárgyakban jól boldogultam, másnak ez kevésbé ment.

(Fotó: www.napkut.hu/mohas_livia.html)

– Az egri angolkisasszonyok szellemi öröksége nyilván hagyott nyomot…

– Abszolút. Hihetetlenül magas szintű volt a képzés náluk, különösen lélektanból és neveléstanból. Csak utólag mértem fel, milyen színvonalas volt ebből az oktatás, például mindig a legfrissebb szakirodalmat olvastatták velünk. Amikor a tanítóképző főiskolára jártam, a pedagógiai és pszichológiai tárgyakból mindig brillíroztam. A tanáraim is kitűnőek voltak Egerben, és ez később is rengeteget segített az életben. Amikor a ’70-es években már a Móra Kiadóban dolgoztam, és először kértek fel, hogy írjak a fiataloknak valamit, de ne „Makarenkót” – akkoriban az ő tanai jelentették a nevelés csimborasszóját –, akkor én úgy adtam elő a pszichológiát, mint alapfokú önismeretet, és ezt „megzenésítettem”, vagyis jól olvashatóvá tettem. Írás közben mindig visszagondoltam az angolkisasszonyok osztályfőnöki- és pszichológiaóráira, vajon ők hogyan beszélnének erről. A bonyolult lélektani kérdéseket is nagyon érthetően és örökérvényűen tanították.

– Egy ilyen iskolával Ön nem volt egyfajta „idegen test” abban a rendszerben?

– Mindig idegen test voltam. Nem csak ezzel az iskolával, de Vitéz Mohás édesapámmal, a klerikális famíliával is… A mi generációnkból sokan megtanultuk azt a fajta alkalmazkodást, ami nem törte el a gerincünket, de megóvott a nagyobb bajoktól. Körülbelül ’52-ben egy fiatalkori szerelmem, a különleges nevű Bolszky Agenor egyszercsak félrehívott a Császár uszodában azzal, hogy szerveztek egy titkos csoportot a szovjetek ellen, csatlakozzam hozzájuk. Azt mondtam neki, „te meg vagy őrülve. Cserkészesdit akarsz játszani a szovjet hadsereggel szemben?” Akkor már tudtunk az ÁVH-ról, sorra rugdosták ki az osztályidegeneket a kollégiumból, világos volt, hogy nem babra megy a játék. Ebből a csoportból el is pusztult mindenki. Ezt a fiút az apja a Bükkben rejtette el szénégetők között, ott élt négy évig, így menekült meg.

– Célokkal teli fiatalként hogyan lehetett átvészelni ezt az időszakot?

– Épp mostanában tűnődtem azon, hogy csináltuk, hogy mindenek ellenére „gömbölyűek”, kiegyensúlyozottak maradtunk és nem roppantunk össze a rendszer komiszsága miatt. Mert az osztályidegenség nem csak abban nyilvánult meg, hogy nem kaptunk lakást, vagy nem vettek fel egyetemre, hanem mindenért nagyon meg kellett küzdeni. Egy választ találtam: olyan humorral néztük a kommunizmus intellektuális színvonaltalanságát, végtelenül primitív butaságait, hogy ha csak lehetett, agyonröhögtük magunkat rajta, bocsánat a kifejezésért. Kifelé, ha kellett, játszottuk az engedelmes kislányt, kisfiút, tapsoltunk és felálltunk – hiszen figyelték, ki tapsol és ki nem, és mi túl akartuk élni ezt a baromságot –, de magunk között nagyon sokat nevettünk, mert bizonyos dolgokon csak nevetni lehetett. Csak példaképp: a legutóbb megjelent regényemben le is írtam, hogy amikor egy elsőosztályos kis rokongyerek kapott egy jutalomkönyvet, mit írtak neki bele. „Rákosi elvtárs iránti szeretetedért és kiváló tanulásod jutalmául ajándékozza a Magyar Dolgozók Pártja és a Járási Pártbizottság titkára, 1952.”

– Maguk a jutalomkönyvek is súlyos olvasmányok lehettek akkoriban egy hatévesnek…

– Emlékszem, mennyire utáltuk az akkor kötelezőnek számító híres antológiát, a Magyar írók Rákosi Mátyásról című válogatást, melyet Réz Pál és Vas István szerkesztettek. Többek között Zelk Zoltán, Veres Péter, Örkény István, Illés Béla, Rideg Sándor, Illyés Gyula, Déry, Devecseri Gábor, Képes Géza, Sőtér István, Nagy László, Somlyó György szerepeltek benne, és még sorolhatnám…

– Ezt a feladatot akkor kevesen úszhatták meg.

– Igen, és aki kimaradt, nagyon rossz pontot kapott. Nemes Nagy Ágnes például nem volt hajlandó dicsőítő verset írni, meg is lett a következménye.

– A könyves világba hogyan csöppent bele?

– A pszichológia szak és a testnevelő tanári munka után először a Tankönyvkiadónál lettem szerkesztő. Olyan sok rossz kéziratot olvastam, hogy elképesztő. A Moszkvából hazatért diplomások mind odaömlesztették a mi asztalunkra az agyszüleményeiket, amelyek többnyire Krupszkaja-idézettel kezdődtek, Lenin-idézettel zárultak, és a kettő között Makarenkóval és Sztálinnal voltak teli. A főszerkesztő egy derűs öregúr volt, és szerencsére hagyott engem élni, annak ellenére, hogy sokszor nem engedtem, hogy a nevem belekerüljön ezekbe a dolgozatokba. Előfordultak azért jó kéziratok is, Ranschburg Jenő például akkor kezdett neveléslélektani műveket írni. De a rengeteg csapnivaló kézirat után azt mondtam magamnak, hogy „atyaisten, hát én fél kézzel írok ilyet!”.

– Mondhatni, dacból kezdett írni?

– Pontosan. Emlékszem, az első kötetem a Peremvárosi diákok címmel megjelent kis könyvecske volt. Ebben az osztályfőnökségem alatt összegyűlt élményeimet dolgoztam fel a ferencvárosi Zrínyi gimnáziumból. Élvezettel térképeztem fel a testnevelői meg osztályfőnöki múltat. A diákjaimtól nagyon sokat tanultam, szerettem közöttük lenni.

– Ezek szerint a szépirodalom csak később lett része az életének.

– Olvasóként gyerekkoromtól fogva nagyon érdekelt, Máraitól Az igazi tizenéves korom nagy olvasmánya volt, most is itt van az asztalomon. Szerb Antal volt számomra a háttértanulmány a magyarórákhoz. Máig nem felejtem azt sem, ahogy az iskolában Mater Benes tanította Az ember tragédiáját, egy életre meghatározó volt. De az írás eleinte eszembe sem jutott, csak jóval később. Az Oroszlános kert volt az első regényem – akkor írtam, amikor életem feléhez érkeztem, és úgy gondoltam, illik számadást végezni, hiszen már nem fogok annyit élni, mint addig. Inkább egy családregény ez, a gyerekkoromat hívtam elő fejben. Az utcáról vittem be a regényt a Magvetőhöz, és én csodálkoztam a legjobban, amikor elfogadták. Amikor pár hét múlva felhívtam őket, közölték, hogy Fábri Annához került a kézirat. Anna megfelelőnek találta, nagyon sokat segített és javított rajta. Aztán követte a többi regény. Összesen nyolcat írtam, ami most legutóbb megjelent, A dekatlonférfi, három kisregényt tartalmaz.

–Mintha valójában egy nagy könyvet írna, a mozaikdarabokat egymás mellé illesztve összeáll a tabló.

– Igen, a nyolc mű közül hat ilyen, a családom egy-egy tagjáról szólnak, bár a nevek változnak a művekben, ha ugyanazt a személyt jelölik is. Két regényem témája bizánci, de ezek nem történelmi könyvek, személyes vallomások, csak a háttérben ott áll ez az érdekes emberpár, Teodóra és Jusztiniánusz.

– A lélektani munkák után hogyan fogadta a szakma a szépírói műveket?

– Engem mindig egy kicsit outsidernek tartottak. Az Oroszlános kertet Berkes Erzsébet, aki nagyszerű kritikus volt, az ÉS-ben nagyon szépen méltatta annak idején. A többi művemről is megjelent egy-két írás, de nem mondhatnám, hogy igazán odafigyeltek rám. Persze az is lehet, hogy minden író így érzi. Emlékszem, milyen hatalmas boldogság volt, amikor második regényem után megkaptam a Szobotka-díjat, amelyet Szabó Magda férjéről neveztek el. Az Oroszlános kert után úgy éreztem, felbolydítottam valamit a „családi tudattalanomban”, és szinte követelőzően jelentkezett bennem ez a második mű, a Zuhog, zuhog a hó. Ennek a szereplőit is mind családtagokról mintáztam. Van egy különös életű nővérem, aki kiment Amerikába, ő inspirálta aztán a Rókavadászat című kötetem. De a nagybátyám és a nagynéném is visszatérnek egy kisregényben, az Imre és Irén-ben.

– A családfa jelentőségét szimbólummá emeli a Jessze fájában…

– Vaskos igazság, ha az ember a múltját nem éli tovább, nem támasztja fel, akkor csak fél-ember, az élete felét éli meg. Az identitás ma divatos kifejezés, de közben nem szabad elfelejteni, hogy az énerő, az öntudat, a magabiztosság, a lélek ereje – hogy mindenen túl fogok jutni, mindent ki fogok bírni – nem létezne, ha nem lenne mögöttünk família, a családtagjaink szeretete vagy akár gyűlölete, egyszóval élő emberek, akik a hátunk mögött sorakoztak.

– Az édesapja is meghatározó figurája a családtörténeteknek.

– Apám tartalékos katonatiszt volt, akit vitézzé avattak Horthy alatt. Nagyon komolyan tisztelte a „hadurat” – a katonáknak még a neve kiejtésekor is haptákba kellett vágni magukat –, mígnem jött egy törés az életében. Egyik regényemben meg is írtam ezt a történetet. Amikor elkezdték elvenni a zsidó birtokokat, és a vitézeknek ezeket odaígérték, a papát is behívták a Vitézi Székhez. Felvette az egyenruháját, becsörtetett a kardjával, sarkantyúban, de amikor meghallotta, miért hívatták, ráadásul egy olyan ember birtokát ajánlották fel neki, akit apám jól ismert és szegényt már családostul el is hurcolták, akkor édesapám csak annyit mondott: „Ezredes úr, hullarablók lettünk?” Aztán összecsapta a sarkantyúit és távozott. Attól kezdve összeomlott benne a hadúr és a Vitézi Szék iránti tisztelet. Mindezek után a kommunizmusban elvették a szőlőjét, minden vagyonát és földönfutóvá tették.

– Ő adta tovább a talpon maradás képességét?

– Igen, a szívósság Vitéz Mohás-örökség nálam. Imádta mesélni a harctéri történeteit, rengeteg magnófelvételt is csináltam. Elképesztő, hogy mi mindent vitt véghez a generációjuk az első világháborúban. Azt hiszem, az akkori férfigeneráció megtanulta, hol lakik a magyarok istene…

– Van egy visszatérő férfialak a regényeiben, aki a Jessze fájában Bajnokként szerepel. Apai mintából született?

– Nem, ő a volt férjem. Kiváló ember volt, az más kérdés, hogy úgy voltunk mi együtt, mint két dudás, aki nem fér meg egy csárdában. A dekatlonférfiben sok mozzanatát felfejtettem, miért nem tudtunk mi megmaradni a házasságunkban, de akárhogyan is: ő egy zseniális figura volt. A dekatlon a legkeményebb atlétikai sportág, ő sokáig tartotta a magyar bajnoki címet. Építészként is sikeres volt, de ezek a sikerek nem jöttek könnyen. Az ötvenes években kiderült, hogy tébécés, a fél tüdejét kivették, sokáig kellett ápolni a műtét után. Ekkoriban elmondhatatlanul szegények voltunk. Amikor végre a Sváb-hegyen kiutaltak két szobát, még az ablakai is hiányoztak, sátorlappal voltak befedve. A parketta meg volt feketedve, mert a háború alatt lovakat tartottal a helyiségekben. Egyébként egy szép nagy villaház volt, világos szobákkal, de se víz, se gáz, semmi nem volt bevezetve. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy háromlábú vaskályhán főztem ki nagy fazekakban a fiam pelenkáit, amiket kézzel mostam. Amikor a volt férjem felgyógyult, villámgyorsan helyreállította a házat, megteremtette a két szoba összkomfortot. Aztán az ő építészi és az én tanári fizetésemmel szép lassan kilábaltunk.

– A pszichológiával mikor kezdett hivatásszerűen foglalkozni?

– Amikor az egyetemen pszichológiát tanultam, az a marxizmus által még utált tudomány volt, afféle úri huncutság. Rubinsteinről és Pavlovról szólt minden – a mélylélektan, a freudizmus, az adlerizmus, a jungizmus tiltott gyümölcsök voltak. Azt a tudást, amely a terápiára alkalmas pszichológiához kell, mind posztgraduálisan szedtem fel. A legtöbbet Dr. Süle Ferenctől tanultam, ő tartott egy hosszú, összesen két éves jungiánus szemináriumot. Előre „megrágta” nekünk az anyagot és rendszerbe foglalta, amiért nagyon hálásak voltunk, Jung ugyanis zseniális ember volt, de udvariatlan író – nem sokat foglalkozott azzal, hogy más is megértse a gondolatait. Süle óráival számomra kinyílt egy új világ, a mélylélektan iskolája. Utána éreztem úgy, hogy most már merek pszichológiával foglalkozni.

– Lélektani tárgyú műveit olvasva feltűnik, hogy sokat foglalkozik mitológiával. Ez is jungi hatás?

– Általában a mélylélektan, de különösen Jung nagy hangsúlyt fektetett a mitológiára. Ő foglalkozott legtöbbet az úgynevezett kollektív tudattalannal, vagyis azzal, hogy sejtjeinkben őrizzük őseink őseinek az őseit is. A mitológiai archetípusok – amit szintén nem Jung talált ki, ősibb tudása az emberiségnek, csak ő világított rá a fontosságára – már ott lakoznak a görög istenekben is.

– Az Ön írásaiból arra következtethet az olvasó, hogy nemcsak a görög istenek, de mi magunk is ilyen mitológiai „hősök”, archetípusok hordozói vagyunk.

– Okvetlenül. Mindig kedvenc látószögem volt úgy megfigyelni a pácienseket, hogy felfedezzem, vajon milyen archetípus lakik a mögöttes, kollektív tudattalanjukban. Ha ezzel tisztában vagyunk, nagyon érdekes utakra vezetheti az ember önismeretét.

– Mintha íróként is hasonló perspektívát alkalmazna.

– Elsőre talán meglepő megközelítés, de tényleg vannak nők, akik Vénuszok, csábítók; vannak, akik Persephonék, örök kislányok maradnak; vannak, akik Déméterek, a nagy anya és a nagy tápláló megtestesítői; vagy ott vannak az Athénék, az értelmiségi nők… De ez ugyanúgy igaz a férfiakra is.

– Egyre nagyobb igény és érdeklődés mutatkozik ma a pszichológia iránt, garmadával jelennek meg az önsegítő könyvek, új életviteli módszerek, diéták, ezoterikus tanok és még sorolhatnám. Valami bizonytalanság lett úrrá rajtunk?

– Én érték- és talajvesztésnek nevezném. Sok olyan klasszikus értéket, amely évszázadokig tartotta magát – itt ilyen egyszerű dolgokra gondolok, mint becsület, megbízhatóság, tisztesség – sutba dobtunk. A Hanza-kereskedők például hatalmas üzletekről állapodtak meg egy kézfogással. Ma rengeteg következmény nélküli disznóság történik, sok az alternatíva, a kiskapu, és ezektől aztán mintha feledésbe merültek volna az egyébként megváltoztathatatlan erények. Mondok egy példát: jár hozzám egy magasan kvalifikált, tanult férfipáciens, aki olyan nóvumként hallotta tőlem, hogy egy házasság tartósan csak monogámiában működhet, hogy a nyitott házasság csak mese, amit ki lehet próbálni, de tartósan működésképtelen, hogy nem akarta elhinni.

– Konzervatívnak mondaná magát?

– Igen. A felsorolt értékeket tartom időtállónak, minden változás közepette és dacára.

– Írói munkásságáért a közelmúltban kapta meg a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Számított az elismerésre vagy váratlanul érte?

– Meglepetés volt, nagyon csodálkoztam. Talán A dekatlonférfi megjelenése is közrejátszott. Ennél a regénynél már nem tartottam magamra nézve kötelezőnek mindazt, amit rám raktak bilincsként az ötvenes-hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is. Teljesen szabadon írtam, itt például már le mertem írni azoknak a nevét is, akiket felsoroltam annál a bizonyos Rákosit dicsőítő antológiánál, és mindazok nevét is, akiket megvetettünk.

– Várható újabb Mohás Lívia-regény megjelenése?

– Most pszichológiai témában dolgozom, a Nemzeti Kulturális Alaptól kaptam alkotói támogatást egy fiataloknak szóló könyv elkészítéséhez. A munkacíme: Mi van, öreg, merre tartasz? Ebben épp azt próbálom „ehető” formában feltálalni a fiataloknak, amiről az előbb beszéltünk: hogy vannak örök értékek, nem minden relatív. Ahogyan az emberi kapcsolatokban sem minden viszonylagos.

Laik Eszter