Finnegan újabb ébredései

 

 

 

Ez év tavaszán (szinte a véletlen folytán) offenzíva lesz az Ábrahám-hegy teraszán, miért is?, talán mert Breedabrooda (a kőszáli felvidék leges-legszőrmésebb úrnője) módszeres kézmelengetéssel, lassanként meggyőzte Mounthauser bárót,

a panorámikus haduraságot, hogy önmagát majd úgy temettesse el, mint egykoron

a meggyilkolt Ciánt palackozták nagy ceremóniával a közeli Finntoor tartományban… –

 

Pirularcula és Bimbódzó csuklya-kacsintása adta meg a jelet egy következő fejezet (áldásosztóan áradó) olvasásához, kezdte mesélni éppen Ultilitelator, aki

a Szimultán: Istria Vándoraihoz csehóban időzött legszínesebben s örömmel csapott bele a tengeri pálmakagyló-ízes történetekbe: a druidák vízajtók előtti zúzmódását azon eset okozta, hogy mindkét kelta-tiberisi tábor érvelése kedvéért a patríciusok a kezeseiken cirádás karcolásokat ejtettek, majd (fermentálódás idején, a többé-kevésbé elzüllött érsekkel is karöltve) gumós növényeket ültettek a harcosok friss sebeibe…

 

Aztán jól elvonszolták őket a Bellholla fekete hátsója felé… Egyszer pedig Ohiboo orcáját átok-csóva csapta csett s a rendetlentáplálékkal őt már gyermekkorában etetők csoportja a rendszeres gyűlésen úgy határozott, hogy az Otromba testvérek felszeletelése ezentúl igazságosabb keretek között működjön s egy-egy kijelölt tag (akinek sonkáit a sötétbe-burkolt alakok visszatérően elvitték) azt is javasolhatta, hogy a lidércek kivégzése az ellenlábasok nyilvánossága előtt történjék… –

 

A hibernált Massa Ewackának, aki a korábban félig-lecsatolt életével szinte bárkit barmicidálni tudott, élete vágya az volt, hogy végre kijuthasson saját szivárvány-zárvány kalodájából, s hírül adhassa, hogy a nem nők által szült lények jóval képesebbek arra (akár a légpára-létra bölcsőjében dajkált szférikus korongajkú lazac), hogy szünet nélkül szívni tudják önmagukban növesztett hólyagpárnákból az éltető zsiradékot… – ám ezt már Puck, a vak hajószakács fűzte hozzá: levesgőzök homályában, két hasmenés között… –

 

Az utazó a part felé szédeleg. A tenger (ma is) többértelmű… – Az utazó (talán) megmerül…

 

A „háttérben”, a sziklás parton egy fotomán rendező (alulnézetből exponálgatva) éppen „pederasztára emeli” kedvenc modelljét, órákon át formára áztatott kutyáját,

a Barbet – Ír vízispániel – Briard – Pulipumi – Tibeti terrier… ábrázat-kivetülést (ám ezt csak két hölgy veszi észre, a szinkronúszást gyakorlók és átértelmezők vízirevü-klubjából)… –

 

A só teszi a dolgát. (…) –

 

És a munka sodrába terelve az iszonyt, a társaság felelősebb tagjai már közép-reggel megkezdik a Finnegan-napi kóstoló-túra szigorú szabályok szerint rétegelt, átjárás-frekventált műsorát… =

1. Reggeli a teraszon: maradék gin-tonic (vegyes házipálinkával) vízzel, citrommal.
2. Čakola: Laško, Union (2-2), gin-tonic dupla.
3. Cantina Klet: Laško, Union, Malvazija.
4. Sara-jevo ’84: Malvazija (2+1), Laško, bab, Cevabčiči, pita.
5. Teresa Park: ott csak Mimi-eb ivott (szökőkút-vizet)…
6. Taverna Tartini: Malvazija, kávé, tejhab-muníció.
7. (Felszakadt a rét.) Korner Bar: Slivovica, Union, Malvazija.
8. Galéria Caffe: Grappa, Pitu (brazil fehér-rum: „aguardente de cana”).
9. Caffe Neptun: Malvazija, Slivovica.
10. Sara-jevo ’84 (a szefirákról való „tudományos” értekezés közepette): Malvazija és Cviček.
11. Ismét a teraszon („otthoni balkonon”), töltekező Holdnál: gin, gin-tonic,

és visszatérő (magyar) házi-pálinka: a hajnal felé kacsintgatva = sajt, saláta, vessző, paradicsom, vessző, majonézes folyamok, magvas kenyerek, olívabogyó

és sörretek… –

 

 

Dájminusz kincséért sem adnám el a tegnapi képlékeny-rugalmas napot,

és (bejárónőmet) Gumikundát sem! = Harmadnaposkodott zorduntalan az utazó,

a parton szellőztetve sűrűsödő magányát, míg szerteszét napozódva, praktikus tárgyaik közé kiterítve (szaunaszét szórva): aktok, kisiskolás-csoportok, eltévedt házaspárok, nyugdíjazott masszőrök és kabinosok, majd szabadnapos büfések ritmusa adta a hullámokon inneni képet. Az idegesítően „derítő” visszaverődésben (a helyi dívát, a direkt-lucskosított) „Sziklás Madonnát” fotografálták s erre már az öreg kőfaragónak, Vésős Villinek is elege lett… A meglett férfiak a hűsebb sikátorok felé vették az irányt… –

 

Zuhanyzás közbeni zárt szemekkel: a homlok-középen egyetlen nagy Szem tárult fel fodros, égés-szerű szélekkel, vakítóan sárga-fényű lüktetéssel. Ó, belső Egyszem! Jobbról benövő, vízszintesen benyúló, oldalról gyökerező fekete fával, melynek ciprus-szerű lombja álom-sisteregve, hihetetlen hajó-törzsként lebegett a pulzáló „Napszem” közepén… – A fa törzse viszont lassanként elvált a Szem jobb oldali peremétől, hullámozva el is foszlott, megsemmisült, amint majd a teljes fa-jelenés is kihunyt – és a Szem teljesen elszenesedett… –

 

Az utazó Zorpiáék törzshelyét vette célba, ám egy leomló Fal megszólította, így kissé elidőzött a nem-létező félhomályban… –

 

Egy brubru-gébics felrikoltott (már, amennyiben volt olyan valaki közelében): Cviček, cviček, cic-cviček… –

 

 

Az Idő

 

 

 

                                    /most is/

 

 

be-foly-á-sol-hatat-lan-sá-gá-ból

 

                                           

                                              ki-fo-lyó-lag:

 

 

c

   s

 

        o 

 

                           r

 

 

    d

        o

 

          g

 

 

 

 

                   ál

 

 

t…

 

 

„Engedj el Pauteen!, alig ismerlek!” – hallatszott ki egy sötétlila-szagú lépcsőházból. Később, egyféle újrahúsosodás szünetében ugyanaz a másik (fiatalabb önmaga) ugyanabból a sarokból, a Féregkertből való csúnya félreértés folytán, csúcs-grimasszal spékelve kérdezett valamit. Selypegés. Szórend. Tizenöt galamb szállt ki

a félrezaklatott fiúcskából három erőszak után, de mondják csak meg a Pikipokilag erős emberek, hogy oldal-hátulról mi értelme is szakadt fel a beavatásoknak?! –

A szigorú kísérletek konvertálása a változó alakokban, a régi barátokból rosszul időzítésekkel beteggé tett legességek mitől-tartása által…

Valaki éppen felszakadt. Mintha egy rúd beszorult és keresztülfeszült volna. Hasíték. Ék. Kampós orgonasípok sipítozása a hátba-sokkolások szervi trancsírozását hentes-mód „borítékolva”… –

 

Egy leány-felhő siklott át az ifjúvarázs darabjaival, perzselt disznófarkincával s egy szálkás faajtó krákogásával a nehezen kibékíthető délután sóhajtásában… –

Az ízlések, a mentalitás, és az elszakadt ingek feszült váltólázában folyt a találmányok elhallgatása, melyeknek árfolyama idétlen kacsintásonként alakult.

A barátságok elrablásai, vagy elkártyázásai a szakterületek teketóriterritórikus elosztásain alapultak. Tutičia az asztalba vágja a kést. Golyós Bili szórakozottan néz fel a pincérnőre s ezek szerint „válaszol”: Woowoo, woowoo (dada-dodo-gott),

és meg is lepődhetnétek, hogy nincs otthon szövőszékem, mégis juttatok nektek elég fonalat, amivel tovább hurkolhatjátok hibácskáitokat…

 

De-de fo-fo ga-gad kozom ingyentől, hogy a hitelezéseket vissza-szomorgáltatom majd Yulletide or Yuddanfest táján, vagy inkább júliusdagály nagykörnyékén, ú, úgysegé-éél-jeen! (Monológ bezár.)

 

Prestissima! –

 

És a kis templomokról, a kápolnáktól alig termetesebb csodákról még nem is beszéltünk: merengett el a leíró.

 

Matatthias, Marussias, Lucanias, Jokinias!

Home-home. Go! Halome! = Elmélkedtek egészen mások… –

 

Lilibus Ninibus így, a Zentrum felé… Iisky Yksy Gay és Anti-Tone (juju-jaw): Amnist irányából léplépszólván… Clapp-clapp, hydra-luccs! – Nos, hetekig ezért nem találkozhattak. A határozott elkerülés végett… – Igen. Ők-a-kik…

 

„Szenvedélybetegség.” –

Beteges szenvedély. –

 

Ő(k) vagy(ok)! –

 

A „többi” zsibbadás.

Émelygés és félrebeszélés… –

Időhúzás.

 

Variációk javítgatásra.

Időcsapda… –

A többi csak ájulás.

 

(S nincs érdemi átjutás.)

 

- -

 

Az utazó az árnyékok járását követte. Ezt hetek óta így tette. A sikátorok, a kis szegletek, a zegzugok, a derékszögek, a rések, a szakadások, a sziklarepedések,

a kőzetminták, az évszázados* karcok, az absztrakt mintázatok… mind-mind érdekelték. Az utcákba, házfalakra, sarkokra… éket ütő fényrajzok, a vezetékek ritmikus-szeszélyes árnyvonalai is hozzáadtak réveteg szenzibilitásához…

 

Több sem kellett.

De nem volt elég.

Már (a) Semmi sem…

Elege lehetett tehát.

 

о

 

(Itt máskülönben egy vékonyabb peremű jég-kék körrajzolat lenne látható…)

 

A helyi öregurak a teraszokról (gyakran-makranc) a járókelők felé „kekegnek”. Odaszólnak kutyáknak („keke-kekekeke”), de meztelen gyerekeknek és csupasz fenekeknek is „kekegnek”. Rendesen „kekegnek” reggel-este, konstatálva, kedveskedve nedvre: „ke, keke, kekekekeke”… –

 

Kot-poop-poep-crotte-escre, mento-sceci-excremente… –

 

Az utazó a városfal fölötti temető felé indul.

 

Az árnyak (a bizonyosak) követik őt…

 

 

 

(Piran, 2013)