A költő gyönyörűen beteg

Borges leopárdbundát ölt és fejest ugrik a szakadékba – avagy a költőnő, aki gyönyörűen beteg, és a pusztulás formáiról ír a műtét előtt állók nyugalmával. Az anyaországi Gergely Borbála szokatlan lírája megosztotta a közönséget a kolozsvári Bretter Kör legutóbbi ülésén a Bulgakov Irodalmi Kávézóban.

A költő gyönyörűen beteg

Akárcsak az előző Bretteren, ahol  Ugron Nóra mutatkozott be, most is zsúfolásig telt a Bulgakov, sokan voltak kíváncsiak Gergely Borbála anyaországi költőnőre, aki fél évig Kolozsváron cserediák.  A meghívott több rangos irodalmi lapban publikált már verseket,  aki akarta, rákereshetett a nevére, utánanézhetett, milyen versvilággal lesz dolga az esten.

A harapós kedvű körösöknek azonban nem sokat jelentett a gazdag publikációs lista, amely azt bizonyítja, nem teljesen kezdő szerzővel van dolgunk – darabjaira szedték a szövegeket.  Pedig André Ferenc recenziónak is beillő, alapos vitaindítójában mindent megtett annak érdekében, hogy a versek minél több pozitív kritikát kapjanak.

Gergely költészete nem túl kellemes, mégis meghitt útra hív bennünket, ahol megfigyelhetjük a pusztulás különböző megnyilvánulási formáit  a terhesek, elraboltak vagy műtét előtt állók nyugalmával. Különböző tereket nézhetünk meg, ágyaktól a sivatagig, folyók, buszok lengő mozgásait, és a test múlásának higgadtságát, az emlékezet torzulásának természetességét. Meglehetősen szomatikus lírával van dolgunk. A költő minden testet sejtekig, molekulákig bont szét, és behatárolt terekbe helyezi őket, ahol a test maga is behatárolható. Az éjszakai égbolt talán még rátetoválható a bőrfelszínre, de ez a felület nem végtelen – állapította meg André.

Az előző Bretteren is fölmerült hiánypoetika Gergely verseire még inkább érvényes, mint a korábbi meghívott költészetére. André szerint a mondatszerkesztésben, az elbeszélő és a megszólított azonosíthatatlanságában már jelen van a hiány, ahogy az élet, a halál hiányával is gyakran szembemegyünk ezekben a versekben. Mintha arra törekedne  a költő, hogy az odabent hiányával teremtsen élvezetet. De élvezhető-e ez a hiány? Teremt egyáltalán valamit? Az otthontalansággal, az idegenségérzettel mennyire tudunk, egyáltalán tudunk-e azonosulni mi, olvasók? – tette fel a kérdést a vitaindító.

A második versblokk felolvasását követő vita arra enged következtetni, hogy a versek minden erényük ellenére nehezen emészthetőek, nem könnyen találnak utat a befogadóhoz. Az ellenérzést az is kiválthatja persze, hogy meglehetősen súlyos szövegek, és nem minden olvasó szeretne olyan tájon barangolni, ahol a szerző úgy konzerválja a szerveket, mint emlékeket, kiveszi őket a testből, majd állatokat és növényeket ültet a helyükre. Folyton széteső viszonyokról ír, nagyon sok jelzős szerkezetet használ, talán tetszeni szeretne ezzel, felhívni magára a figyelmet. Ebben a lírában nincsenek szép képek, erős, meghökkentő, már-már sokkoló asszociációk veszik át a gyönyörködtetés szerepét.

A hozzászólók közül talán Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató fogalmazta meg a legpontosabban Gergely költészetének eszenciáját. Magyarországon az elfogadott költészeti köznyelv szerint az a jó vers, amely nem túl szép, amelyben nem teng túl az érzés – a költőnő is ezt próbálja művelni, és az esetek többségében sikerül neki, a legtöbb versben jól működik ez a szándék. Néhol azonban lehetnének feszesebbek a sorok, konkrétabbak a kifejezések.

André szerint is néhol „csonkítani” kellene a jelzőket, a test és  a tér egybefolyása, a mélyréteg nagyon jól működik ebben a lírában, de egy-egy szép jelző miatt a sorok kilendülnek, áthajlanak pszeudógiccsbe.

„Olyan, mintha Borges leopárdbundát öltött volna, és fejest ugrott volna a szakadékba. Ez a hölgy gyönyörűen beteg” – hangzott el Illyés Zsolt joghallgatótól a Bretter két legmeredekebb mondata, és ha a költeményeket alaposan szemügyre veszük, van bennük némi igazság. Illyés a gépiesedést, az idegenségérzést szereti ugyan a versekben, de a szép jelzőknek és a túlmagyarázásoknak szerinte sincs keresnivalójuk ezekben a morbid hangulatú sorokban.

A színművészeknek nem igazán tetszettek a versek. Így Mostis Gergő kifogásolta, hogy túl apró problémákkal foglalkozik a költő, emiatt nem elég markáns. Helyenként sikerül neki, mint ebben a nagyon hatásos versképben: „Amikor elmentél, darazsak költöztek a helyedre.” Szucher Ágnes Bernadett, aki a színművészet mellett versírással is próbálkozik, azt kifogásolta, hogy túl sok a díszítőelem, nem elég őszinte az alkotó. Hiányolja a versekből a hétköznapi, egyszerű dolgokat, amelyek a költővel történnek, s amelyekkel mi is könnyen tudnánk azonosulni.

Volt olyan vélemény is, hogy Gergely éppenséggel olyan dolgokkal foglalkozik, amelyekkel mások csak titokban, például az elmúlás gondolatának folyamatos boncolgatásával. Szántai János író úgy látja, a költőnő a „kétezresek” csoportnak nevezett kortárs román költőkhöz hasonlítható leginkább. Egyértelműen jól felépített versekkel van dolgunk.

Ugron Nóra költő a versek filmszerűségét emelte ki. Szerinte Simon Márton versvilága vissza-visszaköszön ebben a lírában, ahogy Bodor Ádám liminális létformái is felismerhetőek.  Számára ennek ellenére keveset mondanak a versek, elvesznek a túl sok szókép  között.

Ugyanakkor André szerint a költemények egyik erénye, hogy a személyesség nem válik privát emlékezetté, zsigeri szinten veszi észre a gyűrődéseket a húsban, olyan rétegeket céloz meg, amelyek csak többszöri olvasás által nyílnak meg.

Végezetül Bréda Ferenc író, esztéta, egyetemi tanár  fejtette ki, hogy alapjában tehetségesnek gondolja  a szerzőt, de úgy látja, a szövegeken sokat kell javítani, húzni. Ki kell nőnie a kezdő költők gyermekbetegségeit.

A csaknem kétórás Bretterről Gergely Borbála gazdag tapasztalattal térhetett haza, amiért  hálás is volt. A negatív kritikák nem bátortalanították el, megígérte, hogy továbbra is fog verselni.

A következő  rendkívüli Bretter Körön Szőcs Petra Kétvízköz című kötete szerepel.

Varga Melinda