Szükség van-e nyomtatott kulturális folyóiratokra? (3. rész)

L. Simon László, az állami támogatásokért felelős Nemzeti Kulturális Alap leköszönő alelnöke a követezőképpen fogalmazott a XIV. Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén: „Azt kellene mondani, hogy csak online kulturális lapot támogatunk, eltekintve a képzőművészeti lapoktól, amely egy speciális szegmens. Azt tudom, hogy ez ma skandalum, és a status quo ellen megy mélységesen, de úgy kellene kiírni ezeket a pályázatokat, hogy minden olyan folyóirat, amely eddig papíron jelent meg, az hat példányban megjelenhet digitális nyomdában, mert a papír, mint adathordozó bizonyította az időtállóságát. Egyébként azonban csak elektronikus megjelenést támogatunk.” Forrás: Index

A nyomtatott és online kulturális folyóiratok főszerkesztőihez, szerkesztőihez, munkatársaihoz a következő kérdésekkel fordultunk, hogy a majdani kulturális döntéshozóknak legalább az alábbi válaszok rendelkezésükre álljanak egy hasonló horderejű kijelentés, törvényi szabályozás előtt.

Mi a véleménye a fent felvázolt támogatási rendszerről? Elfogadhatónak tartja-e, hogy a kulturális folyóiratok a jövőben 6 példányban jelenjenek meg nyomtatásban, és hogy csak az online formában megjelenő kulturális lapok kapjanak állami támogatást? Szükség van-e a több száz példányban megjelenő nyomtatott kulturális folyóiratokra Magyarországon?

Jász Attila, az Új Forrás főszerkesztője: Nincs miről beszélni.

Király Farkas, az Ambroozia szerkesztője: Hogy pontosan hány nyomtatott, magyar nyelvű irodalmi vagy részben irodalmi folyóirat van a Kárpát-medencében, azt nem tudom, de azt igen, hogy a Szépirodalmi Figyelő mintegy hetvenet szemléz – és aki/amely számít, az ezen hetven között van. Ha az efféle folyóiratoknak az árbevételükből kellene fenntartaniuk magukat, akkor a SzIF talán ötöt-hatot szemlézhetne – de lehet, hogy tízet, s az is, hogy kettőt. Támogatás nélkül a magyar folyóiratok zöme elmehetne a – nos, oda.

Pedig van igény a lapokra: ezt onnan tudom, hogy amikor valahol asztalra kerülnek az ingyen elvihető lapok, rövidesen mind gazdára találnak. Fizetőképes kereslet azonban nincs, vagy ha valamekkora van is – néhány folyóiratot tényleg el lehet adni három számjegyű példányban –, a bevételből a szerkesztőség villanyszámlájára ha futja. De ha a nyomdák papíráron dolgoznának, a terjesztők pedig tízszázalékos réssel, az sem segítene sokat. Az is előfordult már, hogy a győri fizetőképes kereslet egy részének, azaz Szalai Zsolt kollégámnak a múltkor át kellett gyalogolnia a fél városon, hogy hozzájusson a Szépirodalmi Figyelőhöz. Mert az első újságosnál a fizetőképes kereslet másik része, azaz Sütő Csaba András kollégám már felvásárolta az ottani teljes készletet, azaz 1 (egy) példányt. Az ötszáz vagy ezer példány rettenetesen kevés, elosztásával, eljuttatásával az olvasóhoz hatalmas bajok vannak.

Kérdés, hogy szükség van-e hetven lapra? Nincs. Pontosabban a szerkesztőségeken és a szerzőkön kívül másnak nincs szüksége. Laponkénti hat megjelenéssel számolva évi 420 lapszám jön ki a nyomdákból, naponta 1,15, hetente 8,07. Persze az irodalom nem statisztikai alapon működik, de valahonnan meg kell közelíteni a kérdést. Vajon 20 lap nem lenne elég? (De elég volna – a szerző.) Akkor 25? Tényleg nem túlzás a 70? Á, nem is elég, kellene újabb 80?

Tudta Ön, kedves olvasó, hogy a MÁV is veszteséges és támogatott? De abból legalább csak egy van. Na jó, annak is van több leányvállalata. Támogatott, mert utazni kell, különben leáll az ország. Lefogadom, hogy a kultúrát is mindig támogatni fogják közpénzekből, s benne az irodalmat is, mert ha az a néhány ezer vagy tízezer, 40 feletti ember, aki jelenleg irodalmat olvas, hirtelen abbahagyná ezt a foglalatosságot, és nem szolgálna mintául a mellettük felcseperedő nemzedéknek, e szép és gyönyörű medencét hamarosan elborítaná az elmékben szüntelenül sokszorozódó sötétség. De bármennyire is fáj (nekem többszörösen is: az Ambroozia megalapítása előtt hét évig szerkesztettem a Napút-at, korábban Kolozsváron az Előretolt Helyőrségnél mozdítottam hátra a szükségeseket, az egykori Utunkba pedig egyenesen beleszülettem apám révén), be kell látnunk, hogy lassan, néhány (mondjuk tíz) év alatt át kell költöztetni a folyóiratokat a papírról a korszerűbb hordozókra. Aki ezt meglépi, annak sikerülhet a továbbjutás. Aki nem, az tétlenségével végzi ki önmagát. Mert évtized múlva, mikor a mai olvasottság tán negyede fogja jellemezni a megmaradó lapokat, az NKA, vagy ami akkor helyette lesz, tényleg minden lapból 6 példány nyomdaköltségét fogja támogatni, jogosan. Vagy annyit sem. Persze ha korrekt lenne, az állami mecénás maga készítene el valamilyen általános médiumváltási stratégiát, amit ingyen átadna a lapoknak, hiszen a legtöbb szerkesztőségben nincs olyan ember, aki ismerne valakit, aki már látott olyan embert, aki ezt ki tudná dolgozni. 

S ha valaki azt mondaná, hogy könnyen jár a szám, mert bezzeg az onlájnoknak így könnyű meg úgy könnyű, annak javaslom, hogy nézze meg valahol, melyik netes lap mennyi támogatásból él. Ingyen adva a tartalmat. Igaz, az onlájn archívuma elfér egy körömnyi pendrájvon, és a remittendahegyeket sem kell kerülgetni a raktárban…

Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője: Biztos vagyok benne, hogy L. Simon László nem azt mondta, amit a világhálós fórum összefoglalóként az előadása utáni  beszélgetés összefoglalójaként közölt. A szöveg hemzseg a logikai ellentmondásoktól és egyéb – többek között ragozási – pontatlanságok is kételyt ébresztenek bennem valódiságával kapcsolatban. Az irodalmi folyóiratok magas nyomdaköltségére, alacsony példányszámára hivatkozva helyezi kilátásba az irodalmi műhelyek támogatásának részleges megszüntetését. Ugyanebben a bekezdésben olvasható, hogy a fajlagosan sokkal nagyobb nyomdaköltséget igénylő, és semmivel sem nagyobb példányszámú képzőművészeti lapok támogatása azonban változatlan maradna. Miért?

Nem értem az alacsony példányszámra való hivatkozást sem. A Magyar Napló szerkesztőjeként csak a saját lapunk adatait ismerem. Évente összesen több mint húszezer példányt nyomtatunk ki. Ezek egyharmada fizető vásárlókhoz kerül, fele akkreditált középiskolai oktatási programok segédanyagaként középiskolákba, a fennmaradó rész szerzői és szakmai cserepéldány. Ha a napilapok piaci gyakorlatát követve öttel szorzom a példányszámot, és az iskolai, könyvtári jelenlétet tekintve ez nem túlzás, százezer irodalombarátról van szó, őket venné semmibe ez az intézkedés. A Magyar Napló támogatása ugyanakkor a hasonló vagy kisebb érdeklődésre számot tartó filmes, színházi és egyéb rendezvények támogatásának még az egytizedét sem teszi ki. Felelős politikai szereplő – én pedig L. Simon Lászlót még írószövetségi titkári korszakából ítélve ilyennek tartom – ezt az irodalmi műhelyek megszüntetését célzó, már az SZDSZ-es Harsányi László idejéből ismerős nyilatkozatot nem tehette. Itt a nyár, ez is egy kacsa, amely most a világhálóra is fölrepült. Túl sokat nem érdemes foglalkozni vele.

Thimár Attila, a Kortárs szerkesztője: A kérdésre ilyen rövid terjedelemben nem lehet jól válaszolni, mégis megpróbálom összefoglalni saját álláspontomat. A folyóiratokat és a hozzájuk kapcsolódó szerkesztőségeket elsősorban szellemi műhelyeknek tartom gondolati aurával, kisugárzással. Ehhez képest másodlagos, hogy ennek a szellemi közösségnek a gondolati, esztétikai produktumai milyen formában jutnak el a közönséghez. Papíralapú folyóiratban, elektronikusan a világhálón, különféle rendezvényeken, irodalmi programokon keresztül, netán könyvek publikálásával, vagy leginkább mindezeken együtt. A cél az, hogy a fontosnak tartott tartalom eljusson a célközönséghez. A közönség pedig nagyon összetett, több rétegből áll, s mindegyik réteget másképp kell megközelíteni, a 30 év alatti korosztály elsősorban az internetről tájékozódik, tehát őket mindenképpen ilyen módon kell megközelíteni, számolva azzal a lehetőséggel, hogy a jövőben ők lesznek a kultúrafogyasztó nemzedék. A papíralapú lapokat elsősorban az idősebbek olvassák, számot kell tehát vetni azzal, hogy ezek tartalmát, a lap kivitelezését az ő igényeikhez is alakítsuk. Amikor értékközvetítésről beszélünk, ezt is mindenképpen figyelembe kell venni. A Kortársnál is hasonlóképpen működünk, a papíralapú szerkesztőség mellett külön működik az online szerkesztőség, saját rovatvezetőkel, saját profillal, s ezek mellett szervezünk irodalmi és művészeti programokat, az Ottlik Emléknapokat minden évben, középiskolai irodalmi vetélkedőt. Csapatmunka, amelynek egyes részei egymást támogatják, segítik, s mindezen részek nélkül elképzelhetetlen lenne a Kortárs. Egy másik nagyon fontos kérdés, hogy az állam ezeknek a szellemi műhelyeknek a működését milyen formában támogassa. Itt valamiféle arányosításnak, egymáshoz viszonyításnak is szerepet kell játszania. Két alapelvet azonban fontosnak tartok. 1. Az állam lehetőleg ne finanszírozzon olyan kulturális projekteket, amelyeknek a tartalma nem jut el, vagy csak nagyon kis mértékben jut el a befogadókhoz. 2. Annak eldöntésébe, hogy mi hasznosul jól, mi működik hatékonyan, a központi intézmények mellett a helyi visszajelzésekre érzékeny intézményeket is be kell vonni, mert ők látják, érzékelik pontosabban egy-egy műhely szerepét, s ebből az is következik, hogy a visszajelzést „fogni képes” intézményeknek (önkormányzatoknak) is nagyobb szerepet kéne kapniuk egy-egy folyóirat támogatásában, hiszen azok helyi kulturális értékeket hoznak létre.

Weiner Sennyey Tibor, író, költő, a DRÓT főszerkesztője, a Kultúrpart munkatársa: L. Simon László gúnyneve nem véletlenül az, hogy „Tank”. A tank háborús időkben valamennyire hatásos (bár Pesten nem biztos), békében pedig költséges és felesleges. Úgy látszik, most háború van. Kulturális háború. Most is. Ő pedig, mint egy tank, beledübörgött valamit Pécs azúros egébe, ami enyhe hümmögést, félős tiltakozást és némi józanságra intést váltott ki szerkesztőkből és irodalmárokból, vagyis az első számú érintettekből. „Csak”.

Talán L. Simon Lászlónak igaza van? Felesleges ez az egész nagy hercehurca? Úgysem olvas senki semmit? Viszlát folyóirat-kultúra? Mivel kezdjük a nyomtatott lapok megszüntetését? Nézzük csak, itt van mindjárt a Magyar Krónika, vagy a Magyar Művészeti Akadémia saját lapja. Tűzbe velük? Még a nyomdafesték sem száradt meg az első számokon. Nem, természetesen ezeknek maradniuk kell, még ha nincs is olyan nagy múltjuk, lesz viszont nagy jövőjük, és egyébként mégsem csak irodalmi lapok, sőt magyarok is. Vagy, ha csak ezen múlik, akkor minden lap neve elé illesszük oda, hogy „magyar”, közöljük, hogy az irodalom nem csak az irodalomról szól, s akkor tán lesz kormányzati, akarom mondani: kétharmados nemzeti akarat a megmaradásra. Sőt, még színesben is megjelenhetnek. Lesz itt Magyar Holmi és Magyar Palócföld, Magyar Tiszatáj és Magyar Kortárs. Én is felveszem a Magyar Weiner Sennyey Tibor nevet, és akkor majd jobban szeretnek a magyar emberek. Vagy nem.

Félre az iróniát! Óh, el veled édes humorérzék! Bár kétlem, hogy ki lehet bírni Magyarországot nélküled. Mert valahol mégis tényleg igaza van a Tanknak, eljárt az idő a magyar folyóirat-kultúra felett, ahogy eljárt a színház és a költészet felett is. Vagy mégsem? Mégiscsak veszélyesek ezek? Mire veszélyesek? Miért?

És bár nem mondta, de én mondom, hogy legjobb lenne, ha a piacról tartanák fenn magukat a lapok, ha a szerzők írásaikból tudnának megélni, s nem kéne mellette más egyébbel foglalkozniuk. Csakhogy itt nincs piac, az emberek szegények, az írók pláne azok. Mecénások alig vannak. Legfőbb mecénás az állam kellene, hogy legyen. Ezt valaha L. Simon is tudta, s tudja most is, hiszen mondta ő, hogyha a netre kerülnek a lapok, akkor több marad a szerzőknek honoráriumra. De ti ezt tényleg elhiszitek? 

Valójában a kialakult helyzet érzékeny pontjára tapintott rá érzéketlenül, mondhatni ráhajtott lánctalpasan arra az ügyre, amiben mindannyian érintettek vagyunk. Én azonban 2500 karakterben véleményemet kifejteni csak így tudom, humorral és felületesen. Részletesebben, teljesebben és pontosabban megírtam a mélyebb okokat, de az itt soknak találtatott. Azt az írásomat tehát a DRÓTon hozzuk, kéretik ide belinkelni, s akit érdekel, akit érint, és aki e kérdésről mélyebb és komolyabb véleményemet olvasni akarja, ott megteheti.

Várjuk azon szerkesztők, főszerkesztők véleményét is, akikhez nem jutott el körkérdésünk vagy késlekedtek a válasszal, de hajlandók csatlakozni a virtuális kerekasztalhoz. Attól, hogy L. Simon László leköszönő NKA-alelnöknek már nincs döntési jogköre az adott kérdésben, a nyomtatott folyóiratok jövőjéről szóló problémafelvetést ugyanolyan fontosnak, megkerülhetetlennek tartjuk.