Családtörténetbe oltott krimi

A kortárs magyar irodalomban reneszánszát éli a családtörténet. Oravecz Imre Kaliforniai fürje az elmúlt évek egyik legsikeresebb magyar nagyregénye lett, de említhetnénk Nádas Péter, Grecsó Krisztián, Sopotnik Zoltán vagy Borbély Szilárd hasonló ihletésű prózai műveit is.

Miért is olyan népszerűek a családregények? Némiképp kielégítik az ember „pletykaéhségét”, „kukkolási vágyát”, az örök kíváncsiságát az iránt, hogyan élnek más emberek, más családok. Másrészt a közösségi érzést erősítik, a kollektív magyar tudat részei: „az én dédapám is a Donnál esett el”, vagy „az én nagyanyámat is meghurcolták ’56-ban” élményét adják, megerősítve az embereket abban, nincsenek egyedül a családfájukban fellelhető tragédiákkal, emlékekkel.

Majoros Sándor középnemzedékbeli író, így felmenőinek élete éppen a legkeményebb történelmi időszakokban zajlott. A regény íve a harmincas évek revizionista lázában égő Horthy-korszakától a második világháború pusztításán keresztül a „felszabadító” orosz katonák dúlásán át a 60-as évek Jugoszláviájának szocialista rendszeréig tart.

Már ez is elég lenne ahhoz, hogy egy fordulatos családregény legyen a végeredmény. A Majoros család ráadásként még egy, az egész családfát beárnyékoló, máig tisztázatlan tragikus titkot is hordoz: az író nagyapjának, Majoros Ignácnak rejtélyes halálesetét. Ezt szégyenként, csapásként élte meg a tradicionális falusi család, csak félszavakban, magukra keresztet hányva suttogtak róla az öregasszonyok.

A realista hagyományokra építkező, ízesen humoros, anekdotákkal, falusi hiedelmekkel és sok tényszerű adattal dolgozó regény mégis több egy genealógiánál, családi krónikánál. A kis bácskai falu, mely a mű fő helyszíne, a huszadik századi közép-kelet-európai életérzést átfogó, egyben valóságos és szimbolikus, belső térré válik.

Mivel a feldolgozott időszakban az író még gyerek volt, illetve gyerekként értesült a történetekről, meghatározóvá válik nála a naivitás, ami nem egyenlő az infantilizmussal, inkább az időkezelést teszi rugalmasabbá, a régi eseményeket pedig képszerűbbé, színesebbé.

A mű kulcsfiguráját, apai nagyapját Majoros Sándor személyesen nem ismerhette, mivel jóval az ő születése előtt halt meg, mégis, egész gyerekkorát áthatotta az „ismert-ismeretlen”, sokat emlegetett és sokszor elhallgatott nagyapa alakja, aki fiatalemberként sofőr volt a helyi földesúrnál, Kamjonkai Szemző Dénesnél, és szolgálat közben halt meg máig tisztázatlan körülmények között.

Az idősíkok gyakran összecsúsznak. A fiatal özvegyasszony, Csáti-Szabó Júlia a tragédia után visszaköltözik szülőfalujában, Ómoravicába, ahol tovább neveli két kisfiát, akik közül az idősebbik majdan a regény írójának édesapja lesz. De mindeközben a Zomborból Sztapár felé vezető úton történt rejtélyes baleset idejében ragad, titokban folyamatosan kutatva, keresve a választ arra, hogyan halhatott meg egy erőteljes, harmincas férfi, a férje, egy olyan autóbalesetben, amelyben szinte semmi baja nem lett a járműnek.

Még a regény elején kiderül, hogy a bácskai úr, Kamjonkai Szemző Dénes zűrös anyagi háttérrel rendelkezett, és az akkori hatalom számára egyáltalán nem szimpatikus magyarországi kapcsolatokkal, s politikai nézetei miatt is bőven lehettek ellenségei a szerbeknél.

Minden opció adott volt tehát ahhoz, hogy valaki el akarja tenni őt láb alól, még ha ahhoz egy ártatlan áldozat is kell, a sofőr, Majoros Ignác, akit az autó hátsó ülésén találtak meg. Ezzel szemben az uraság teste nem volt a járműben, csak később került elő a jég alól!

A kétezres évek közepén a saját családregényét író Majoros Sándor gond nélkül „ül be” 1938. január 1-én az automobilba Majoros Ignác uradalmi sofőr, a nagyapa mellé, vagy éppen a helyére. Az se jelent számára gondot, hogy a saját születésénél kívülállóként jelen legyen, és együtt izguljon a nővérekkel azon, vajon túléli-e azt, hogy alig pár órás újszülöttként kiesik a pólyából:

„Mintha én ülnék annak a gépkocsinak a kormányánál, nem több és nem is kevesebb tudással fölvértezve, mint amennyivel ő 1938. január 1-én rendelkezett. Mereven ülök a sofőrülésen, figyelem a teljesen néptelen országutat, hátha föltűnik egy árulkodó jel, amit ebből a kényelmes, jövőből múltba visszahatoló pozícióból számon kérhetek tőle”.

De ez a különös időtorlódás visszafelé is működik: Majoros Ignác nagyapa is minden gond nélkül üzen a jövőbe majdani unokájának.

„Nem igaz, hogy a Krisztus utániak nem kapnak jelet, súgta a fülembe a mélyből felbukkanó Ignác nagyapám. Rátekeredett a bokámra, mint a hínár, és miközben hozzám beszélt, lefelé húzott a birodalmába. Nem igaz, hogy nem tudtam, mi vár rám, csak én is pontosan olyan dölyfös voltam, mint te. Egy a vérünk, te az én folytatásom vagy, én a te előzményed, nem csoda, hogy a hibáink is ugyanazok.”

Szimbolikus jelentőségű a regényben a címadó eperfa, mely az író gyerekkorának helyszínén, az ómoravicai ház udvarán állt, s amelybe, Majoros Sándor akkor még gyermekkorú apját majdnem megölve, belecsapott a villám, így elszenesedett, később mégis kihajtott, végül kivágták nagy-nagy nehézségek árán az erős, szívós gyökerek miatt.

Joggal állítható, hogy létfilozófikus mű Az eperfa nyolcadik gyökere, az idősíkok szabadon váltakoznak benne, majd a kizökkent idő a kozmikus nihilbe veti a családot. A regény nem véletlenül záródik le 1968-ban: ez a diáklázadások emblematikus korszaka. Egy merőben új világ kezdete is egyben ez az időszak: a globalizációé, amelyben felszívódnak, szétmállanak a tradicionális családi struktúrák. A rokonok, Majoros felmenői pedig egy furcsa, köztes térbe és még inkább időn kívüli időbe kerülnek a nagyapa rejtélyes halálát meg nem emésztő szégyennel, egy letűnt világ törmelékeivel, az „új világ” számára értelmezhetetlen és anakronisztikus létérzéssel.

A paraszti világ mellett a regény betekintést ad a harmincas, negyvenes évek hanyatló vajdasági arisztokratáinak életébe is, s míg Csáti-Szabó Júlia, a nagymama és gyermekei, majd unokái élete hömpölyög előre a hétköznapok megpróbáltatásai, nélkülözései, az orosz katonák bevonulása, majd a kiépülő diktatúra között, Magyarország és a Vajdaság korabeli helyezte is kirajzolódik.

Található egy érdekes átfedés és kapcsolódási pont Mikszáthnak a Noszty fiú esete Tóth Marival című regényével: „Nagyanyám abból a faluból való volt, ahonnét a Mikszáth-regényben Tóth Mariként elhíresült Ungár Piroska származott.” Így az író felmenői személyesen, testközelből ismerték azokat a végül tragikus sorsú fiatalokat, akikről Mikszáth ismert regényének történetét és alakjait mintázta.

Minden olyan olvasó számára figyelemre méltó mű Az eperfa nyolcadik gyökere, aki szeret elmerülni egy hosszú és izgalmas családregényben, nosztalgiázni kicsit egy letűnt világ szereplői között, ugyanakkor nyitott arra is, hogy az idősíkok bizony néha ki-kizökkennek, és bőven adnak lehetőséget a „mi lett volna, ha” kezdetű morfondírozásokra.

Majoros Sándor: Az eperfa nyolcadik gyökere. Magyar Napló Kiadó, 2013.

Csepcsányi Éva