Nonkonformizmus és művészi szabadság

Ki volt Bánffy Miklós Erdélyi Trilógiájának múzsája és vannak-e határok a művészetben? – többek között ezekről tudhattunk meg érdekes dolgokat a Kolozsvári Magyar Napok két kiemelkedő rendezvényén.

Nonkonformizmus és művészi szabadság

Az Erdélyi Helikon fontos háttéralakja, diakonissza, az Erzsébet-rend kitüntetettje, aki nagy szerepet vállalt a betegek, szegények megsegítésében, rendkívül szép, vállalkozó szellemű, a kor társadalmi normáival szembemenő, intelligens nemesasszony – Bánffy Miklós múzsája, s bár az író nem vehette feleségül, élete végéig csodálta és szerette, róla mintázta az Erdélyi Trilógia főhősnőjét. Többen elítélték öntörvényű természete miatt, míg sokan éppen különcségéért csodálták. Bornemissza Elmerné Szilvássy Karola olyan nő volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, szenvedélyesen tudott gyűlölni és szeretni – derült ki a róla szóló emlékiállításon, a Kolozsvári Magyar Napok harmadik napján a Reményik Sándor Galériában. A különleges tárlatot a Református Egyházközség Levéltára, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, az Evangélikus Püspökség és Magyarország Főkonzulátus szervezte. Ritka levéltári adatok, levelezések, visszaemlékezesek, múzeumi értékű tárgyak kalauzolták a közönséget  a múlt századba, megismerhettük Bánffy életének egyik kulcsszereplőjét, regényalakjának ihletőjét. Többek között ezért is kezdte kutatni Szebeni Zsuzsa, a tárlat kurátora Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola életútját, az irodalomhoz, Bánffyhoz fűződő kapcsolatát.

Különleges nő

A telt házas megnyitón Ács Piroska művészettörténész, az OSZMI igazgatója ismertette az egybegyűltekkel a különleges életutat.

Szilvássy Karola 1876-ban született, édesapja Szilvássy Béla földbirtokos, édesanyja Wass Antónia volt. A Monostori úti család középpontjában Tóni néni állt, aki vasárnap délelőttönként a kor társasági divatjának megfelelően viziteket rendezett, amelyeket különösen vonzóvá tettek lányai, Karola és Margit.

Kemény János 1972-ben megjelent, Kakukkfiókák című önéletrajzi munkájában úgy jellemzi Karolát, hogy vele kapcsolatban mindenki kénytelen volt állást foglalni. Lánykorában állandóan megbotránkoztatta a hangadó öreg hölgyeket és az etiketthez makacsul ragaszkodókat. Szenvedélyesen kereste az alkalmat arra, amikor beleütközhet a bécsies, maradi társadalmi illemszabályokba. Ha beszélgetni akart férfiismerőseivel, nem tűrt  meg kísérőt a közelben. Nyíltan hangoztatta, hogy a nők teljes egyenjogúságának a híve. A legújabb divat szerint öltözködött, ízlésesen, egy árnyalattal mindig modernebbül, mint mások. Internacionálisnak vallotta magát. Szerette a naturalista, nem úrikisasszonyoknak való könyveket, csak a merész, lázadó természetű lányokkal barátkozott, és érdekes férfiakkal. Türelmetlen volt, amikor tudatlan lányokkal került össze, de még türelmetlenebbül viselkedett, ha ostoba férfiakkal kellett szóba állnia. Senki sem mert nyíltan szembeszállni vele, de háta mögött annál jobban szidták. Nem csinált titkot belőle, hogy megveti a langyos embereket, mert ő csak gyűlölni és szeretni tud.

A férfiakat illetően nagyon válogatós volt, s tehette, hiszen nemcsak roppant intelligens, hanem nagyon szép nő is volt. Kemény szerint sokan sürögtek körülötte, mégsem talált senkit, akihez szíve szerint kedve lett volna. Az egyik nem volt elég csinos, a másik túlságosan kicsi volt, a harmadik túlságosan nagy vagy sovány, de főként az volt a baj, hogy nem bukkant olyan férfira, akit szellemileg legalább magával egyenrangúnak tartott volna. Az egész erdélyi férfiseregben csupán egyvalakit ismert, aki ha nem is volt szépnek mondható, de ész dolgában fölötte állt egész generációjának, neki azonban esze ágában sem volt házasodni, bár testileg és szellemileg is igen tetszett neki a szép Karola.

A művészettörténész kutatásai némiképp ellentmondanak a Kemény által leírtaknak, Bánffy Miklós ugyanis az egyszerű tetszésnél jóval többet érzett Karola iránt, csakhogy a hírhedten extravagáns nőt, a társasági pletykák főszereplőjét Bánffy apja nem tartotta megfelelő partinak.

1896-ban Karola végül báró Bornemissza Elemér felesége lett, aki a Károlyi grófok tiszttartójaként jelentős jövedelemre tett szert, amiből Szilágyi birtokán vadászkastélyt épített. A fiatal pár ide költözött, és hamarosan megszületett kisfiuk. Házasságuk azonban nem sikerült. Gyermekük korai halála után külön éltek, bár sohasem váltak el. Karola felköltözött Kolozsvárra, kapcsolata Bánffyval élete végéig megmaradt, amit többek között levelezésük is igazol. Ma már közismert tény, hogy Bánffy Erdélyi Trilógiájának főhősnőjét, Adriennt róla mintázta.

Külsejéről Kemény János ekképp ír: „Pompás alakja volt, egészséges, arányosan izmos teste, nyugtalanítóan villogó zöld szemei, ajkai valamivel vastagabbak voltak, mint a legtöbb túlfinomodott nőjé, élettől duzzadók, olyanok, amelyről Hunyadi Sándor szokta mondani: harapnivalók, mint a hólyagos meggy.” Személye a kor kedvelt festőjét, Batthyány Gyulát is izgatta, egyik levelében így fogalmazott: „Sokat gondolok magára és arcképére, amelynek meg kell születnie és elsőrangúan jónak kell lennie, nem is kételkedem benne, hogy legjobb portrém lesz, hiszen akár emlékezetből is lefesthetném. Ha a jövőben itt lesz, addig nem nyugszom, amíg egyszer le nem festem. Végre egyszer a lelkemből dolgozhatnék”.

Karola amatőr színjátszóként is nagy sikereket aratott: játszotta többek között Ibsen Nóráját, 1913-ban pedig az Apacs nő szerelme című moziszkeccs rendezője volt. Az első világháborúban a sebészeti különítmény ápolónője volt. Sokat mesélt itt szerzett élményeiről, büszke volt azokra az emberi kapcsolatokra, amelyeket a harctéren kötött. Emlékkönyvében katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek sorai találhatók, mások rajzokkal, kis festményekkel örökítették meg találkozásukat.

A könyvecskét, amely nem zárult le az első világháborús emléksorokkal, hanem később is folytatódott, végül Kemény János felesége kapta ajándékba. Kemény visszaemlékezéséből tudjuk, hogy jóval az első világégés után Karácsony Benő a következőket jegyezte le a különleges asszonyról: „1914-ben egy Aspirin Galíciában, 1934-ben egy Piramidon Marosvécsen. Milyen szerencse, hogy a háború elmúlik, és milyen megnyugtató, hogy a jóság nem tartozik a mulandó dolgok közé.”  

A háború során részt vett Nagyszeben kiürítésében is, amelyet Pilisi Lajos örökített meg a Megrohant és felszabadított Erdély című, 1916-ben megjelent munkájában. A háború utáni tevékenységéről jó összefoglalót nyújt Danovics Sándor marosvásárhelyi újságíró, a Kemény János Alapítvány elnöke, aki a helikoni íróközösséget bemutató könyve után a Helikoni nagyasszony című művében az írófeleségeknek állított emléket.

Karola közismert irodalompártoló volt, részt vett a Marosvécsen megrendezett Helikoni Napok majdnem mindegyikén, segítette az akkor még nagyon fiatal, de lelkes Kemény házaspárt a  vendégfogadásban, szórakoztatásban. Különös érzékenységgel istápolta a vak Szántó Györgyöt, aki hálával emlékezett meg róla Fekete éveim című önéletírásában.

A korabeli sajtóból tudjuk, hogy nemcsak elkísérte az írókat a különböző városokban szervezett estekre, de a rendezvények aktív résztvevője volt: prózát adott elő nagy tehetséggel. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1929. február 24-én tagjai sorába választotta, többek között Dsida Jenő és Bánffy Miklós társaságában, ő volt továbbá a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Kolozsvári Színpártoló Egyesület alelnöknője, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonissza mozgalom első számú patronálója.

1948-ben halt meg, a kolozsvári Házsongárdban temették el – Bánffy Miklós rózsacsokorral búcsúzott tőle.

Határtalan-e a művészet?

A New York, avagy az egykori Continental Szálló romos, ám még ilyen állapotában is különleges épületében a tavalyi évhez hasonlóan idén is számos izgalmas beszélgetésre, kiállításmegnyitóra került sor az Origo Egyesület szervezésében. Az  emeleten fiatal képzőművészek munkái „költöztek”  be egy-egy volt szállodai szobába. A lenti részlegen került sor egyebek mellett a második Erdélyi Slam Poetry Bajnokságra is, amelyen Kolozsvár alpolgármester asszonya, Horváth Anna is föllépett.

Ez volt a helyszíne annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amely a művészet szabadságfokát, határait kutatta. Résztvevői – Azolla Katalin jogász, Koter Vilmos vizuális művész, Madaras Péter állatorvos, állatvédő, Márkos Tünde vizuális művész, Szántai János író és Gregus Zoltán esztéta – nem találtak ugyan végleges választ arra a kérdésre, hogy van-e a művészetnek határa, kötik-e az alkotót a jog vagy az etika szabályai, de gondalatébresztő eszmecserét folytattak.  

A beszélgetés alapötletét egy hétfői performansz ötlete adta, ahol a fiatal művész koncepciója megvalósításához egereket használt volna föl, amelyek valószínűleg elpusztultak volna a művészi történés során. Végül  tekintettel a Magyar Napokra nem e performansz mellett döntöttek.

Az irodalomban lehet csúnya, közszemérmet sértő kifejezésekkel élni, de ha egy képzőművész élő állatokat használna fel az alkotásához, a törvény szerint először engedélyt kell kérnie az illetékes szervektől. Amit meg lehet tennie a papíron az írónak,  azt elvileg egy képzőművésznek, filmesnek is szabadna – vélekedett ennek kapcsán Gregus Zoltán esztéta.

A jogász szerint azonban nem így van, mert a törvény Romániában is büntet minden olyan cselekedetet, amely az állatoknak fizikai vagy pszichikai sérülést okoz. Orvosi kísérletekre is csak nagyon indokolt esteben lehet felhasználni állatokat, sőt reklámokban, rendezvényen sem szabad őket szerepeltetni engedély nélkül.  Az már más kérdés, hogy van-e kiskapu a törvényben, hiszen okatás céljából fel lehet használni állatokat, és ha a művészetnek úgymond okató célja is van, akkor az alkotó akár ki is tudja magyarázni magát.

Márkos Tünde egy angliai esetet elevenített fel, ahol egy nő az ellen tiltakozott, hogy az állatokon kísérletezzék ki a különböző kozmetikai szerek hatását, amelyet a nők előszeretettel használnak. Ezekre a termékekre hívta fel  a figyelmet egy drogéria kirakatában megvalósított performansszal London belvárosában. A törvény azonban még azt is tiltja, hogy saját magunkon elkövessünk bármilyen kegyetlenséget, és művészi célből sem buzdíthatunk valakit öngyilkosságra vagy olyan attrakcióra, amely halállal végződhet.

Madaras Péter szerint gyakran a mi szubjektív etikai, morális szűrőnk és nem feltétlenül a törvények azok, amik alapján eldöntjük, hogy hol a határ, mit szabad és mit nem a művésznek. A művészet határai láthatatlanok, az életnek viszont konkrét határai vannak – fogalmazott.

Koter Vilmos úgy vélte, hogy a művészi szabadság egyenlő az emberi szabadsággal. Az alkotó ember a szabályokat felrúgja, állandóan feszegeti  a határokat, akár a törvénnyel is szembemegy – állapították meg végül a beszélgetés  részvevői.

Varga Melinda