Sohár Pál: Szélmalmokkal viaskodva
Sohár Pál
Kortárs
Kortárs, kortárs, mondd meg már,
Mifene korban vagyunk társak?
Miránk mifene történészek
S tanult tanulmányok várnak?
Vagy ez a kor, miben élünk,
Nem is kor, hanem fatális kór?
A korok korszakának már vége,
S a jövő dala nem rólunk szól?
Nem a mi gyér álmainkról,
Amit papírra vetettünk;
Nem egy korszak, nem egy világ,
Csak egy kór fog veszni velünk?
Utánunk már nem lesz senki,
Hogy verseinkből kort csináljon;
Mikor mi már nem leszünk,
Nem lesz ige e világon.
Kortárs, kórtárs, e sorok itt
Mind csak az én lelkem sebei;
Nem tudni, mi kór okozta,
Mert nem lesz, aki megleli.
Szélmalmokkal viaskodva
ne kérdezd a kudarc kutyáitól
hogy meddig tart a harc
de a siker fellegeitől sem
az égben nem terem semmi más
csak szél és az hozza
a szélmalmokat futószalagon
nem kell utánuk futni
egyik-másik úgyis elér
mindegy hova állsz és vársz
vagy keresed magad
előbb-utóbb a szélmalom vitorlája megragad
és földhöz vág
mielőtt felkelsz
már jön a következő
felkap és a levegőbe dob
unalmas színdarab
neked sohasem nőnek vitorláid
benned csak fájdalom dagad
és győzelmed
az a szél hirdeti ami benned
megáll és megdermed
Egy szép napon
egy szép napon nem hazudok
minden kialudt villanykörtét kicserélünk
minden laza szöget helyére kalapálunk
minden csavart megszorítunk
minden képet bekeretezünk és a falra akasztunk
minden hézagot befedünk a tetőn
minden eldugult lefolyót felszabadítunk
minden csapban minden cseppet megállítunk
minden egérlyukat betömünk
minden patkánycsapdát lefejezünk és eltemetünk
minden repedt ablakra ragasztópapírt teszünk
minden kulcsot megtalálunk és megjelölünk
minden kulcsot amihez nincs kulcslyuk kidobunk a szemétbe
minden repedt vázát és lámpaburát megragasztunk és eladunk
minden törött lábú széket elégetünk a kandallóban
minden ecsetet és üres vagy félig üres festékkannát kicsempészünk a pincéből
minden felkunkorodott tapétasarkot visszaragasztunk
mindent ami négyszögletes kikalapálunk kör alakra
minden karikát kiegyenesítünk négyszögletesre úgy
hogy az soha többet forogni nem fog
nem hazudok egy szép napon
csak az égre szegezzük szemeinket ahol semmi javítanivaló nincs
egy szép napon kacsák leszünk de beiratkozunk az angyal-mesteriskolába
és tollakat növesztünk mindenütt magunkon nemcsak a nyelvünkön
Valamikor máskor
Valamikor máskor majd meglesz
egy pókhasú isten nyilatkozik így
próbálok hinni neki vagy csak hallgatom a arany szavak csengését
még segítek is aranyozni hangját
igenis majd meglesz minden valamikor máskor én is mondom
valamikor máskor az esőcseppek visszafordulnak
az ég felé és csillagokká válnak ha nem
rohadó szöglyukak lesznek egy üres koporsóban
valamikor máskor a hullott falevelek talpra állnak a földön
és építenek maguknak megbízhatóbb fákat
és szövetséges szeleket
valamikor máskor a gravitáció hátrafelé húzza az autókat
egyre gyorsabban amíg mind összegyűlnek az eredeti
gyárban és felfalják egymást
valamikor máskor minden fillér amit elköltöttem visszatér a zsebembe
és valamikor máskor majd jól megy a sorom
hacsak nem a pénz súlya lehúz a csatornába
igenis ez mind meglesz valamikor máskor de nem most
a lötyögő szent ajkak kövéren állítják-ígérik
nem most de valamikor máskor
Csorba ugatás
harapós kedvében van
ma megint a vénülő kutya
csak kínok inai tartják össze
morgolódó csontjait
inak és az ugatás
a fogai megaludt nyálcseppek
volt káromkodások
kopott visszhangja
saját ugatását harapja most
vértelen ajkak a düh
mámorát nyalogatják
harapós kedvében van a vén eb
ma megint harapna de farkasok már
rég nem járnak erre
és a sebzett birkák fejüket csóválva
távolról nézik az ugatást
egy nap elakad a vén kutya torkán
Halál a temetőben
A mészkő bőre túl fehér, túl
védtelen a szél nedves karjaiban;
szédeleg az angyal a talapzaton,
túl közel a murva sétányhoz;
de mikor a merész idomok
elvesztik a kényes egyensúlyukat,
nem fog hátraesni a murvába,
hanem követi majd vak szemét
le a sírhant puha ölébe;
tudja, hogy ő hová tartozik, és
ezért öltözik mészkő-testbe,
ami lassan kísértetté simul ki,
és szabadon repül a föld alatt is,
hogy megtalálja az elhunyt árnyát
az öröklét csendes sétányain.
A disszidens Budapestje
viharosak vagy ravaszul némák az utcák
mind lélekkel fertőzött terekbe fulladnak
kísértetek rajzolnak ablakokat
a látni akarás falaira a járda felett
az álmainknak nem kell messzenézniök hogy
a múltat nyalogassák vagy betereljék a jövőt
a létezés sugárútjaira
én már itt laktam mielőtt megszülettem
volna de visszajárok ide megfürödni
a vártornyok gránit tekintetében
akkor is ha én tépem le a szomszéd függönyét
én vagyok az aki megadja magát
itt lakni az egy bűn amit bármelyik szobor
bármelyik parkban megbocsát
még a por is táplál
az eső is egy száraz meleg pokróc
menj ássál ki több port a lábaddal
de ne egyenesítsed ki a görbe utcákat
hadd keringjenek egymás körül
eltévedten mámoros a város
Open Reading
A különszoba leakad a könyvtárépületről mint egy bérelt
utánfutó és magában gurul tovább ellaposodott emlékek, holtan
született könnyek és nyöszörgő nevetés tetején;
kemény, fekete kéziratdossziék becsukódnak és kiosonnak
viszlát nélkül, kézzel szőtt táskák hajóznak be hímzett nevekkel.
Arcok nőnek a levegőben, suttogó írás a sivatag színű falon.
A félszeg mennyezet mustrálja a csendes csoportot, de nem lát
a hunyorgó szemüvegek mögé.
Mi lassan kihúzunk, mint egy első vázlatos kézirat összegyűrt
lapjai a felborult szemeteskosárból, és az út menti gyepen kötünk ki.
Mikor próbálunk autóstoppal visszajutni a városba, az aszfalt kiszárad és
dűlőút lesz belőle, a gyepből gyom, néma, virágtalan szórványokban.
Merre most? Vannak, akik felfedezni vélnek egy ösvényt, de nem
messze jutnak rajta, mielőtt tüskebokrokká válnak.
Merre most? Vannak, akik még most is allegorikus kezekkel intenek,
hogy kövessük őket, vagy csak szúnyogokkal hadakoznak?
A lábam alatt a talaj nem mutat semmi jelt, semmi irányt;
az akácfák otthonosan álltak eddig, de most kétkedve lóbált
lombokkal takarják el szemérmetes virágukat;
talán egy szélre kéne várni, egy frappáns, kontrapunkttal metaforikus
szélre, az tudna a következő oldalra lapozni.
A kerítéseim
Vajon hány kerítésen másztam át az életemben?
Szögekkel ékelt vagy csak himnuszokból összetákolt,
legtöbbje most fogatlanul fekszik a földön.
De néha egy még kihívóan elém áll, és most is
csak Miért ne? a válaszom; Miért ne? és mászni kezdek
a titkos kert vagy a tiltott tó felé.
Először azért körülnézek, de kit is érdekel? A csőszök
nem is engem látnak, hanem egy ködbe burkolt kísértetet,
vagy csak egy ködfoltot,
vagy még annyit se, mert inkább egymást figyelik,
meg azt, hogy ki melyik oldalon áll,
nem azt, hogy én merre járok, s ez a titkom sikere.
Egyes kerítések, amiken átmásztam az életem során,
most egy pincében avasodnak, szuvenírok, amiket
a hátralevő álmaim néha leporolnak, vitrinbe tesznek.
Félresandítva
a létrámon felfele néha
elérek egy messzire kinyúló létrafokot
egy rúd keresztbe talán a világ körül
és szeretnék mászni rajta a létrától
jobbra vagy balra
látni milyen messze megy
milyen érzés lehet a kezemnek
miféle kilátás van arra
de félek hogy oldalra menet
ugyanazon a létrafokon
egy idő múlva szédülni kezdek
és elengedem testem terhét
így amikor egy ilyen végtelen széles
létrafokhoz érek
szétnézek mindkét irányban
és mászok tovább felfele
egy létrafok a másik után
egy lépés a másik után
egy létra jut csak mindenkinek
de mindig van még egy létrafok
ha fel tudok nyúlni érte
és ha nem
akkor elértem a létra tetejét
Művészetbe fulladt éjfél
mesefák ütköznek meseautókba
meseközönség előtt
amikor a mese és valóság párbajba lépnek
éjfél után a művész lelke a díj
és egy mesehold lufija
tartja fenn a meseeget
fehér feneke körül részeg csillagok
álomkeringőznek
a hold utál hold lenni
ha ezt igaziból kell tennie
és élvezi a holdlétet mikor
érzi hogy nincs különbség
még egy valódi hold is néha
mesebeli és álmában valósul meg
és kezdi hamisítani magát
mert így élvezi az előadást
autoerotikus fogamzás és szülés
a lét álomba rejtett meztelensége
a tudat álomosítása a holdfény
legkisebb árnyéka nélkül
a művész hamisítja a valóság kulisszáit
ahova ki tudja akasztani a lelke
karikatúráját
A leadben: John Constable (1776–1837) festménye