Isten feltehetően budapesti lakos

Stiller Kriszta Ködforgató című verseskötetét olvasni ahhoz hasonló érzés, mint amikor egy ritka, színes pillangó betéved a szobánkba, és úgy akarjuk megfogni, gyönyörködni benne, hogy ne sérüljön.  De hasonlíthatnám egy ijedt sündisznóhoz is, amelyet nem tudunk megsimogatni anélkül, hogy ne szúrja meg a kezünket. Mind a sündisznó, mind a ritka pillangó csábít arra, hogy közel kerüljünk hozzá, még akkor is, ha tudjuk, a találkozás nem zárul feltétlenül kellemes élményekkel.

A közel száz verset tartalmazó kötet leheletfinom lírai szövet, tematikailag és formailag is sokszínű. Folyamatosan tükröt tart elénk. Csak úgy tudjuk megérteni, kibontani ezt az árnyalt, összetett költői képrendszert, ha teljesen lemeztelenítjük magunkat, ha képesek vagyunk nagyon mélyre ásni, szembenézni a tabukkal, felülemelkedni álszentségeinken.

A könyv tíz év munkájának eredménye, s bár első kötetről van szó, az első könyvesek szárnypróbálgatásai, hibái nem jellemzőek rá. Szerencsés, hogy ennyi időt várt a megjelenésre a szerző.

A hagyományokkal ellentétben a kötetben nem találkozunk ciklusokkal, a versek lazán kapcsolódnak egymáshoz. A Ködforgató sejtelmes cím. A köd mögött talán csodás tájak káprázatos domborzata húzódik meg, ugyanakkor mély, mocsaras vidéket is rejthet magában, amelybe könnyen beleveszhetünk.  Veszélyes, de roppant izgalmas szellemi utazásra hív minket a költő. Stiller Kriszta lírája a fent és a lent folyamatos játéka, állandó találkozása a sötétnek és a világosnak, amelyek között nincs átmenet, csak végletek.

Stiller sajátos ars poeticát fogalmaz meg a címadó darabban, e költemény képei motívumokká válnak. Ajánlatos ezzel kezdeni az olvasást, hiszen egy összetett versvilág részeseivé válunk fájdalomtól, démonoktól, színvak árnyaktól, fordított csuklójú ördögtől kísérve. Végül egy egészen emberi, profán Krisztus jön megváltani minket, Nagycsütörtökön, mezítláb és szíve helyén heggel.

Ha tematika alapján kellene csoportosítani a Ködforgató verseit, akkor az istenes, a szerelmes, a közéleti, a táj- és az anyaversek tűnnek a legalkalmasabb kategóriáknak.

Stiller Kriszta olyan istent teremt költeményeiben, akivel az olvasó könnyen azonosul. A romantikus vers így határozza meg kettejük viszonyát: „istenből lettem ember én / akin az élet átrobog”.  Stiller Kriszta istene ott lakik minden emberi lényben, lelkiállapotban. Néha azon kapjuk, hogy csal a pókeren vagy részeg, s olyankor ő sem hibátlan (Gloria mundi), cigit sodor (ringató), vagy fog egy mobilt, és a Facebookra posztol (Gyöngyfűzés), budapesti belvárosi tereken várakozik (kategorikus), pertut iszik velünk (slukk), vagy a Szóda-villanellában hátradőlve hallgatja a jazzt.

A költő a szentekkel, az angyalokkal és más égi lényekkel sem bánik kesztyűs kézzel, kihívóan közönségessé teszi őket. „Angyalok basznak virágszirmokon” a némafilmben, és csatornákra hangol az angyalkórus a Fényjátékban. A 21. századi nagyvárosi ember nagypéntekje így lesz átlagos, mindennapi péntek, ahol a lelkek tarka lepkeként szállnak az utcalámpa köré, hogy aztán a fény legyen a végzetük.

Mai magyar költőnek merészség leírni az olyan szavakat, mint hold, csillagok, nap, ég, este, hajnal, reggel. Főként első kötetes pályakezdők gyakran közhelyekbe futnak ilyenkor. Stillert azonban ez a veszély nem fenyegeti. Olyan modern tájlírát képes művelni, amely nemcsak gyönyörködtet, hanem gyakran egy-egy érzelmi állapotot is tükröz. Látszólag furcsa, néha ellentétes asszociációk sejlenek fel bennük. Ez a táj, akárcsak az Isten, hétköznapi, és nélkülöz mindenféle idillt, éppen ezért nem idegen, bármikor odaképzelhetjük magunkat: „Balra a nap izzad, mint az orvos / Szája sarkán két körömnyi ózon” (Exit)

A Cigányút lehetne korunk Körúti hajnala (több utalás olvasható Tóth Árpád közismert versére), hiszen egy korhű Budapest-vers: „a hajnal rózsaszín, mint egy rossz buzi” – a költőnek roppant jó a humorérzéke, még akkor is, ha érzékeny témáról versel.

Stiller Kriszta Ködforgatója néhány figyelemre méltó közéleti verset is tartalmaz. Az egyik ilyen parafrázis József Attila A Dunánál című művére játszik rá mai hangulattal. „ Szél, sodord odébb a hotdog-illatot, / ha a parton csak a dinnyehéjt adod.” – írja a sokak életét megnyomorító szegénységről, éhezésről. A Szőcs Gézának ajánlott vers Erdélyről is beszél, amely meglátása szerint egyre Keletebbre van, de a zárósor megnyugtatja az olvasót: „ott fent az égben nincs országhatár”.

A Nemzeti rap című verse Petőfi Nemzeti dalát idézi fel bennük, miközben olyan érzésünk támadhat, mintha egy slágert hallgatnánk a rádióban. A humor, a játékos forma, az argó mögött a közélet visszásságai miatt érzett elkeseredettség bújik meg.

Stiller Kriszta lírájának másik megkerülhetetlen témája az anya-gyerek viszony. Ha az olvasót a többi vers hidegen hagyta  volna, ezeket olvasván bizonyára elérzékenyül. Az anya elvesztésének fájdalma, a gyerekkor, a  felnőttben lakó kisgyerek komoly költői kihívás, nehéz hitelesen, jól beszélni erről. Stiller Krisztának mégis sikerül. Sokáig ott maradnak a fülünkben az Altató sorai: „Anyu könnye jeges eső / anyu karja nagykabát / Mintha ő is gyerek lenne, / úgy öleli önmagát.”

Éretten építkező, tudatos líra ez, amely gyakran hozza zavarba olvasóját. A költőnő  egy pillanatig sem hagy minket pihenni, nincsenek játékosabb versek, kedves, idilli sorok, csak mély, filozofikus művek az Istenről, anya-gyermek viszonyról,  magányról,  nőiségről, az erotikáról, szerelemről, Budapest árnyékosabb oldaláról. Lehet, hogy egyeseknek túlságosan polgárpukkasztóak a gyakran használt vulgáris szavak, Stiller Kriszta költészetének ereje viszont éppen abban rejlik, hogy képes sokkolni az olvasót. Ne féljünk, hogy hatással lesz ránk!

Stiller Kriszta: Ködforgató. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014.

Varga Melinda