Szükség van-e nyomtatott kulturális folyóiratokra? (1. rész)

L. Simon László, az állami támogatásokért felelős Nemzeti Kulturális Alap leköszönő alelnöke a következőképpen fogalmazott a XIV. Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén: „Azt kellene mondani, hogy csak online kulturális lapot támogatunk, eltekintve a képzőművészeti lapoktól, amely egy speciális szegmens. Azt tudom, hogy ez ma skandallum, és a status quo ellen megy mélységesen, de úgy kellene kiírni ezeket a pályázatokat, hogy minden olyan folyóirat, amely eddig papíron jelent meg, az hat példányban megjelenhet digitális nyomdában, mert a papír mint adathordozó bizonyította az időtállóságát. Egyébként azonban csak elektronikus megjelenést támogatunk.” Forrás: Index.hu

A nyomtatott és online kulturális folyóiratok főszerkesztőihez, szerkesztőihez, munkatársaihoz a következő kérdésekkel fordultunk, hogy a majdani kulturális döntéshozóknak legalább az alábbi válaszok rendelkezésükre álljanak egy hasonló horderejű kijelentés, törvényi szabályozás előtt.

Mi a véleménye a fent felvázolt támogatási rendszerről? Elfogadhatónak tartja-e, hogy a kulturális folyóiratok a jövőben 6 példányban jelenjenek meg nyomtatásban, és hogy csak az online formában megjelenő kulturális lapok kapjanak állami támogatást? Szükség van-e a több száz példányban megjelenő nyomtatott kulturális folyóiratokra Magyarországon?

Áfra János, a KULTer.hu főszerkesztője, az Alföld munkatársa: Az említett beszélgetésben L. Simon ezt nyilatkozta: „Az Alföld és egyéb nagy múltú folyóiratok 500 példányban jelennek meg, az eladott példányszámról pedig nem is beszélek.” – Csakhogy az Alföld, aminek én is munkatársa vagyok, nem 500, hanem 1000 példányban jelenik meg havonta, és előfizetőinek száma a könyvtári rendelésekkel együtt magában is meghaladja az említett számot. Ezen felül terjesztésben is elkel néhány tucat, a visszamaradó példányok pedig különböző kulturális rendezvényeken az érdeklődők felé jelentős szellemi munícióként továbbíthatók.

Netes portálok szerkesztőjeként persze azt gondolom, hogy logikus lépés átcsoportosítani a finanszírozási keret egy részét az online kulturális folyóiratokba, ugyanakkor nem szabadna teljesen kiiktatni a print irodalmi periodikákat. Meg kell, hogy maradjon az a néhány hagyományos formátumú irodalmi lap, amelyik magas színvonalon működik és olyan funkciókat is ellát, amelyeket nem biztos, hogy tudnánk pótolni online közlésekkel. Az említett példánál maradva: az Alföld-számok nagy részét a bölcsészettudományok szaktekintélyei és fiatalabb kutatói által jegyzett tanulmányok teszik ki, s lássuk be: online ma sem olyan szívesen olvasgatunk 15-20 oldalas tanulmányokat.

L. Simon azon elképzelése pedig, hogy a webre való teljes átállás után azért 6-6 példány gyors nyomdás megjelenése kedvéért minden korábbi print lapot nyomdakészre hozzanak, teljesen abszurd. Hiszen maga a korrektúrázás és tördelés is más rendszer szerint működik a nyomtatott és az online lapoknál, így 1-1 példány megjelenése esetén is komoly többletmunkát és -költséget jelent, ha be kell tördelni a számokat.

Hász Róbert, a Tiszatáj főszerkesztője: Valószínűleg az ország nem omlana össze, sőt letargiába sem süllyedne, ha mondjuk a Forrás, a Jelenkor vagy a Tiszatáj egyik napról a másikra eltűnne az újságosstandokról. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Mars téri piacon Kovács Pista bácsi őstermelő amiatt dünnyögne felháborodottan a bajsza alatt, miközben kipakolja az újkrumplit az asztalára, hogy ez a fránya kormány mit meg nem enged magának, hát nem beszüntette a nyomtatott irodalmi lapokat!? Szóval, meg lehet tenni, persze. Kérdés, mi lenne az értelme?

Takarékosság? A nyomdaköltség az irodalmi lapok költségvetésének harmadát sem teszi ki. Az NKA-elszámolásokban lehet, hogy ez az arány nagyobbnak tűnik (akkor is messze van a 80%-tól, amire L. Simon László hivatkozik), de ennek csupán a következő az oka: mivel az NKA az irodalmi havilapok költségvetésének kb. 60%-át fedezi, és a bérjellegű kiadásokat, valamint a rezsiköltségek túlnyomó részét nem lehet elszámolni, a nyomdaszámlákat viszont igen, így ezen utóbbiak elszámolásra mindig benyújtásra kerülnek, az előbbiek viszont soha. Emiatt a nyomdaköltségek rendre nagyobb arányúnak tűnnek a valóságosnál. Összehasonlításképpen: 10 országos irodalmi lap nyomdaköltségének kiiktatásával az NKA sokkal kevesebbet takarítana meg éves szinten, mint amennyibe egyetlenegy támogatott magyar művészfilm kerül. (Megsúgom: a negyedét sem. Kérdezem: megéri?)

Papírspórolás? Környezetvédelem? Akkor óvó nyilainkat a tonnaszámra készülő, kéretlenül a postaládákba gyömöszölt reklámújságok felé kellene fordítanunk, mivel ezen „termékek” útja a nyomdától a postaládán keresztül egyenesen a kukáig tart. (A 22-es csapdájának hősét, Yossariant aposztrofálva: sokkal hatásosabb lenne kiiktatni a postaládákat, és a reklámanyagokat a nyomdákból közvetlenül a kukákba irányítani.) Persze, tudom: a reklámújságokat nem az NKA támogatja.

Kordivat? Sznobizmus? Lehet, akkor viszont szomorú.  A modern magyar irodalom története szervesen összefonódott a magyar folyóiratok történetével. A magyar irodalom mindig folyóirat-irodalom is volt. Ez hazai specialitás, akár a gulyásleves, mondhatnám: hungaricum. Legendák, híres történetek szövődnek köréjük. A Tiszatáj szerzőinek zöme még ma is inkább vár 5–6 hónapot, hogy írása nyomtatásban megjelenhessen, mint adja online-ra, pedig ott másnap felkerülne. És ezzel nem az online-t szeretném lebecsülni. Sőt, az online felületek vizualitásukkal, frissességükkel, gyorsreagálási képességükkel igen fontos szerepet vívtak ki a kulturális közéletünkben. És ez jó. De a kettő, a nyomtatott felület és a virtuális, nem ugyanaz. Soha nem is lesz. És ezen nem segít, ha mondjuk kinyomtatjuk a folyóiratot 6 példányban (ahogyan L. Simon László javasolja) az OSZK részére, hogy a pesti úrhölgyek és urak kézbe vehessék, mert a Tiszatáj százszámra kerül a vidéki könyvtárakba, ahol – tudom, hihetetlennek tűnik: olvassák. Amiképpen nyilván a többi folyóiratot is. Nem mellesleg: a Tiszatájnak az elmúlt pár évben több olyan száma is megjelent, amelyből hírmondónak sem maradt, magyarán: elfogyott.

Arra az esetre, ha L. Simon László olvasná hozzászólásomat, személyesen is: kedves Laci, hidd el, ha leülnénk egy sörre, fél óra alatt meggyőznélek arról, mennyire tévedsz, amikor úgy véled, a nyomtatott (folyóirat)irodalomnak már nincsen létjogosultsága. Csak egy példa, hamarjában: húzd ki a falból a laptopod dugóját, majd miután lemerült az aksid, és meguntad az ücsörgést a sötétben, vedd elő a Kortárs, a Bárka, a Tiszatáj, a Forrás vagy az Alföld legutóbbi számát. Petróleumlámpa mellett is olvashatod.

Jenei Gyula, az Eső főszerkesztője: Hülyén (valószerűtlenül) hangozhat, de aznap, amikor ezt a körkérdést kaptam, épp azon gondolkodtam, arról beszélgettünk, miként kellene a papíralapú Esőt januártól teljes egészében átvinni az internetre. A jelenlegi rendszer (a támogatási, a terjesztési) a papíralapúra lett kitalálva, s az olvasók egy része is ragaszkodni látszik ehhez. Ám ez a status quo – szerintem – megérett a változásra. Hogy ezt a változást az állami támogatás átgondolása mikor teszi látványossá, mikor kényszeríti ki, idő kérdése csak.  

Az utóbbi években magam jóval több olyan szöveget (verset, novellát, kritikát) olvastam képernyőn, amilyent korábban folyóiratokban. Papíralapú lapot pedig már alig. Ritkán. Egy régi írásra pedig általában is könnyebb rákeresnem az interneten, mint a könyvespolcomon vagy a könyvtárban. Hogy jó ez vagy rossz? Ez van. (Más persze a könyv, a regény, a novellás vagy éppen a verses, de az e-book-olvasók – nekem nincs, de éppen be akarok szerezni egyet – a papíralapú könyvek jövőjét is új megvilágításban mutathatják.)

Az elmúlt években, azt hiszem, erőteljesen visszaeshetett a hagyományos irodalmi folyóiratok iránti kereslet. Átvették, átveszik szerepüket a különböző internes periodikák, portálok. Amelyeknek a tartalmáért fizetni sem kell. (És a színvonal itt is, ott is: vegyes.)
Kellenek-e papíralapú lapok? Nem feltétlenül. Internetre való terelésével a zöld gondolat nyer, a nyomdák veszítenek. 

Persze, ha a papír- és nyomdaköltség bennmarad a támogatási rendszerben, s azt a szerzők között szét lehet osztani, a honorárium akkor is gyalázatosan kevés marad. De ez már más kérdés…
Mert számtalan egyéb bizonytalanság is van az (akár papíralapú vagy internetes) irodalmi lapok körül.

Podmaniczky Szilárd, a Librarius.hu főszerkesztője: Ha csak a tapasztalati részét nézzük az átalakuló könyv- és lappiacnak, akkor igaza van L. Simon Lászlónak, követni kell a finanszírozási rendszernek a szerkezeti változást, abban viszont kevésbé látom igazát, hogy ezt ezzel a módszerrel kellene megoldani.

A probléma idült, évek óta látjuk az átalakulást, mára levezényelhető lett volna, ha korábban hozzá mer nyúlni valaki. Azért nem mert, mert egzisztenciák sorát érinti, hogy a lapok életben maradjanak, kezdve a szerkesztőktől a szerzőkig. Én magam is ebben a rendszerben dolgoztam, és látva az átalakulást, arról papoltam mindenütt, hogy a folyóiratoknak, ha élni akarnak, el kell indulniuk a piac felé. Többnyire megmosolyogtak. Kit érdekel manapság egy folyóirat, kit érdekel a kulturális csevej? Hát, ez az, valóban keveseket. De ennek nem az az oka, hogy az emberek nem olvasnak, hanem az, hogy nem folyóiratot olvasnak. Az internet teljesen átalakította az olvasási szokásokat, tonnaszám áll a neten az olvasnivaló. És olvassák is. A folyóiratok ehhez képest azért kevésbé kelendőek, mert szakmai nyelvet használnak, tipográfiában nem versenyképesek a lappiacon, nagyjából ugyanaz a szerzőgárda publikál Pesten és vidéken, és néhol a színvonal is döcögős. A neten grammra pontosan lehet mérni az olvasói trendeket, mi releváns és mi nem, és lehet „harcolni” az olvasókért, ellenben a printek világából évtizedek óta hiányzik a versenyszellem, a protokoll-lista évtizedek óta változatlan, és ugyanezen támogatási szellem egyúttal az internetes lappiac intenzívebb mozgását is visszaveti. Közben felnőtt egy minden ízében másként gondolkodó popkultúra és -generáció. Az irodalmi folyóiratok, változó skálán ugyan, de tartalmilag és formailag elavultak. Félreértés ne essék, olykor magammal együtt érzem avíttnak.

Nyilván mindez másként alakul, ha a finanszírozási rendszer nem altatja el a szerkesztőket, és az irodalmi mecenatúra adójogi háttere is biztosítja, hogy a lapok elinduljanak a szabadpiac felé, és megkeressék azokat a gazdasági társaságokat, amelyeknek vezetői legalább marketingszinten értékelik a produkciónkat.

Szóval, nincs olyan seb, amiből ne vérezne a lapok financiális konstrukciója, de ebbe a helyzetbe egy sajátosan közös tehetetlenségi erő sodorta a társaságot. És felelőtlenség lenne ebben a helyzetben mindent a lapokra hárítani, a balhét közösen kell elvinni. Ehhez pedig szakmai egyeztetés kell, anélkül hentesmunka. És ne feledjük: azért vannak ma is eladható print folyóiratok. Tanuljunk tőlük. Mert meg kell tanulni úgy fütyülni, ahogy mások táncolnak.

Szabó Tibor Benjámin, író, könyvszakmai újságíró: Gondolom, annyi példányban jelenjenek meg nyomtatásban, ahány olvasó hajlandó pénzt adni értük az újságárusoknál. Plusz a közgyűjteményi mennyiség (350). Kicsit előfeszített a kérdés, mert épeszű ember azzal nem érthet egyet, hogy egy folyóiratból hat copy készüljön, ennyiért nincs értelme vesződni a tördeléssel, tervezett layouttal (online felületek kinyomtatásából nem lesz lap). Ugyanakkor az szerintem is tarthatatlan, hogy a kulturális folyóiratok számára elkülönített pénzek több mint fele azonnal, egyetlen lépésben kislisszol a kultúrából, és lenyeli a nyomdaipar. A nyomdászatnak is szüksége van a bevételekre, oké, de az NKA folyóirat-támogatási forrásai az én értelmezésemben azért vannak, hogy az elvégzett szerzői és szerkesztői feladatokat honoráljanak belőle. Vagyis: a támogatást a kultúra használja fel, ne a nyomdászat mint iparág! Bár a jelenleg működő támogatási rendszer (az előbbieknek megfelelően) szerintem is ellentmondásos, az L. Simon László által vázolt megoldás nem feltétlenül segít a folyóiratkultúrának. Akkor biztosan nem, ha a lapokat a mostani online folyóiratos dotációs szinten fogják támogatni (ugyanolyan mennyiségű online tartalom elállításához ma lényegesen kevesebb közforrásos támogatáshoz juthatnak a lapok, mint a printek esetében). Amennyiben az elgondolás lényege az, hogy a jelenlegi (a minimum hatmillió forintos összköltségvetésű folyóiratok esetében jellemzően 3–8 millió forint összegű) éves támogatásokat a lapok a jövőben kulturális tartalmak létrehozására és online közzétételére költhetik, akkor még ésszerű is lehet az új támogatási struktúra, kiegészítve azzal, hogy printben meg minden lap csináljon azt és annyit, amit és amennyit a piacon el tud helyezni. Röviden tehát: a részletektől függ, elfogadható-e a javaslat (miközben, ez is tapasztalati tény, a különböző javaslatok megvalósulásai és meg nem valósulásai semmilyen relációban nem állnak elfogadhatóságukkal). Egy dolog biztos: amennyiben az éves nyomdaszámlák összege ténylegesen és direkt módon írókhoz/költőkhöz/szakírókhoz/szerkesztőkhöz csordogál mostantól, mégpedig pluszforrásként – az ellen senki nem fog tiltakozni.

Szalay Zoltán, az Irodalmi Szemle főszerkesztője: Hogy az utolsó kérdéssel kezdjem: nem, nincs szükség több száz példányban megjelenő nyomtatott irodalmi lapokra, sőt, igazság szerint online irodalmi lapokra sincs szükség, hisz ezek is egy nagyon szűk, mondhatni marginális olvasói réteg igényeit elégítik ki, amelyről akár el is lehetne feledkezni, a társadalom észre sem venné. A jelenlegi támogatási rendszer kialakítása egyébként is arrafelé mutat, hogy a nyomtatott irodalmi lapok léte egyre bizonytalanabb, ennél a lassú agóniánál talán tényleg kíméletesebb lenne, ha egy az egyben kimondanák, hogy nincs tovább.

A keserűséget (nagy nehezen) félretéve: az online felületek valóban sok területen átvették már a nyomtatott lapok funkcióját, és vannak online médiumok, amelyek a megjelenő nyomtatott lapok méltó társaiként kezelhetőek. A folyamat vége azonban véleményem szerint egyelőre egyáltalán nem kiszámítható, hiszen sok esetben mégis a nyomtatott lapok azok, amelyek előnyt élveznek: hosszabb szépprózákat vagy értekező prózákat ma még egészen csekély mértékben találni az online lapok felületein, és kérdés, mikor kerül sor ezen a téren áttörésre, illetve sor kerül-e rá egyáltalán? Jelenleg inkább egymást kiegészítve működik a két médium: nem véletlen, hogy a legtöbb lap nyomtatottan és online egyaránt megjelenik. Az olvasói szokások ugyan megváltoztak, de ez akár a nyomtatott lapok felértékelődéséhez is vezethet. Az online világ elsősorban a gyors reagálásra alkalmas, az irodalmi, művészeti újdonságok bemutatására, ám az irodalmi szövegek nagyobbik része éppenséggel nem efemer tartalom, hanem időtálló, így még mindig megfelelőbb felület számára a papír.

Véleményem szerint a támogatási rendszer efféle átalakítása egy túlságosan érzékeny kérdést kíván felülről elintézni. Minimum komoly szakmai vita kellene, hogy egy ilyen változtatást megelőzzön: enélkül egy efféle intézkedés az irodalmi folyóiratok jelenlegi struktúráját komoly veszélybe sodorhatná.

Összeállításunk hamarosan folytatódik.