Tanya, vasgyár és csendkirályság

Az Avasi keserű című verseskötet megjelenése alkalmából Kabai Lóránttal beszélgettünk Spiegelmann Lauráról, a miskolci Szöveggyárról, képzelt vacsoravendégeiről, kapszulákról és társasjátékokról.

Szereted a karácsonyt? Fel tudnál idézni egyet, amelyik valamiért emlékezetes volt? Szereted bármelyik ünnepet?

Valahogy mindig gondban vagyok egy ilyen kérdésnél. Mert nem szeretem a karácsonyt, de nem is utálom, inkább „csak” hidegen hagy. Mert ami a lényege lenne/lehetne, na az éppen hiányzik már jó ideje belőle. A szeretteimet pedig sokkal jobban szeretem váratlanul és alkalom nélkül meglepni: ha találok valamit, amiről úgy gondolom, lenne, aki örülne neki, akkor megkapja, nem teszem el júliusban a könyvet, hogy „majd odaadom neki karácsonyra”, de a zoknit sem októberben. Emlékezetes karácsonyok persze voltak, főleg gyerekkoromból vannak ilyenek, vagy későbbről, máshogyan emlékezetesek — azokra inkább most nem gondolnék. És más ünnepekkel is hasonlóképp gondban vagyok — a húsvétot például kifejezetten rühellem. (Egyszer írtam is arról az Onga-blogon, hogy nem értem, hogyan lett a feltámadásra emlékező ünneppel azonos időpontba szintetizált, „pogány” eredetű, a termékenységkultuszból eredeztethető locsolkodás hagyományából a gyermekkorúak számára az anyagi javak, a felnőtt férfiaknak pedig a minél gyorsabb és alaposabb, de egyszersmind legális, sőt már-már el is várt berúgás hajszolása.)

Egy internetes oldal szerint az emberek (jó, bizonyos amerikaiak) az alábbi hírességekkel vacsoráznának szívesen együtt (a sorrend is fontos): Michael Jackson, Abraham Lincoln, Janet Jackson, Patrick Swayze és Jézus Krisztus. Te kit választanál vacsorapartnernek, és mi lenne a menü?

Ez majdnem olyan, mint Brad Pitt kérdése a Harcosok klubjában, hogy „kivel verekednél”… Az biztos, hogy szívesen meginnék egy sört Bukowskival (több nem nagyon férne bele, szerintem hamar egymásnak esnénk, és elküldenénk a másikat a picsába). Jó lett volna vodkázni Petrivel, és fröccsöt inni Nagy Atilla Kristóffal. Wittgensteinnel ennék egy restis rántottát pirítóssal, Hajas Tiborral sült kolbászt a piacon, Erdély Miklóssal meg elszívnék két cigit. Vagy hármat. Balassival szívesen hugyoznék valamelyik tróger kocsma vécéjében, Danténak elmondanék egy viccet (pedig nem szeretem a vicceket, sem mesélni, sem hallgatni). Paul Austerrel egy whisky? Jacques Roubaud-val egy ananászlé? Ja, és nagy kedvvel reppelnék és vokáloznék Maynard James Keenannel vendégként egy Wu-Tang Clan-számban.

Voltaképp mi a bajod (ha van) a nagybetűkkel? Ha jól emlékszem, e. e. cummings iránti tiszteletedből használod kisbetűsen a neved, de mintha ez változott volna. Például elhagytad a K-t, néha csak nagybetűs Kabaiként írod.

Magam mindig kisbetűsen használom, olyik lapnál ez „nem fér bele”, de már nem zavarnak annyira a nagybetűk. És igen, cummings fontos előkép, na meg van poétikus magyarázat (Nemecsek Ernő felé nézve) és „szakszerű” is (a Bauhaus tipográfusai nem készítettek a betűtípusuknak nagybetűs változatot, elvégre nincs valódi, értelmezést segítő funkciója, hiszen az élőbeszédben sem jelöljük, hol „van” nagybetű, mégsem okoz zavart – az más kérdés, hogy a nyelv szereti a redundáns megoldásokat). A „k.”-t meg már lassan két éve elhagytam mint feleslegest; annak idején, még ’93-ban, amikor publikálni kezdtem, többen azt tanácsolták, legyen valami megkülönböztető jel a nevemben, mert akkor már évek óta közölt verseket a bátyám, Kabai Zoltán is — igazából nem egy ilyen kis izén múlik a dolog.

Spiegelmann Laura leleplezése segített az Avasi keserű népszerűsítésében?

Nem is volt ilyen szándékom. Meg hát egy kis kiadó nem túl nagy példányszámú könyvéről (Avasi keserű) beszélünk, melyet alig is lehet kapni. Akkor hogyan? De mondom, nem is akartam a Laura „hátára” „felülni”, egyszerűen csak arra gondoltam, jelzem a könyv hátsó fülén, hogy van valami közöm ahhoz a regényhez — nem akartam ennél nagyobb hírverést csapni ennek, igaz, kisebbet sem. Szerintem épp elég is ennyi.

Mi volt a leghosszabb idő az életedben, amit nem civilizációban töltöttél?

Mit értesz civilizáció alatt?

Rád bízom.

Túl sokat nem nomádkodtam soha, de ha a civilizáción kívülinek tekintünk (szerintem azért ne tekintsük annak) egy tanyaközpontot Onga mellett, akkor lehet, hogy éveket. Ha egy tehenésztelepet (a falutól is több kilométerre) annak tekintünk, akkor néhány hetet, amikor ’99 nyarán ott dolgoztam. De azért meglehetősen hozzá vagyok kötve az elektromossághoz, világhálóhoz…

Mesélj, kérlek, a Szöveggyárról. Mit műveltek ott?

A Szöveggyár még 2011-ben indult a Tudásgyár-projekt keretein belül, ez egy nagy projekt volt, TÁMOP-támogatással, és az iskolán kívüli nevelés volt a fő cél. Szinte minden művészeti ágnak megvolt a saját műhelye, az irodalmi a Szöveggyár lett (minden műhely nevében ott volt a „gyár” szó, hiszen a volt miskolci Vasgyár területén zajlott a legtöbb foglalkozás, a táborok is — az ott működő Factory Extrémsport Aréna befogadókészsége és társszervezősége révén). Először heti rendszerességű műhelyfoglalkozások zajlottak, ahol a hozott anyaggal dolgoztunk — jellemzően középiskolás korú fiatalok hozták a verseiket, majd az első tábort országosan meghirdettük, ott is műhelymunka és egyéb kreatív feladatok mentek, na meg első évben egy versklipet is leforgattunk a szövegeik felhasználásával. Ez az első tábor olyannyira sikerült, hogy a résztvevők ragaszkodtak ahhoz, hogy a következő nyáron is legyen, akkor egy jóval szerényebb dolgot hoztunk össze (mivel nem volt rá pályázati pénzünk), idén ismét nagyban gondolkodhattunk a szintén támopos K. O. M. P.-projekt révén – és ahogy a napokban kijött a táborozók szövegeit közlő Dűlő-szám, ismét erősödtek a hangok: nekik kell ez az egy hét a miskolci ipari romok mellett-között.

Képzeld el, hogy megjelenik egy angyal, kezében két kapszulával, az egyik a totális para-/probléma-/szomorúságnélküliség, a másik pedig az, hogy a kirgiz balettban háttértáncos vagy, melyiket választanád?

Nyilván az lenne a „vagány”, ha az utóbbit mondanám (szeretek is táncolni), de ha nagyon komolyan nézem a dolgot, akkor bizony az elsőt. És nem érdekel, hogy adott esetben ez azzal járna, hogy nem írok — mert őszintén szólva nem éri meg. Az a sok szar, az a sok görcs megeszi az embert. Nem éri meg.

Azt hiszem, elrontottam a kérdést. Eredetileg az lett volna, hogy az egyik a totális para-/probléma-/szomorúságnélküliség ÉS kirgiz balettban háttértáncosság, a másik pedig, hogy minden marad a régiben. De mivel szeretsz táncolni, akkor nyilván az előbbit választanád. Ajánlj, kérlek, egy társasjátékot a télre!

Ja, hogy a kettő egyszerre? Akkor simán ez a válasz. A társasjáték viszont tényleg nehéz kérdés, nem is emlékszem, mikor játszottam ilyet utoljára… Talán még gyerekkoromban a Gazdálkodj okosan? Azt, mondjuk, kedveltem… Meg volt egy kétszemélyes táblás-lépegetős játék, Védd meg a tábort! volt a neve. Póker? Azt is rég játszottam. Vagy persze ott van az örök kedvenc, a Csendkirály…

Toroczkay András