A jó szülő felel
A jó szülő a táblánál áll, a krétát szorítja, és a válaszon gondolkodik. Ezek az utolsó percei. Az utolsó pillanatok, hogy még valamit felírhasson ide, igazi táblára igazi krétával, egy igazi osztályteremben. A srácok bementek a szomszéd helyiségbe vizsgázni, a tanárok a bizottságban ücsörögnek, egy pillanat alatt üres lett a büfének berendezett terem, ahol magára maradt a szikkadozó szendvicsekkel, a langyosodó ásványvizekkel. Jó szülőként elvállalta, hogy viszi egy napot az érettségi büfét.
A jó szülő egykor jó tanuló volt, s e minősítését átmentette valamiképp a szendvicsekhez hasonlóan szikkadozó korszakába is, vagyis jött az vele, ha akarta, ha nem, habár mindig sóváran tekintett mindenféle trehányságra és rosszaságra, a léhűtő könnyedségre, de soha még elkésni sem volt képes, és minél elszántabban próbálta, annál távolabb került a sikertől. Most is ő áll itt, már akkor érezte a vesztét, amikor senki nem jelentkezett a büfés posztra a többi szülő közül, a közül az öt közül, aki a harmincból eljött néha a szülői értekezletekre.
A jó szülő persze korántsem olyan jó, mint ahogy ezek után reá tekintenek a bizottságban lankadó tanárok – csupán gyermekéért tesz jót a társadalmi hasznosság örve alatt. Tudja, hogy számít. Másnap, ha az ő fia áll a bizottság elé, már nem lesz itt, de az emléke biztosan itt marad. Ahogy szorgosan töltögette az ásványvizeket, kenegette a szendvicseket, rendezgette a süteményeket.
Azaz vegyük át még egyszer. Önmagáért tesz jót a gyermekéért tett hasznosság örve alatt. Nem akkor érezte a vesztét, amikor senki nem jelentkezett a büfés posztra, hanem amikor a tavaszi rügyfakadáskor eszébe jutott, milyen gyorsan eljön majd ez a hét. Ha vége lesz. Ha utoljára lép majd be ide, de nem úgy, mint jó tanuló korában, amikor – bár akkortájt még nem sejtette – a folytatás azért el volt rendelve, és jó szülőként sokáig, sokáig megmaradt még neki az iskola. Hát most vége.
A jó szülő a táblánál áll, a krétát morzsolja, és a száraz por egyenletes lassúsággal pereg ki a keze közül. Fehér folt gyűlik a lábához. Fel kellene írni valamit. Lassan huszonöt éve nem állt tábla mellett, és mostantól aztán soha többé nem állhat. A várakozó padok felé néz, amelyek már réges-rég asztalok. Bágyadt egyformasággal merednek vissza rá. A székek egyenes háttal szundikálnak. Nem úgy néz ki, hogy itt nagy dolgok fognak születni. Az ablakhoz sétál, mintha kintről jönne majd a válasz. Talán csak mítosz, hogy jó szülő. Átörökítette az imázsát a múltjából, beskatulyázták, ebből él, a jógyerekes gesztusokból, egy stréber igyekvő.
„Addig örülj, fiam, míg itt vagy, ebben a burokban!” Hányszor hallotta ezt, és milyen marhaságnak hitte! Aztán persze megértette. Most érti csak igazán. Milyen édes gondok azok a keserű küzdelmek… Szopogatnivaló, színes cukorkák. Elrágódna rajtuk még évekig, évtizedekig. Most meg csak kapaszkodik az ablakkilincsbe, míg kibámul az utca forgatagára. El sem akarja engedni. Tapogatja a párkányt, egyenként fogdossa a radiátor hideg bordáit, aztán a mosható, olajos falfestéket, szimatol, szaglászik, és elraktározza az iskolaszagot. Jó volt visszasurranni. Eljátszani a jó szülőt, hogy még egy kicsit jó tanuló lehessen. De mi jön, ha nincs többé iskola? Hová lesznek a szabályok, a jutalmak, a kiszámíthatóság, az időrend, a feddés, a javítás esélye, a dicséret? A legokosabb játék, amit valaha kitaláltak, de miért csengetnek a végén?
Visszaejti a krétát a tábla peremére, fogalma sincs, mit írjon. Egy árva szó nem jut eszébe. Csupa hasznos információ áll ott a végzősöknek. Rajzolhatna is valamit. Egy házat? A holdat? Derékszögű háromszöget? Mozart arcélét? Aztán mégiscsak kezébe fogja a krétát, a bal alsó sarokban a táblának nyomja, s húzni kezdi a vonalat. Nagy műgonddal húzza, míg elér a jobb térfélre, s amikor a tábla széléhez ér, befejezi. Készen van. Visszateszi a krétát, aztán leül a középső padsor első asztalához, onnan nézi a művét. Addig bámulja a vonalat, míg kilép az első gyerek a szomszéd teremből, kivörösödött arccal a levegőbe bokszol, és suttogva üvölti a plafonra: Vége!
