Az irodalom karanténban, a történetet iparosították

Kaszál, és nagyregényt ír, amely egyszerre magyar és amerikai. Temeti a posztmodernt, miközben a kamaszok nyelvén beszél. Könyvének főszereplője a természetbe menekül, másoknak a koponyáját lékelik meg. A Jégvágó rejtélyes szerzőjével, Centaurival beszélgettünk.  

Az elmúlt héten többen kérték, áruljam el, kit rejt a neved. Miért ilyen fontos a rejtőzködés? Készülsz-e önleleplezésre, mint Spiegelmann Laura?

Nem készülök. Spiegelmann és énközöttem lényegi különbség, hogy Laura valójában nem létezik (ezt kezdettől kezdve mindenki sejtette), én viszont igen. Ahogy Németh Zoltán írta nemrégiben: Laura halott. Én viszont élek. Bár az elmúlt években egyesek halálhíremet keltették, mivel a Kék angyal után kicsit hosszúra nyúlt a szünet.

Két novellásköteted után 2013 végén jelent meg első regényed, a Jégvágó, amely San Franciscóban és Montanában játszódik. Miért döntöttél úgy, hogy karaktereid és helyszíneid távol kerülnek Magyarországtól?

Nem a helyszín, hanem a téma mellett döntöttem, a téma pedig az Államokhoz köti a regényt. Ezt a történetet nem lehet elmondani más helyszínnel. Érdekes, hogy ez a kérdés nem először kerül elő, holott az írók igen gyakran választanak olyan helyszíneket, amihez személyesen nem vagy csak kevésbé kötődnek. A legextrémebb példa erre, amikor ókori vagy középkori helyszíneket választunk. A szerző szabadsága ebben kivételes, és mégis, a felvetés már a könyv megjelenése előtt borítékolható volt. Mintha az Amerikai Egyesült Államok, mint helyszín (téma), tabu volna az európai szerző számára. Sok szempontból egyébként otthonosabban érzem magam Oakland környékén, mint itthon. Más ott a jelenségek, az emberek, a történetek légzése, és engem sokkal inkább vonz, mint az itteni légkör. Itt néha kimondottan fullasztó az éter.  

Egyébként követed a magyar prózairodalmat? Mi a véleményed róla?

Inkább úgy fogalmaznék: időről-időre mintát veszek belőle. Úgy érzékelem, hogy egyre inkább sokszínű, és ez minden bizonytalanságával együtt nagyon jó. Időnként valami friss és vonzó illat csapja meg az orrom. Mint amikor a metrón váratlanul finom kölni illatát érezzük, de nehéz megmondani, hogy kitől származik.

Dan Coolbirth, regényed főszereplője és elbeszélője megutálja Salingert, amikor rájön, hogy a Zabhegyezőben teremtett figura teljesen különbözik megalkotójától. Úgy éreztem, hecceled az olvasót. Mennyire zavar téged, hogy a magyar olvasóközönség hajlamos többet törődni a szerzővel, mint alkotásával?

Nem tudom, hogy ez így van-e valóban, bár első kérdésedet látva, talán igen. A nekem írt mailek tanúsága szerint a többségnek bőven elég az, amit a könyvek mutatnak vagy adnak, ugyanakkor persze találkozom más attitűddel is. Engem ez sem zavar. Nem bombáznak azzal, hogy márpedig jöjjek ki a térre. Bár olyan volt, hogy valaki megdühödött, és egy levél tanúsága szerint kihajította a Kék angyalt a vonatablakon, amikor rájött: valószínűleg sosem tudja dedikáltatni. Pedig, mint az olvasó írta, a könyvet szerette. Mindezek mellett azért valóban olyasmikre figyelnek néha, ami nem igazán szükséges az írások élvezetéhez. Úgy gondolom – és az olvasók egy része szintén úgy érzi –, hogy a mindenütt jelenlévő szerző akár terhére is lehet a szövegnek, amint szerintem a szövegek időrendisége is fölösleges információ. Ha a szöveg leválik a szerzőről és az időrendiségről is, egy másik, kicsit szokatlan, de tökéletesen legitim értelmezési mező jöhet létre. 

Most beleesek abba a hibába, hogy összemoslak regényed hősével. Vidéki gazdálkodóként hogyan tudsz megélni? Jobban megy a sorod, mint Dan Coolbirth-nek?

Jobban, de nem mindig volt ez így. Vidéken élek, egy kisebb birtokon, de a szó klasszikus értelmében nem vagyok gazdálkodó, nem a birtok tart el.

Miért írsz egyáltalán? Mi hajt, amikor leülsz a gép elé? A „nyomot hagyni vágya” vagy feladat teljesítése?

Egy rövid ideig, úgy húsz éves korom körül talán volt bennem ilyen vágy, mára viszont nyoma veszett. Nyilván hihetetlen, de bárhogy keresem is, nem találom. Azt viszont remélem, hogy a nekem fontos emberek a halálom után is prosperálhatnak abból, amit elvégeztem, ám erre gondolva sem kizárólag az írás lebeg a szemem előtt. Remélem, sétálnak majd az általam ültetett fák alatt. Talán még az sincs ebben, hogy akkor majd rám gondolnak, csak szeretném azt hinni, nem haszontalan, amit teszek. Ugyanígy gondolok a könyvekre is. Ugyanakkor az írás a legelképesztőbb kaland, a szabadság olyan foka, amihez hasonlót semmi sem ad. És úgy hat, akár a drog. Másfelől kemény munka. Kitartást, éberséget és fegyelmet kíván, mégis nehezen értem a „szenvedő” írókat. Ha nem élvezném az írást, ha már nem volna benne új tudás, kaland, tett és vágy, akkor hagynám a fenébe, és a továbbiakban csak fákat ültetnék.   

Idegesít, ha azt állítja valaki, megírtad a magyar Zabhegyezőt?

Nem idegesít ez sem. Azt hiszem, ez abból a viszonylag speciális helyzetből fakad, hogy húsz évet töltöttem intenzív írással anélkül, hogy alkotókörökbe vagy szerkesztőségekbe rohangáltam volna. Húsz év az íróasztalnál hosszú idő. Nem az irodalmi élet, hanem az írás szocializált, így aztán valószínűleg örökre az írásra, mint aktusra esik a súlypont, semmint arra, hogy ki mit szól, vagy miként bélyegzi fel például a Jégvágót. De nem akarom azt mondani, hogy soha semmi nem zavar. Most épp momentán a Zabhegyezőhöz való hasonlítás nincs ellenemre, végtére is ez az olvasat szinte kínálja magát a regény első felében, más kérdés, hogy a végére a Zabhegyező ellentézisévé válik.

Élet a jégen (Fotó: Centauri)

A Jégvágó fricska is a mai tizen- és huszonéveseknek, a „csendes nemzedéknek”, hogy ki kellene jönniük az apátiából. Alkalmas-e arra a könyv a Facebook-korban, hogy szembesüljenek magukkal a fiatalok? Egyáltalán nekik írtad-e, vagy ez egy univerzális csemege?

Reményeim szerint univerzális, de ezt ítélje meg mindenki maga. Azt sem tudom, hogy a Facebook-függő fiatalokat képes-e a Jégvágó kihozni az apátiából, egy biztos, a regény főszereplője jó pár szerencsés és szerencsétlen „véletlennek” köszönhetően kijön belőle. És az is biztos, hogy a mai fiatalok semmivel sem rosszabbak, mint az elődeik. Sőt. Úgy érzem, hogy bár a látszat időnként ellenük szól, mégis, akár több is lehet bennük, mint amennyi bennünk volt. Néha eljátszok a gondolattal: félre kellene állítani az idősebb korosztályokat, és megnézni, mihez kezdenek a mai fiatalok. Nem lepődnék meg, ha pillanatokon belül hoznának létre egy a mostaninál sokkal jobb világot. Épp azért, mert a netnek köszönhetően nagyon függetlenek. Ráadásul jó ideje alacsonyan van a léc, így aztán elvileg könnyű jobban működő rendszert létrehívni.

A történetedből a következő felszólítás hallatszik ki: „Vonuljatok ki a természetbe!” Korábban is elkönyveltek már ökoírónak, ezért nem félek megkérdezni: biztos vagy abban, hogy a nagyvárostól távol eső vidék új életet kínál az embereknek?

Ez nem ennyire programszerű, viszont nem kétséges, hogy Dan – aki egy ízig-vérig nagyvárosi, San Franciscó-i, illetve oaklandi fickó – végül is Montanában, egy rohadt nagy északi erdő közepén kerül valami egészen másba, mint amiben addig volt. Ebben azonban nemcsak a helynek van szerepe, hanem mindannak, ami odáig elvezette. Az például egészen biztos, hogy általában egy ilyen léptékű változás az embert is átmossa, egy idő után annyira, hogy az élete is új életnek tekinthető. Nem feltétlenül jobbnak, de másnak mindenképp. Kimenni a vadonba, venni egy parasztházat mégsem feltétlenül jelent gyökeres átalakulást. Sok olyan embert láttam, aki kivonult a városból, s így-úgy berendezkedett egy faluban, tanyán, ám lényegileg továbbra is a korábbi életét élte, még akkor is, ha elkezdett teszem azt kenyeret sütni. Bizonyos kor fölött már bajos a megújhodás, így rendszerint képtelen a saját udvarához, az őt körbevevő élőlényekhez asszimilálódni. Évtizedek múltán is idegenként tekereg a saját birtokán, változatlanul nem hall bizonyos hangokat, ha hallja, nem tudja mi az, és így tovább, s a legtöbb, amit láthatunk nála, hogy valamiféle hamis romantikával szemléli önmagát. A zöldben. Míg az erdőből, a tóból, a lápból, a nyomokból és hangokból továbbra sem lát, továbbra sem ért semmit.

Az Új Könyvpiacnak adott interjúdban temeted a posztmodernt, szinte virágot teszel a sírjára. A Facebookon nagy vitát váltott ki ez a gesztusod, ezért is kérdezlek: miért örülsz ennyire a posztmodern halálának? Nem fér meg egymás mellett a klasszikus, történetközpontú prózával? Milyen kárt okozott a posztmodern az irodalomnak?

Azért nem arról van szó, hogy dervistáncot járok fölötte. A posztmodern természetesen megfér más irányzatokkal, és klasszikus, történetközpontú próza mellett sem érveltem. Nem klasszikus, hanem progresszív történetmondást szeretnék olvasni leginkább, és ez a kijelentés sem jelenti azt, hogy a klasszikusnak ne volna helye. Mindössze azt gondolom tévútnak, hogy a történet majdnem szitokszóvá vált. A történetellenesség elavult, vagy hamarosan elavul. Hiba volt lemondani a történetről és átengedni az iparnak, ahelyett, hogy lett volna bátorság beszállni a versenybe. Úgy sejtem, hogy mivel ebben a versenyben a szépirodalom csekély eséllyel indulhatott volna, inkább legyintett, és már a kvalifikációra sem nevezett be. Majd ezt megideologizálta. A modernizmus idején az olvasók szálltak ki az irodalomból, a posztmodernben már az írók is. Ez egy nagy elbizonytalanodás utáni útkeresés, a probléma gyújtópontjában pedig az áll, hogy a posztmodern önmaga magyarázataként a történetet támadta, holott az ember számára a történet létszükséglet. Jellemző az is, hogy Paul Austerről, ha jól emlékszem a The New York Times Book Rewiew-ben azt írták: annyira jó, hogy az már nem tekinthető posztmodernnek. Ahogy az is sokat mond, hogy a Jégvágóval kapcsolatosan ez az egyik leggyakoribb kérdés, holott a könyvben ezer más probléma vetődik fel. Sokan szeretnének már levegőt és erőt kapni, talán emiatt sokakat jobban érdekel a több mint négyszáz oldalas könyvből a történetről szóló pár bekezdés, mint mondjuk a könyv utolsó harmadát uraló indiánlány.      

Biztos vagyok benne, hogy sok régi vágású (értsd: konzervatív nyelvszemléletű) olvasót kihoz a sodrából a stílus, a rengeteg nyelvi lazaság, a szleng és egyéb érdekes megoldás. Mivel mented magad, ha egy nyelvőr-egyenruhába bújt kritikus rád támadna ezek miatt, és kicsavarja kezedből a kaszát?

A Jégvágó nem lehet más. Mellesleg Dan stílusa – a szemléletével együtt – megváltozik a regény végére. A nyelvőröknek az a tiszteletreméltó feladatuk – és ez nem irónia! –, hogy őrizzék a nyelv eleganciáját és gazdagságát, és ezzel semmi gondom, még akkor sem, ha esetleg rám támadnak. Tudom, egyesek szerint az író maga is nyelvőr. Szerintem viszont az író nem más, mint író. Én legalábbis így vagyok az. Az én feladatom megtalálni, mit akarok elmondani, hova akarok leereszkedni, az én feladatom megnézni színről színre, mit találok ott, és az én feladatom erről szóról szóra beszámolni. Írok olyat, amiben egy ejnye-bejnye sincs, és írok olyat is, mint a Jégvágó. Nem mellesleg a szleng is a nyelv része, és én csodálom, hogy gyakran milyen gördülékeny, gyors, ütős és határozott. Vannak persze árnyoldalai is. Aki minimális időt tölt a szleng közegében, az egy darabig talán feszeng, ám egy idő után bárki megtalálhatja a szleng ritmusát. Szóval, beszélhetünk a nyelv tisztaságáról, a szleng létjogosultságáról, vitázhatunk, „meg minden”, de azért a kaszát ne csavarja ki a kezemből senki.

Kiderül, hogy főhősöd rokona egy híres amerikai írónak. Melyik magyar íróknak lennél legszívesebben rokona?

Sokkal inkább egy természettudósnak lennék rokona. Sok egyéb mellett azért, mert a természettudományokkal foglalkozó tudósok körében találtam a leginkább nyitott és szabad elméket. Ismertem például olyan fizikust, aki minden évben elolvasta Shakespeare összes művét, az utolsó szonettig, és emellett sok egyéb irodalmi művet is, ám még nem találkoztam olyan bölcsésszel, aki élvezettel olvasna át egy három kilós szerves kémia könyvet. Örömmel lennék unokája például Konrad Lorenznek. Ő volt az első ember az életemben, akit annak ellenére gyászoltam – abszolút a klasszikus gyász szertartásai szerint –, hogy személyesen csak az egyik tanítványát ismertem.

Három regényen dolgoztál egyszerre, és már elkészült a Jégvágó folytatása is, azon kívül egy másik kézirat is megjelenésre vár. Mikor van időd írni? Lekaszálod a szénának valót, megeteted a jószágokat, és este öttől kilencig írsz? Mi a munkamódszered?

Keveset alszom, és általában elég hatékony vagyok. A Kék angyalban olvasható Kút a nap alatt, Úszó sziget, A Bróm-robbanás című hosszú novellákat három egymást követő éjszakán írtam, és nappal kaszáltam is. Persze, nem mindig ilyen a tempó, de ha beleállok a munkába, akkor néha igen jól haladok. Inkább arra kell figyelnem, hogy időnként lazítsak is. Voltak időszakok, amikor éjszakánként a harmincezer karakter is megvolt, és arra is volt példa, hogy a tempót hónapokig tartottam, más kérdés, hogy végül a kimerültségnek olyan fokát értem el, ami alig leírható. Az írás nagyon intenzív, időnként extatikus folyamat, melynek során exponenciálisan nő az a képesség, hogy részleteiben is átlássam, amit csinálok. A szövegek véglegesítésénél viszont inkább kitartásra van szükség, egészen másfajta erőt kell mozgósítani, ráadásul abból kell kiindulni, hogy a legjobb sem elég. 

További információk: centauriweb.hu