Géczi János: A pillanat ablakai
GÉCZI JÁNOS
A PILLANAT ABLAKAI
Vadóc szelek kapujánál
kezdődik el a történet
Ragyogó tó, háborítatlan tükörben
az égen úszó Holdat figyelem. S tekintetével
fogvatart a parton álló fehér darumadár
Az utolsó
pillanat ablaka bezárul
Kinyílik a régi dolgok csarnoka
Fél hatkor a galambok röpülnek
A kőfalban a domonkosok
átraknak egy téglát s összeülnek
Eggyé állnak a barátok és a romok
Egy az isten de sok az ő alakja
Lágy üveg vizében hínár, mint ellebeg
úsznak az őszben a levelek
Ceruzám éppen hogy körbefutotta
alakját máris szertezilálta
Nem lófrált akkor ember a Holdban
bámulván feje fölött az eget
Amikor én tizenhat voltam
Amikor én huszonhat voltam
Amikor én harminchathat voltam
Amikor én negyvenhat voltam
Amikor én ötvenhat voltam
Válasszak új hazát
Langalétaként, mint a huzat
az ajtón be s ablakon át
járnak át rajtam az urak
Maguk mögött hagyva hátra
talpnyomot és szájszagot
visszatérnek értem, hátha
bennem lelnek másabb házra
Álom, álom
lekaszálom
amikor ötvenhat vagyok
Hull a fény a falról foltokban
zuhog a nyár is A néma város
most beszakad
Van tőr mely a holnappal határos
És van kéz, amely a tőr nyelén matat
Osztja-szorozza jövőt
s a műveleten kívül nem szabad
mint vallomás
terül a vállra a selyemsuttogás
a suttogásba belemerül
Tolnai-versből érkezik
a karsztról az aranysakál
s egy Géczi-sorba távozik
és látom ahogyan láttatik
