Szükség van-e nyomtatott kulturális folyóiratokra? (2. rész)

L. Simon László, az állami támogatásokért felelős Nemzeti Kulturális Alap leköszönő alelnöke a követezőképpen fogalmazott a XIV. Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén: „Azt kellene mondani, hogy csak online kulturális lapot támogatunk, eltekintve a képzőművészeti lapoktól, amely egy speciális szegmens. Azt tudom, hogy ez ma skandalum, és a status quo ellen megy mélységesen, de úgy kellene kiírni ezeket a pályázatokat, hogy minden olyan folyóirat, amely eddig papíron jelent meg, az hat példányban megjelenhet digitális nyomdában, mert a papír, mint adathordozó, bizonyította az időtállóságát. Egyébként azonban csak elektronikus megjelenést támogatunk.” Forrás: Index

A nyomtatott és online kulturális folyóiratok főszerkesztőihez, szerkesztőihez, munkatársaihoz a következő kérdésekkel fordultunk, hogy a majdani kulturális döntéshozóknak legalább az alábbi válaszok rendelkezésükre álljanak egy hasonló horderejű kijelentés, törvényi szabályozás előtt:

Mi a véleménye a fent felvázolt támogatási rendszerről? Elfogadhatónak tartja-e, hogy a kulturális folyóiratok a jövőben 6 példányban jelenjenek meg nyomtatásban, és hogy csak az online formában megjelenő kulturális lapok kapjanak állami támogatást? Szükség van-e a több száz példányban megjelenő nyomtatott kulturális folyóiratokra Magyarországon?

Füzi László, a Forrás főszerkesztője: A kérdésre, elképzelhetőnek tartom-e, hogy az irodalmi folyóiratok a jövőben csak hat példányban jelenjenek meg nyomtatásban, s hogy csak az online formában megjelenő kulturális lapok kapjanak állami támogatást, egyértelmű nemmel felelek. Persze könnyen mondhatja bárki, hogy elfogult vagyok a magam szakmájával és munkájával szemben, de azt hiszem, többről és másról van szó. Ismerem a folyóiratok léthelyzetét, mégis megkérdeztem legalább húsz embert, hogy a kérdéssel kapcsolatos esetleges elfogultságomat csökkentsem.

A megkérdezettek közt nagynevű irodalmárok, volt és jelenlegi szerkesztők, könyvtárosok, tanárok, egyetemisták, induló költők, kritikusok voltak, valamennyien majdhogynem ugyanazokat a magyarázatokat kapcsolták a maguk nemleges válaszához. Idézek ezekből: „A magyar irodalom folyóirat-irodalom, folyóiratok nélkül nem létezik, ahogy a huszadik század elejétől biztosan nem létezett”; „Sokan vannak még azok, akik a hagyományos módon olvassák a folyóiratokat”; „Folyóiratszámot már vittem magammal az ágyba, de tabletet még soha”. A magam példájából is felsorolhatnám azokat az írókat, most csak az írókat említem, akik még nem használnak számítógépet, következésképpen az onlinefolyóiratokat sem olvassák, ahogy én sem hallgatok számítógépen rádiót, noha ezer csatorna közül választhatnék, hanem ütött-kopott kisrádiómat cipelem magammal, az áll az ágyam mellett, azt viszem ki a kertbe, ha éppen ott csinálok valamit.

Sokakat zárnának ki, még mindig sokakat zárnának ki a folyóiratok olvasásából, ha azok nem jelennének meg nyomtatásban. Mindezek mellett fontosnak érzem annak hangsúlyozását, hogy a magyar irodalom és a magyar irodalmi folyóiratok döntő többsége a hagyományos formához kötődik, egy mai nyomtatott magyar irodalmi folyóirat és egy digitális irodalmi folyóirat közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, a másik forma másik kultúrát képvisel, ez a másik kultúra már valóban itt van körülöttünk, de uralkodóvá tenni felülről hozott intézkedésekkel nem lehet. A kultúra átalakulása a technikai újítások gyors terjedése ellenére is lassan történik. Ma a folyóiratok egyébként jobban szem előtt vannak, mint a könyvek, a jobb lapok, éppen NKA-támogatással minden városi könyvtárban ott vannak a polcon, egy hónapig, címlappal az olvasónak fordítva, melyik könyvről mondható ez el? Ezzel egy percig sem akarom azt mondani, hogy a könyvek nyomtatására ne adjon pénzt az NKA.

A jelzett elképzelés az élő magyar irodalomnak a közvélemény előli eltüntetését jelenti. Tudom, sokan meglepődnek az „eltüntetés” kifejezésen, hiszen a digitális világ az ismeretek, szövegek minden korábbinál úgymond demokratikusabb terjedését segíti. Van ebben igazság, de csak féligazság van benne, mert minden sorvezető nélkül a szövegek valójában elolvadnak, eltűnnek a digitális tengerben.       

Ezért mondom, hogy az irodalmi folyóiratoknak a digitális világba való átterelése a magyar irodalmi kultúrára mért csapás lenne.

Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője: A folyóiratok válságára összetettebb és differenciáltabb választ kellene keresni. Nem lenne szerencsés, ha a centralizált támogatási rendszer nem venné figyelembe az egyes lapok helyzetében megmutatkozó sajátos vonásokat. Hiszen nemcsak a képzőművészeti lapok „speciális szegmens”, hanem szinte mindegyik lap külön-külön is az. Kár volna összemosni őket a puszta feltételezés alapján, hogy az újabb kultúrafogyasztók ma már egyikük nyomtatott változatát sem igénylik. Ez egyrészt nem is igaz, ez az igény nem szűnt meg, csak csökkent, másrészt kétségtelen ugyan, hogy a papíralapú verziók olvasóinak átlagéletkora növekedett – de miért baj ez? Az ő megrendelésüket ugyanolyan fontos teljesíteni.

De nemcsak erről van szó. Hanem arról, hogy a gazdag magyar folyóirat-kultúra egésze (hungarikum is talán) értékeihez képest nem túl nagy összegből (egy nagyobb színház költségvetéséből) fenntartható. Úgy érdemes a korszerűsítésén gondolkodni, hogy az ne inkább ellehetetlenítés legyen. Az értékpusztulás nem járna anyagi megtakarítással sem, hiszen a 6 példányok megtartásával egyidejűleg az online lapok fejlesztése is belekerülne ugyanakkora vagy nagyobb összegbe. S egyelőre illúzió, hogy jobban betöltenék ugyanazt a kulturális funkciót. Mi hát a megoldás? Bármi is, fűnyíró-elven nem lehet megtalálni, csak az egyes lapok sajátságai alapján. Mert például vannak olyan lapok, amilyenekből egyszerűen nincsen másik (a mi 1933-ban alapított szemlénk is ilyen), és olyanok, melyek könnyebben behelyettesíthetők vagy összevonhatók más hasonlóval.

De az utóbbiak kapcsán is érdemes meggondolni valamit. Azt, hogy ne csak a befogadó oldaláról közelítsünk és értékeljünk. Hajlamosak vagyunk abszolutizálni a példányszámot, a bevételt, az érdeklődés hullámzó tendenciáját, holott legalább száz éve tudjuk, hogy ez félrevezető. Ezeknek a lapoknak majd mindegyike egy-egy önálló műhely is, a kultúra egy-egy kis köre, amit a puszta virtuális megjelenés kevésbé tartana össze, a szerényebb finanszírozás pedig azoktól a nevetségesen alacsony honoráriumoktól is megfosztana, melyekben ma még azért egy picikét tükröződik az írói és más alkotói öntudat szerény visszfénye. Hogy ez is munka, amiért némi pénzt lehet kapni, nemcsak az autószerelés, a szoftverfejlesztés vagy a mosogatás gazdagéknál. A szerkesztői és a szerzői tiszteletdíjak megszűnése esetén sem valószínű, hogy az érintettek hirtelen termelőmunkából fognak élni, akkor pedig miféle megtakarításról beszélhetünk? Érzékeny bánásmódot kérek és javaslok.

Lapis József, a Zempléni Múzsa szerkesztője: A papíralapú megjelenésre nem az adathordozói időtállás miatt van szükség, nem ebben rejlik a legfontosabb különbség. Nem ugyanolyan befogadói és kultúrafogyasztói szokásrendek társulnak ugyanis az online és offline megjelenéshez. A 6 példányos kiadás ebből a szempontból nem oszt, nem szoroz, nem változtat azon, hogy a szokott (vagy még ésszerűen csökkentett) példányszámú nyomtatott megjelenés tiltásával egy hagyomány folytathatatlanná válik, kulturális gyakorlatokban keletkezik törés – szükségszerűen (nem anyagi természetű) veszteség termelődik az irodalmi és a folyóirat-kultúrában. Lehet úgy dönteni természetesen, hogy ezt a veszteséget fölméri és vállalja az adott kulturális kormányzat, de ne legyenek illúzióink: van, ami nem (lesz) átmenthető, a nyomtatott megjelenés kidobásával más is „megy a kukába”. Az offline/online váltás nem kizárólag materiális kérdés, természetesen nem ugyanolyan szerkezetű tartalmat állít elő egy papíralapú orgánum, mint egy internetes (és fordítva). Azt nem tartom életszerűnek, hogy a szerkesztőségek úgy dolgozzanak, hogy a papíralapúval megegyező, pdf formátumban terjesztett lapszámokat hozzanak létre, és azt kizárólag a neten hozzák nyilvánosságra – ez még csak nem is online forma lenne, hanem puszta digitális terjesztés (és jelenleg is működik – fontos és jó lépés volt az NKA részéről, hogy kényszerítette a folyóiratokat arra, hogy tartalmukat kötelezően tegyék közzé a világhálón). Nem hiszem, hogy ne érné meg az állami ráfordítást az, hogy legalábbis néhány folyóirat folytassa az alapvetően offline működésmódot, legyen jelen az állomásokon, újságosoknál, könyvtárakban, boltokban stb. (Ne feledjük: az olvasottságot és használatbavételt nem az eladott példányszám jelöli, még ha látványosan szoktak is erre hivatkozni.) „Szükség” épp annyira van rájuk, amennyire szüksége van egy közösségnek arra, hogy kulturális és szellemi élete gazdagabb, tagoltabb, őrizve haladó, a hagyományfolytonosságra figyelmező legyen. A folyóiratok legtöbbje (offline, online egyaránt) relatíve kevés pénzből, sok munkával állít elő abszolút értelemben mérhető, nagyfokú értéket (a tartalomszolgáltatástól a kísérőrendezvényekig, a kultúra áramlásának fontos elősegítéséig). Érdemes alaposan megfontolni, hogy nem jobb-e az ár-érték arány annál, hogy ne volna érdemes megfizetni az árat.

Mizser Attila, a Palócföld főszerkesztője: A Palócföld folyóirat idén pont a 60. évfolyamához érkezett el. A hat évtized lapszámborítóiból (és a borítókon megjelenő képzőművészeti munkákból) épp a hetekben nyílt egy kiállítás. A felvetés időszerűségét e két állítás felől lehet vizsgálni. A folyóirat előfizetői, vásárlói között jelen van pont az generáció, amely nem internethasználó, amely nyomtatott változat híján talán nem tudna hozzáférni a tartalomhoz. És természetesen figyelembe kell venni az infrastruktúrát is, hogy megvan-e már a megfelelő háttér, létezik-e ma Magyarországon úgy, hogy lehetővé tenne egy ilyen váltást. Szerintem még több veszne, mint amennyit hozna. És a visszalépés már sokkal nehezebb, költségesebb lenne. Valahol a kettő között van az igazság. De még öt-tíz évre talán szükség lenne. Aztán persze színháznál is elég lesz a premier, utána remekül letölthető lesz egyéni beállításokkal az előadás. És a könyvhét és a POSZT is lehet egy remek app és némi skype keveréke az aktuális okos készüléken. És persze csak vicceltem.

Zemlényi Attila, a Műút főszerkesztője: A támogatási rendszer elképzelésének kiindulópontja az online–print-vita, az olvasási szokások megváltozása, ami már egy jó ideje foglalkoztatja a szakmai szereplőket: alkotókat, szerkesztőségeket, kiadókat, nyomdászokat, tördelőket egyaránt. Számomra ez nem pusztán ortológus vs. neológus, kódex kontra nyomtatás oppozíció, és nem is kívánom feltétlenül szembe állítani a két megjelenési formát. A mi kies hazánk minimum a reformkor óta büszke a folyóirat-kultúrájára, amely bő kétszáz éve a nemzeti tradíció roppant fontos része, az olvasó magyar értelmiségi létezés különös attribútuma.  Hungarikum, ha tetszik nemzeti védjegy, minden egyes vármegye, regionális központ, járás, mező- és acélváros azon igyekszik a legzavarosabb és kilátástalanabb történelmi időszakokban is, hogy legyen neki folyóirata. Ezt a tényt nagyjából minden itthoni és külhoni magyar ajkú ember ismeri. Itt azonban el is választom a határon túli magyar nyelvű folyóiratok helyzetét, az anyaországiakétól, más a konnotáció.

A probléma modellértékű alapja, hogy van egy folyóiratnak, mondjuk, egy kézzelfogható példánya, fajlagosan magas előállítási költséggel, amit a befogadó vagy olvasni vágyó polgár az adózott jövedelméből megvásárol, illetve létezik, mondjuk, ugyanennek a folyóiratnak egy webes verziója sokkal kevesebből kihozva, és erre bárki felhasználó rákattinthat úgy, hogy nem kell fizetnie érte. Az egyszerűség kedvéért nézzünk adott hónapban 300 eladott könyvtári, előfizetői és lapárus példányt, illetve 3000 különböző helyről való ingyenes bejelentkezést az adott weboldalra.

Úgy vélem, a kétfajta olvasási gyakorlat merőben másféle befogadási szituációt eredményez. A megvásárolt példány, lapszám gazdája számára konkrét kulturális, materiális értékkel bíró tárgy, amelyet vélhetően hagyományos módon fogad be, elolvassa több részletben akár az egészet, borítótól borítóig megvizsgálja, jó esetben épül annak nyelvi műalkotásaiból, alaposan informálódik, mondjuk kritikai szegmenseiből. Ha értékesnek tartja, jó szívvel megosztja szakmai, baráti, családi körben, ha nem irigy, és erre igény mutatkozik, kölcsönzi az általa birtokolt tárgyat alkalmanként, megőrzi kicsi könyvespolcán szép rendben, sőt a legelvetemültebb még évfolyamonként be is kötteti.

Nézzük a kattintós befogadás mibenlétét. Nem ismerem az ide vonatkozó kutatásokat, így mindez hipotézis, de reményeim szerint valóságközeli. Abból indulok ki, hogy ugyan pontosan tudható mennyi ideig tartózkodik valaki bizonyos online felületeknél, és hová vándorol tovább, mégis ez mindössze számszaki adat, a befogadás minőségét és mennyiségét illetően semmilyen fogódzóval nem szolgál. Két másodperc, és csábul tovább vagy hosszas elmélyült olvasás veszi kezdetét, mindezt nem tudhatjuk, ezek az adatok erről a legkevésbé sem tájékoztatnak. Az üres szobában vibrál a monitoron a megnyitott oldal, rajta a magányos nyelvi műalkotás – Erdély Miklós-i kép. Alapos a gyanúm azonban, hogy többnyire nem túl hosszú időről van szó. Fb-ajánlások és egyéb eljutási módok alapján a befogadás vélhetően többségi gyakorlata az egy-két mű elolvasásánál, lájkolásánál végképp elakad vagy irányt vált. A tízszeres szám így nem okvetlenül összevethető a kisebb olvasói számmal, mivel nem ugyanazt a metodikát követi, és ha a két adathordozó kulturális értékteremtő funkcióját tekintjük, egyáltalában nem vagyok biztos abban, hogy a végeredmény egyértelműen nagyságrendekkel az online javára dől el. Remélem világos, hogy képtelenségnek és elhibázottnak tartom összevetni, mondjuk az általam nagyra becsült litera.hu-t mint online és a köztiszteletben álló Holmit mint nyomtatott folyóiratot. Ennek műfaji sajátságok állják útját.

Ezzel talán egy lapon említhető a szerző oldala is: az online jelentős átalakulást kényszerít ki az alkotókból. A magyar novella- és elbeszélés-irodalom egyelőre alig találja a helyét a neten. Olvashatunk annyi remekművet 5000 leütésben, mint fölötte (de kisregény-terjedelem alatt)? Tanulmányt? Normális (szak)kritikát? Lehet, hogy ez produktív lesz egyfelől, másfelől azonban meglehetősen kontraproduktív is lehet.

A folyóirat-kultúra amúgy is gondokkal küzd – a 2000-es évek eleje óta nem emlékezhetünk pl. olyan Móricz-ösztöndíjasra, aki tisztán folyóirat-publikációk alapján kapta volna meg az elismerést. Korábban voltak kötet előtt állók is a kitüntetettek között.

Aztán az internet kattintgatása, a mérhetőség ígérete meglehetősen súlyos tévedés. Az olvasóért folyó harc egész rossz irányba is vezethet, az adott portál megtesz mindent a felhasználó figyelméért, közléspolitikája bulvárosodik, giccset közöl stb. Ezt mindig többen fogják olvasni, mint a hosszú, igényes tanulmányokat.

A kérdésre válaszolva úgy gondolom, hat OSZK-s példány nyomtatása esetén sérül a nemzeti tradíció, megszűnhet ez a bizonyos hungarikum, amit több mint kétszáz éve folyóirat-kultúrának neveznek hazánkban, erőszakosan sérül több ezer magyar könyvtárlátogató, előfizető, hagyományosan vásárló értelmiségi ember érdeke, szokása, nem beszélve munkahelyek, szakmák elsorvadásáról, a tördelőn, a levilágítón át a nyomdai dolgozók egész soráig. Ha mindez mégis így történik, egész biztos, hogy sok értékünk átalakul, vagy végképp, jóvátehetetlenül elvész. Bibliát is lehet természetesen táblagépen olvasni, mégsem az igazi.

Várjuk azon szerkesztők, főszerkesztők véleményét is, akikhez nem jutott el körkérdésünk vagy késlekedtek a válasszal, de hajlandók csatlakozni a virtuális kerekasztalhoz. Attól, hogy L. Simon László leköszönő NKA-alelnöknek már nincs döntési jogköre az adott kérdésben, a nyomtatott folyóiratok jövőjéről szóló problémafelvetést ugyanolyan fontosnak, megkerülhetetlennek tartjuk. (a szerk.)

Összeállításunk hamarosan folytatódik a harmadik, zárórésszel.