Búskomorfium – André Ferenc versei

André Ferenc versei

1992-ben született Csíkszeredában, jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán ma­gyar–angol szakos hallgató. Versei a Helikon irodalmi folyóiratban és az Echinox kulturális és irodalmi folyóiratban jelentek meg. A versírás mellett a slam poetry művelése is érdekli, az Erdélyi Slam Poetry bajnokság első helyezettje lett idén nyáron.
 

búskomorfium

gömbölyű délután lecsüng a jung,
kellemes ez, sigmund, kellemes.
talán ma-holnap még beléhalunk,
iszapba minket hogy majd eltemess,
s az éj egy rács, piszmogó pókanya –
ödipuszszal sakkozgat a strandon,
tudatunk belakatlan betyártanya,
elfoszlik, mint a reggeli hangom,
és friedrich is, ez a kis hamis,
azon túladagolt jón és rosszon,
félálomból tán haza ha visz,
hogy sebeket velünk megosszon.
na így ha jó, beh jó lesz még,
kifordulunk, mint a kés a szájból,
animált árnyékká lesz az ég:
kiszabott festményünk a tájról.

szórólap

költészet te szójaszagú hotdogom,
a kibomló pupillákon merre lépsz,
éjszakákba nyúló párnás csápokon
omlunk, mint a félkenyérnyi prűd penész.
na merre nézhetsz még és ugyan merre léphetsz,
lábszagú éjeken ömlengő lélegzet,
így leszünk lappangva valami ócska lét hecc,
olyan, aki nem él, épp csak létezget.
még mennyi vers lesz és mennyi hang
por-paplanhuzatba bújva, elvacogva,
repedtajkú visszhangokban görbe gang
falára felragadva, mint papír a fogra

kolozsló

hogyha lépek át a földi nyomdokon,
szúrva mélyre döngöl ócska, szürke táj,
kifordítja kolozsvár a homlokom,
agybafőbe görbül, míg a csendre vár.
jéghidegre mázolt süppedő talaj,
fogad be, formál, míg alakbért fizetek,
őszrekuszálódva épp lecsüng a haj,
tekintetből lassú látvány kireked.
talán a szó, ha meglelem a betonban.
tátogó vasfogkrém szétfolyt időszájon.
lomha, preciőz metronóm int nekem.
utcasarkon lélegzetem kirobban,
porba festett arcvonalt tán megtalálom,
szamos-zaj elmos világvégi szirteken.

nyelvtörténészeti elmecsavaronc

    fonémállatkert ez, puszta textuálzoo,
    megkucorod ketrecében a magányhangzó.

nől ez a május a hévség hörken,
igenigen evel ivol, míg ezen szöveg
elhever fogak közt, mint a nyelv törten
s kidűlten vicsorognak a szócövek,
így se úgy se fordul már az agyravasz,
tekervényekbe hintvel szét a sók,
sűrűsödik csipából a szemragasz
s az igék megkötnek téged, névufót,
merre tovább, merre innen, mennyi név,
szertecsordul szétömöl a parketten
elbomol és széthulla hamv e hév.
hintalendületből rémve visszaretten,
hogy felguruljon a jel zöld álmodig
míg a nyelvvel a szó fajtalankodik.

vállva

vállvakarásnyi vers vagyok,
lábujjak közti zokniszösz
amíg kibuknak a nyers szagok,
tudom te már csak lopni jössz.

régiséggyűjtemény ez csak,
és a széttekerészeti arcom
ahogy nekifeszülne a rácsnak:
csorba csigaház papírparton.

és egybecsordulgatnak mind
az év a nap s vice versszakok,
s míg ez a görbült sík leint,
csontcsikarásnyi csend vagyok.

gyalog(x)

amíg mi napsolunk a nyárban
álmodunk homályos hokedliket,
elfolyik a lég, e bináris számtan,
s tökmagot árul, mindegy kinek,
csak eseményként nevezhessék.
szakadt bakancsunk ritmusa lóg,
miközben szublimálják az estét
görbe hátú, szikár oszlop-anyók.
amíg mi napsolunk a nyárban,
salakulunk csak, mint a sorismétlés,
már akkor is egyedül, ha hárman,
akár az isten, mikor tévét néz,
és pikkelyt aggatunk magunkra,
szaporodjunk hát csudamód,
egy délibábnyi ugrabugra
csupán az eltátogott altatód,
alakváltás, kistarisznyára
körbehorgolt alkalmi álmaink,
ki gondolt ugyan, egy ilyen nyárra?
halunk, halunk, mint pinty.

múzsika

elkotort múzsákba macska
sóbányákat véseget,
púdermatológus eltakarta
a szedimentáris réteget,
zúzmarát ereszt a bőr,
s hogy kiteljen az allegória,
nem látszik ily messziről,
hogy gyűrű vagy glória
a két aranykarikás szemén,
amint korbácsolni tanul,
zománcot hullat a véredény,
lassan, de bizonytalanul
elcsorog fikarcnyi festék,
kificamodik ez a létigen,
pirkad a mű, vészkeresztség,
alkotó forog, a gép pihen.

A verseket Monica Hayes fotójának részletével illusztráltuk