Az Alföld a magyar folyóiratok Real Madridja?

Monográfiát ír a kortárs magyar líráról, nemrég köszönt le az Alföld versszerkesztői posztjáról, miközben a Fiatal Írók Szövetségének egyik sorozatszerkesztője lett. Irodalmi folyóiratokat nyomtatva olvas és főként az árnyékszéken, a Facebook-vitákat kocsmai beszélgetéshez hasonlítja. Lapis Józsefet kérdeztük.

Lapis József (Forrás: kulter.hu)

Januárban olvasható volt a KULTeren az általad legjobbnak vélt tíz tavalyi vers. Milyen szerinted a jó vers?

(Nevet.) Bonyolult kérdés. Szerintem a jó vers tulajdonképpen helyzetfüggő, tehát mást tekintek jó versnek az általad említett lista összeállításakor, mást szerkesztőként különböző folyóiratoknál végzett munkám során, és megintcsak más számít jó versnek egy kreatív írás szemináriumon. Szerintem a versnél az egyik legfontosabb az, hogy úgy, olyan különleges módon álljanak benne össze a szavak, ahogyan sehol máshol nem állnak össze. Ebből következik az, hogy egy ilyen módon összeállt versszöveg nagyon mást fog tudni mondani nekem a világról, mint amit bármely más helyzetben megtapasztalhatok. Ha nem értek meg a vers által valamit nagyon (de legyen: akárcsak kicsit is) másként a világról, a világnak egy szeletéről, akkor az nem feltétlenül elég jó vers. Ez a kritérium a versnek egy apró részletében is érvényesülhet. És ha ez megvan, s így a mű izgalmas, egyedi élménnyé válik, attól még a teljes vers lehet, hogy hagy kívánnivalókat maga után különböző esztétikai szempontok szerint. Szerkesztőként szeretek arra törekedni, arra gondolni, hogy a vers elejétől a végéig legyen egyenletes színvonalú, legyen hibátlan, ne maradjanak benne esetlenségek, képzavarok. Érkezzen el addig a dolog, amíg már nem lehet hozzátenni vagy elvenni belőle semmit. Ugyanakkor szívesen leközlök olyan verset is, amely nem ilyen, de mégis valamiért különleges – ilyenkor az az érzés uralkodik el rajtam, hogy ezért és ezért vannak fenntartásaim, de mégiscsak jó volna, ha látnák az olvasók is rajtam kívül.

Egy KULTer-listáról pedig ne felejtsük el, hogy az egy írásmű volt, minél több segítő link beszúrásával. Számomra nem is annyira az volt a tétje, hogy mely címet vagy szerzőt hányadik helyre teszek, hanem egy olyan csoportot próbáltam összeállítani benne, amely a kortárs lírához való viszony többféle lehetőségét mutatja meg. Egyebet is lehetett volna választani a mezőnyből, szerintem az indoklás és mű rövid elhelyezése számított. Egy kreatív írás órán vagy műhelyalkalmon pedig kiváló vers lehet az, ami helyben elhangzik, és valamilyen hatással van a közönségre.

Figyelemmel kíséred számos fiatal pályakezdő költő munkáját. Listádon szerepelt a huszonéves Kerber Balázs is. Milyenek a mai magyar fiatal költők? Mennyire tudnak érvényesülni?

A költőket csak nagyon esetlegesen és felszínesen ismerem (ami a kritikusi munkában hasznos helyzet lehet). Nem tudom, a kérdés az emberekre vonatkozik, vagy a költészetükre?

A költészetükre.

Bármennyire is közhely, nagy általánosságban szerencsére nagyon sokrétű és izgalmas a kortárs líra. Szerkesztőként az ember belepillant abba a hihetetlenül gazdag, vonzó áramlásba, amit fiatalok költészet gyanánt létrehoznak, ez folyamatos mozgásban tartja az elméjét, az érzékeit. Rengeteg rossz, depresszív dolgot élünk meg a hétköznapokban, ha ezekről nem feledkezem is meg ilyenkor, remek dolog, hogy tapasztalunk olyan fura, különös, gondolkodásra csábító, adott esetben szép dolgokat, mint a kortárs vers. A fiatal költők tényleg olyan dolgokat hoznak létre, amikre időnként rá-rá lehet csodálkozni. Általánosan és röviden jellemezni nem igazán tudom, nem igazán lehet a kortárs lírát – talán van egy olyan tendencia, és ez számomra nem annyira örömteli, hogy a klasszikusabb versificatiós, verskészítő szakmai hagyományok, módszerek visszaszorulnak, még olyan szinten is, hogy időnként a mértéknek, a vers érzéki összetevőinek az emlékezete is hiányzik a költeményekből. Ezek mesterségbeli kérdések, és én szeretem a mesterséget, szeretem, ha valaki igyekszik vele párbeszédbe kerülni. Jó, ha a testemmel is kapcsolatba lép egy szöveg, és sok esetben ez a hangzósság, a ritmika, a zenei összetevők által tud megvalósulni. Azt a típusú versírást nem tartom nagyon sokra, ami többé-kevésbé arra korlátozódik, hogy valaki egy élethelyzetét, benyomásait, hangulatait megpróbálja rövidebb sorokba tördelve rögzíteni. Az érvényesüléssel kapcsolatban: nem tudom, milyen marketingeszközök kellenek hozzá vagy kikkel kell jóban lenni, nem erről beszélnék. Azt hiszem, legjobban érvényesülni úgy lehet, hogy olyat csinál valaki, amit más nem csinál, olyat, amire nem lehet nem odafigyelni. Ha valaki sokat ír, sok helyen próbálkozik megjelentetni, és sehol nem fogadják, vagy nem jó szívvel fogadják, az gyanús kell, hogy legyen. Azt jelenti, hogy valami miatt mégsem kell rá olyan nagyon figyelni. Feltehetően nem csak a sokat szapult intézményrendszerben vagy a szerkesztőkben van a hiba. Arra érdemes törekedni, hogy csináljunk valami olyat, amire már nem tudja azt mondani a szerkesztő, hogy nem közlöm, mert akkor azt fogja érezni, hogy kimaradhat valamilyen, akár később irodalomtörténetivé is váló folyamatból, de legalábbis megfosztja az olvasókat valami ínyencségtől.

A magyar kortárs líra monografikus jellegű feldolgozására vállalkozol a közeljövőben a József Attila Kör közreműködésével. Hogyan valósítod ezt meg?

A kis könyvecske, amit tervezek a JAK-füzetek sorozatban, az egy bő évtized kritikusi-irodalomtörténészi munkájának lecsapódása lesz. Nem tanulmánygyűjteményt szeretnék, nem pusztán korábbi írások egymás mellé helyezését, hanem a régebben gondoltaknak egy mostani perspektívából történő rendszerező átgondolását. Vannak dolgok, amiket most már picit másképp látok, ezekre jelenkori távlatból igyekszem reagálni is. Még néhány olyan kérdéskört is bevonnék, amelyek még nincsenek megírva (de például az oktatói munkám során előkerültek), s amelyek nem tűnnek megkerülhetőnek, például a performatív költészet helyzete, vagy a közéleti kérdések iránt elkötelezett költészet.

Sorozatszerkesztői lettetek Herczeg Ákossal a FISZ Hortus Conclusus sorozatának. Mik a terveitek a jövőre nézve?

Nem olyan régen lettünk sorozatszerkesztők, még az átgondolás fázisában vagyunk, hogy mit is kellene, mit is lenne jó csinálni. Megörököltünk egy kiváló sorozatot, amelyben nagyon szép kötetek vannak. Nekem nagyon tetszik az, hogy ennek a sorozatnak nem volt egységes arculata, de mindegyik kötet önmagában jó kiállítású kötet. Viszont azon lehetne merengeni, hogy érdemes lenne-e egységesíteni az arculatot. Amit a kapott kéziratokhoz minőségileg hozzá tudunk és akarunk tenni, az a szerkesztői munka lesz – ebben mi sem különbözünk az összes más sorozat szerkesztőjétől. A kéziratok felkérése, beszerzése is nagy dilemma. Ennek a sorozatnak az a nehézsége, hogy nem első köteteket adunk ki, hanem már pályán lévő szerzőknek második, harmadik, akár többedik kötetét. Itt az lesz a legnagyobb kihívás, hogy ehhez a sorozathoz kedvet csináljunk a jó szerzőknek. Ki kell találnunk, hogyan tudunk versenyképesek lenni, akár a nagyobb, tradicionális kiadókkal szemben is. Ez nem könnyű feladat. Konkrét kötetekről jelen pillanatban még nem beszélnék.

Lapis József munkába merülten a korábbi, KULTOK II. konferencián

Nemcsak köteteket szerkesztesz, hanem folyóiratot is. A megújult online arculatú Zempléni Múzsa szerkesztője vagy. Milyen szerepet tölt be a lap a magyar irodalomban?

A Zempléni Múzsa egy adott régióhoz köthető, az északkelet-magyarországi zempléni övezethez, szűkebben Sárospatakhoz és környékéhez. Különlegességét az adja, hogy ennek a nagy múltú régiónak a hagyományaira igyekszik támaszkodni. Nem irodalmi folyóiratról van szó, kulturális, természettudományos és társadalomtudományos szempontból is vizsgál országos és regionális kérdéseket. Bár a főszerkesztőm ennek nem biztos, hogy örülni fog, de most azt mondom, hogy a szépirodalmi rovat nem szükségképp különlegesebb, mint sok hasonló kiadványé. Az embernek sokféle törekvése van, és az évek során nagyjából kikristályosodik, mi tűnik a leghasznosabbnak egy negyedéves, minimál költségvetésből dolgozó folyóirat esetében. Amit nagyon szeretek benne, hogy ez tulajdonképpen az első olyan szerkesztői munkám, ahol komolyabb megkötések nélkül dolgozhatok. Megtehetem azt, hogy nem nagyon figyelek oda egyébre, mint hogy milyen szöveg az, ami meg fog jelenni a lapban. Bár a főszerkesztő természetesen örül, ha neves szerzőket sikerül a laphoz csábítani, nem kapok fejmosást, ha kizárólag pályakezdő, fiatal szerzők írásaiból építem föl az adott irodalmi blokkot. A legtöbb más lapnál, ahol dolgoztam, sokkal erőteljesebben kellett figyelnem az adott folyóiratnak az évtizedes vagy hosszú idő alatt kifejlődött tradíciójára, és az ebből fakadó kényszerekre. Sokkal erősebb rendje (és brandje) van például az Alföldnek, mint a Zempléni Múzsának, elsősorban a hosszú és gazdag múltjának, az ebből fakadó presztízsnek és a nagyobb költségvetésnek köszönhetően. Sokkal erőteljesebb emiatt az a struktúra, amelybe be kell lépni. A Múzsánál nem volt ilyen – volt honnan építkezni, egy jó minőségű alapról indultunk, de a ház nagy részét én húzhattam föl. A magunk között már többször megfogalmazott módszer a „tudatos spontaneitás” volt, különösebb arculatépítő stratégiák mellőzésével. A Szkholion egy újonnan indult, egy-két éve létező egyetemi folyóirat volt, amikor beléptem, s ott nekem kifejezetten az volt a célkitűzésem, hogy a helyi erőkre támaszkodjunk, a debreceni és a Debrecen környéki fiatalok műveiből építsem ki az adott lapszámnak a szépirodalmi rovatát, egy nagyon intenzív műhelymunka keretei között. Nézzük meg, mit tudunk összehozni mindebből – és most nem pusztán szövegek beválogatásáról, elfogadásáról és nem elfogadásáról van szó, hanem arról, hogy mit tudunk közösen létrehozni, honnan hová jutunk el. (Ez azóta megváltozott az új szerkesztőség dinamikus és minőségi munkájának köszönhetően, nyilván sok szempontból egyértelmű előnyére, nagyobb presztízsű, sokkal izgalmasabb folyóirat lett belőle.)

Szó esett az Alföldről, amelynek a szerkesztőségéből nemrég távoztál. Milyen volt ott dolgozni?

Az Alföld valahol a szépirodalmi szerkesztés egyik csúcsa, azt hiszem. Több ilyen van, ez az egyik. Kicsit olyan lehet, mint mondjuk a magyar bajnokságban a Fradi edzőjének lenni. (Nevet.) Vagy ha még jobban kitágítjuk a képet, akkor a Real Madridé. Azt mondanom sem kell, hogy hasonlóan könnyen bele is lehet ebbe bukni, nehéz munka, tényleg komoly elvárásokkal. Én azt hiszem, hogy bizonyos szempontból még nem álltam készen erre a feladatra. Sok szempontból igen, de ide hatványozottan nem csak szakmai tapasztalatra van szükség, vagy különféle irodalmári tapasztalatokra – hanem élettapasztalatra, bölcsességre, tulajdonképpen az irodalmi életben való könnyedebb mozgásra, a szcéna átlátására, kapcsolatépítésre. Ezeket külön meg kell(ene) tanulni. Azért is nagyon nehéz feladat, mert irtózatosan sok a szöveg, ami eljut egy ilyen laphoz. Tulajdonképpen, ha igazán minden szempontból színvonalas és minőségi módon akar dolgozni egy Alföld-szerkesztő, akkor ott teljes állásban kellene dolgozni, amire anyagi okok miatt nincs lehetőség. Másodállásban viszont majdnem hogy irreális. A sok szövegnek van egy nagy veszélye, az, hogy csömört okoz. Pontosan azt az örömöt veheti ki a szerkesztői munkából, ami miatt érdemes szerkesztőnek lenni. Bármennyire is imádsz olvasni, és szívesen foglalkozol mások írásaival, a mennyiség az le tud nyomni, olyan reakciókat indít benned, olyan válaszokat, amiket nem szeretnél.

Hogyan olvasod a szépirodalmi folyóiratokat, milyen módszerrel tekinted át verskínálatukat?

Legszívesebben offline szépirodalmi folyóiratokat olvasok. A neten csak a praktikusság miatt olvasok, nem szívesen teszem, de jelenleg azért ott majdnem mindent át lehet látni. Nagyon szeretem a könyvtári folyóirat-olvasót, illetve amikor még az Alföldnél és a Debreceni Disputánál dolgoztam, rendre lenyúltam az aktuális lapokat, és aztán otthon szépen elolvassa az ember az árnyékszéken. (Nevet.) Mindenki tudja, hogy hol tud az ember magányosan olvasni, hát én is ott tudok.

Én most elsősorban a módszertanra gondoltam.

Hát hogy lehet olvasni egy szépirodalmi folyóiratot? Kinyitod az elején, aztán meg lapozgatod. Nem készítek áttekintéseket, nem jegyzetelek közben. Az irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői munka során ki kell találnod, hogy hogyan tudod a szöveg örömét, gyönyörét visszacsempészni a munkába. Ha folyóiratot olvasok, nincs nálam jegyzetfüzet, nincs nálam semmi, laptop véletlenül sem, csak érezzem magam egy picit jól. Amikor valami miatt át kell tekinteni a mezőnyt, vagy össze kell állítani egy névsort, akkor persze újra szisztematikusan át kell alapozni az egészet. Olyat sohasem csinálok, hogy nem olvasok végig egy verset. Ha elkezdem, és nem von be, akkor sem hagyom abba. Nem hiszek abban, hogy csak olyat kellene olvasni, ami jó. Rengeteg csapnivaló dolgot el kell olvasni az embernek élete során. Már ha marad bármennyi ideje is rá…

Említetted, hogy egy kicsit idegenkedsz az elektronikus dolgoktól. Mennyire tartod termékenynek irodalmi szempontból a Facebook-vitákat?

Nem idegenkedem tőle, csakhogy a számítógép a munka része. Azon dolgozom tulajdonképpen a nap legnagyobb részében, emiatt ahhoz nehezebb társítani a felszabadultságot vagy az örömöt. Keveset tudom én is letenni, de annál boldogabb vagyok, amikor lehet. A Facebook egyfajta közösségi tér – hasonlóan egyéb terekhez, ezt is lehet izgalmasan és kevésbé izgalmasan belakni. Én viszonylag keveset szoktam az irodalmi FB-vitákból okulni a beszélgetések döntően hányaveti jellege miatt (néhány komoly vitakedvű és színvonalasan érvelő ismerősöm révén társadalmi, politikai vitákból már többet profitálok szellemileg). Én a higgadtabb, érvelőbb, a Facebookra éppenséggel nem feltétlen illő hangot kedvelem, és ebből viszonylag kevés van. Olyan típusú Facebook-vitára én nem emlékszem, ami nagyon emlékezetes és tanulságos volna, vagy igazán meghatározó lenne az irodalmi közélet alakulása szempontjából, de talán csak elkerülték a figyelmem. Ezek efemer, múló dolgok. A nagyobb flame-ek olyanok, mint a kocsmai beszélgetések. De mégis, milyen dolog az, ha egy kocsmai beszélgetés sör, hangulat nélkül folyik le a gép előtt? (Nevet.)

Horváth Imre Olivér