Ugrás a tartalomra

Debüt – Kácsor Dániel

Kácsor Dániel írásai

 

1988-ban született Szolnokon, jelenleg is ott él. A Szegedi Tudományegyetemen, a Bölcsészettudományi Kar Szlavisztika szakán szerzett oklevelet. Írásait még sehol sem közölte.

 


 

 

Barterüzlet

P. az a fajta művész volt, aki az örökkévalóságnak alkotott: az eljövendő korok (melyek mellesleg végtelenül dekadensnek fogják tartani magukat a mienkhez képest) egyszer majd felmagasztalják, képei milliókért cserélnek gazdát, egyelőre azonban nevét a városka belterjes festőközösségén kívül csak valamiféle hivatalok ismerték, melyek gazdagot-szegényet kérlelhetetlenül bombázták számláikkal. A festőkellékek beszerzését célzó elmaradhatatlan művészellátó-körútra csak ezek rendezése után gondolhatott.

Jobb időszakokban, egy-egy sikeresnek betudható kiállítás után pár hétig főkakasnak érezte magát saját kis szemétdombján, a kevés művészvénájú lelket számláló kisvárosban. Kedvenc kávézójában mindenki barátként fogadta, képei is általában eme kis, ritkán látogatott ékszerdobozban kaptak helyet.

Mint a legtöbb művésznek, neki is kedvenc beszédtémái közé tartozott a szcéna nehéz helyzete, és természetesen a nők. Nem telt el fél óra úgy, hogy ne említette volna egyik feleségét, és kapcsolta volna a legkülönbözőbb sztorikhoz. Különösen az elsőt, akivel harmincöt évig voltak házastársak. Azon igazán nem kell meglepődnünk, hogy emberünk negyvenkét éves: egy ismerőse egyszer össze akarta számolni házaséveit, de kilencvenhatnál belefáradt.

Egyik este idegen városban állították ki képeit. Bár a tárlaton sokadmagával szerepelt, és nem is vele hirdették az eseményt, büszke volt rá, hogy már elismert, befutott kollégák körében forgolódhat. Önbizalommal telve, már-már pökhendien lépett oda egy hölgyhöz, aki éppen az ő festményei előtt állt.
– Tetszenek a képek? 
– Mi tagadás, láttam már jobbat.
– Ugyan, nézze meg ezt az ötöt balról jobbra, szemmel látható a fejlődés…
– Maga ügynök? Netán valami becsüs?
– Csak nézelődöm.
– Értem. Már azt hittem, rám akar sózni egy ilyen pancsolmányt.
– Minden Velázquezzel kezdődött.
– Tessék?
– Mondom. Mondriannal meg végződött. Tudta, hogy Mondrian nem használta a fekete színt?
– Nem.
– Lefeküdne velem?
– Nem.
– Maga kurva?
– Hogy képzeli?! Tűnjön innen!
– Gondoltam, egy képért… Az angyalos például egyszer még sokat fog érni.
– Vagy úgy! Így már minden világos. Könnyű maguknak… művészek… Nekem viszont ott a válóper, a lakás meg a két gyerek… Két kép?
– Legyen.

 

Végóra

Szabó Béla nyugalmazott fizikatanár már elmúlt hatvanöt éves, fizikailag és szellemileg mégis olyan fitt volt, mint egy ereje teljében lévő ifjú. Nem viharos életút tette edzetté és mindig derűlátóvá, épp ellenkezőleg. Megkímélte magát mindentől, ami valaha is konfliktushelyzetbe taszította volna. Mint egy rovar, szépen fejlődött a maga kis bábjában, majd amikor úgy érezte, eljött az ideje, levetette azt magáról.

Voltak barátai, sikeresen elvégezte az egyetemet, megházasodott, ugyanabban a gimnáziumban tanított évtizedekig mindenféle előléptetés nélkül. Soha semmiben nem tűnt ki. Az elemiben sem, ahol az egyik tantárgyból kicsit jobban, másikból kicsit rosszabbul teljesített, akkor sem, amikor a történelem vargabetűit kihasználva a második világégés után kisnyilasból pártcsinovnyik lett, és akkor sem, amikor utolsó nyugdíját kézbesítette a postás.

Pedig Szabó Béla végtelen középszerűségét tulajdonképpen csakis lustasága okozta. Munkahelyén és a lakótelep terének újságosbódéja előtt állva naponta találkozott érdekes emberekkel, történetekkel, amikből mások legalább egy könyvre valót feljegyeztek volna, vagy legalábbis fennhangon mesélnék a sarki kocsma közönségének. 

Tévedés ne essék, Szabó Béla nem volt magányos, bár már egy ideje egyetlen szórakozása volt szombat délután két sör mellett megnézni kedvenc csapata meccsét. Különösebb izgalmat ez sem nyújtott: a nagy múltú gárda régi sikerei közelében sem járt, ám a kiesés sem fenyegette, stabil tagja volt a középmezőnynek. Ugyanolyan szürke eminenciása a bajnokságnak, mint a lakótelepnek Szabó Béla nyugalmazott fizikatanár.

Meggyőződése volt, hogy mivel minden kiszámíthatóan alakult a legkisebb zaklatottságot is nélkülöző életútjában, azt is órára pontosan fogja tudni kiszámolni, mikor éri a halál. Nyugodtan le fog feküdni az ágyra egy órával az elkerülhetetlen előtt, hűséges feleségéhez hálálkodó szózatot intéz minden magasztosság nélkül a régmúlt forró szeretkezéseiről, hétvégi kirándulásokról, a mindig tiszta lakásról és remek vasárnapi ebédekről. Gizi néni utolsó feladata az lesz, hogy átvegye a hitvese utolsó nyugdíját tartalmazó borítékot, és azt még átnyújtsa férjének, aki magasztosan kiköti: a pénzt csak a temetésére költheti, aminek kifizetéséhez pontosan annyi rész fog majd hiányozni, amennyit a postás hozott. Ám felesége – harminckét évig az odaadás mintapéldája –, éppen ura utolsó kívánságát nem teljesíthette. 

A postás is hosszú évek óta járta a telepet. Ismerte a kisnyugdíjasokat, akiknek sokszor csak annyi személyes kapcsolatuk volt, amennyit a kézbesítővel beszéltek.

– Gizi néni, tán rám várt? Hoztam a tanár úr nyugdíját. Tudom, megígértem, hogy most a lottóötös is a táskámban lesz, de türelem.
– Várjon, egy pillanat, a képviselő úr mindjárt végez a kopogtatócédula-gyűjtéssel a felső emeleten, én is odaadom neki.

Az öltönyös illedelmesen megköszönte Szabóné Kántor Gizella bizalmát, majd a választási program semmitmondó sablonmondataival próbált hatni az idős asszonyra. A szellemi fittségét férjéhez hasonlóan őrző matróna hangosan helyeselt.

Odabent a lakásban az ősrégi Videoton televízió, mielőtt végleg elromlott volna, magától bekapcsolt, és egyszercsak gyűlölt politikusok vitája törte össze végleg Szabó Béla utolsó órájának csendjét.

Ez lenne az a bizonyos végső nyugalom? – kérdezte szemrehányóan, bár szíve mélyén örült, hogy végre történik valami. Sőt, akkor volt ennyire izgatott utoljára, amikor megkérte Gizi néni kezét. 

Nem bírta tovább: afeletti izgalmában, hogy számításaiba hiba csúszott, felkelt ágyából, körbejárta a kicsi, ám annál otthonosabb lakás minden részét, majd megnyugodott. Felesége nem mondta, hová megy, tehát itthon kell lennie. Így a folyosóra sem nézett ki, nehogy valaki meglássa, netalán le is szólítsa. Majd megérkezik, hiszen több mint három évtizede volt vele jóban-rosszban, nem akkor fog hátat fordítani neki, amikor földi ideje letelik. Neki itt most nagyon fontos dolga van; életében először érezte, hogy végre ő a főszereplő.

 Kortyolt két nagyot a szombatra tartogatott sörök egyikéből, majd visszafeküdt ágyába.

–  Ezt elszámoltam – nyugtázta, majd jobblétre szenderült. 

 

 

Jankovics, az áruló

Ahogyan az egész várost, az elmegyógyintézet hatalmas parkját is vastag hótakaró fedte.
Este hat óra felé járt, már jócskán besötétedett, de a gyógyszerosztás még odébb volt. Mint a kintiek a „normális” világban, a bentiek is szenvedtek a korai sötétedéstől. Kivéve Józsefet, az egykori altisztet, aki ilyenkor hol Tél Tábornokként, hol a Sötétség Hercegeként kommandírozta nem létező hadseregét. Az osztály legkülönösebb figurája volt, már ha egy ilyen helyen lehet ilyesmiről beszélni. Egy szó, mint száz, rá kifejezetten jótékony hatással volt a sötétség korai eljövetele. És mint a vietnami filmekben, állandóan dohányzott is – persze a cigarettásdobozt nem tudta a sisakjához tűzni –, de csak nappal, hisz sötétben a lövészárokból felszálló füst felfedi a pozíciót…
– Hadikórház ide vagy oda, csak a kijelölt helyen dohányozhat, zászlós. De tudja, mit? Szívja el, majd később megkapja az adagját. Úgyis csak a 2284-es és a 2341-es van hátra.

Lázár doktor gyerekkora óta ismerte Józsefet, apja jó barátja volt. Nem állt a legnagyobb emberbarát hírében, de a földkerekségen nem létezett ember, aki jobban ismerte volna József történetét.
– Van távcsövem, de szakad ez a kurva hó. Minden fehér.
– Épp ezért ne dohányozzon, meglátja az ellenség.
– Az ellenség is csak ezt a kurva fehérséget látja. Ugyanúgy megvakulnak tőle, mint mi.
– Jól van, katona, azért majd vegye be a gyógyszereit.
– Az ellenség küldte magát is, de nem mossa ki az agyamat, mint Jankovicsnak, és nem visznek el Szibériába, és nem árulok el semmit!
– Szerintem a maga agyát már kimosták, katona, én az ellenszérumot kínálom – persze maga dönt.

***
  Józsefnek a legritkább esetben volt látogatója, a városban menő vállalkozó, közéleti babérokra törő unokaöccse körülbelül félévente jött el hozzá. A „honvéd” tulajdonképpen a karrierje előtt örökösen tornyosuló akadály volt: a nagypolitikában kényelmetlen egy ilyen hozzátartozó. Kapcsolatainak köszönhetően hamar kényszergyógykezelésre küldték Józsefet, amiből aztán csaknem másfél évtized lett.  Az üzletember ritka tiszta pillanatainak egyikében kapta el Józsefet. Ilyenkor számára unokaöccse még mindig az a kisgyerek volt, aki szintén imádta a havas tájat és a délutáni, végkimerülésig tartó hógolyózásokat. Ahogy azonban cigarettára gyújtott, elméjére is köd borult.
– Jankovicsnak kimosták az agyát – kezdte a „jelentést”. – Harkov mellett. Nem tudtuk kimenteni, én meg ide menekültem. Ide menekültem, de itt meg mindenhol az a kurva hó. Jankovics, lehet, meg is fagyott. Jó harcos volt, nem ezt érdemelte.

– Nem ismertem – válaszolta tétován az üzletember.

– Hogyan is ismerhetnéd, bárki elől elrejtőzik. Magáról sem mesélt soha senkinek. De jó harcos volt.

– Doktor úr, meddig lehet ezt még csinálni? – kérdezte Lázárt az unokaöcs röpke félórás látogatása végén.
– Nem tudjuk. De ha személyes véleményemre is kíváncsi, itt fog meghalni. Talán jobb is neki. Ahogy mondani szokta, itt nem látja az ellenség. Az államnak teher, önnek teher, de ebbe én nem szólok és nem is szólhatok bele.

Eközben József seregszemlézte katonáit a végeláthatatlan folyosókon. Jobbra-balra tekintgetett, büszkeségtől eltelve mustrálta hadseregét. A doktor és az ápolók is tudták, ilyenkor Józsefet békén kell hagyni, minden csütörtökön seregszemle van – idestova  tizenhárom éve. Ők persze csak penészes vakolatú falakat láttak ott, ahol József vigyázzban álló vitézeket.

Ám ezúttal a „díszszemlén” olyan történt, mint addig soha. Egy óvatlan pillanatban József zászlós megragadta az injekciós tűt, amelyet még unokaöccse legutóbbi látogatásakor lopott el az egyik ápolótól, és lélekszakadva rohant az intézetből kifelé tartó páros felé.

– Sajnálom, Jankovics, meg kell halnod! – és egy mozdulattal üzletember rokona nyakába döfte a tűt. A hatalmas adag Dilatin egyből végzett vele.

Lázár doktor üveges tekintettel nézett maga elé, József pedig lenyugodva, önként bújt bele a kényszerzubbonyba – immár haláláig kitisztult elmével.

***

József  hőssé vált, megkérdőjelezhetetlen győzelmet aratott unokaöccse felett, akinek kimosták az agyát, és ezért maradhatott a „normális” társadalom tagja. Senki nem fogja ezért kitüntetni, sőt újra el fogják ítélni. Igaz, őt már tizenhárom éve elítélte Jankovics, az áruló.

 

 

7 perc

Mondják, aki sokat töpreng az öngyilkosságon, úgysem teszi meg. Túlgondolja a dolgot, és így folyton elveszik az a pillanatnyi elmezavar, amely szükséges a tulajdonképpeni végrehajtáshoz. Éva azonban nem. Akkurátusan megtervezett, végiggondolt, számba vett mindent. Olyan fontos dolgokat, amiknek csak ő tulajdonított jelentőséget, más észre sem vette, hogy ezek neki fontosak (ilyen esetben inkább a rosszat nagyítja fel az ember, és a jót figyelmen kívül hagyja); hogy ki volt mellette, amikor arra szüksége volt, mit köszönhet magának és a külső körülményeknek. Szinte szertartásszerűen. Úgy érezte, nincs egyedül, ám már „minden mindegy”, késő újrakezdeni. Megijesztette, hogy sosem talál vissza önmagához, így viszont nem tud élni; borzasztó a tudat, hogy így kelljen még hosszú éveket leélnie. És senkinek nem beszélhet erről, mert retteg attól, hogy nem értik. Cinikus voltam. Azt mondtam, engem meg sem próbáltak.

Sosztakovicsot idéztem neki: ha kétségbeesik az ember, azt jelenti, még reménykedik valamiben. Ijesztő volt, mennyire nyugodtan, tagoltan beszélt. Ha ott lettem volna, valószínűleg mélyen a szemembe néz, szuggerál, és halkan, ám annál határozottabban mondja el nekem ugyanazt, de talán még akkor sem akadályozhattam volna meg. Kétségbeesésnek, zaklatottságnak nyoma sem volt. Mint aki mindent elrendezett, és a legjobb döntést hozta meg. Később, mikor visszagondoltam Évára, egyetlen kérdésem maradt: miért épp engem hívott fel? Akkor, pillanatnyi megdöbbenésemben nem is volt eszemben megkérdezni. Tulajdonképpen – gyenge mentség – nem tudtam, mire készül, azt hittem, csak kiakadt. Mondandója végén csak annyit mondott: „Segítek magamon, Vicodinnal, mint az a pornószínésznő.”

Nem tudtam rajta segíteni, és elhaló hangja még jó ideig csengett a fülemben. Most én fekszem az ágyon, utolsó erőmmel a telefonkönyvet nézegetve.

 

 

Zsörtölődés

győzelmi tort ül a másnaposság de vagyok hidratálva egészen komolyan nem bírom én már ezt a négy sört sem na de BL volt ilyenkor szabad különben is csak kétszáz forint ment el rajta persze már sokadszor olasz csapatnak nem szurkolunk pláne nem fogadunk rá negyven éve kátenáccsó Thermopülainál nem volt ilyen védelem és még ha egész jól elvannak vele hát mit akarok én itt hendikeppel a Juventusra tényleg soha semmiből nem tanulok a határtalan makacsság egyedül vizsgaidőszakban nem jellemez mellesleg ez nem is hülye ötlet sörözés kötelezően választható két kredit postán persze miért is ne kellene kifogni két kilométeres sort lehetnék hivatalnok amit meg úgy hirdetnek mint anno a minisztérium a katonai karriert biztos jövedelem kiszámítható jövő ez nyilván így is van láthatjuk rengetegen mennek katonának sőt elmondható hogy mindenki katona akar lenni egész nap egy üveglap mögött nem érteni mit mond a másik ő meg azt sem érti miért van itt mi vagyok én gondolatolvasó mintha én fejből tudnám az összes űrlap kódszámát kedves ügyfelek minden világosan oda van írva az automatába gomb megnyom szám kiad majd szólítjuk persze megértem én is voltam a másik oldalán a pultnak most én vagyok a hatalom gonosz képviselője akinek az a dolga hogy kicsesszen veletek mert nyilvánvalóan az ember legfőbb létproblémája paksamétákkal rohangálni és persze cafeteriás és hitelmentes is lennék nyilván gyönyörű ez a buszpálya de tényleg Hundertwasser körülbelül forog a sírjában de valószínűleg még Le Corbusier meg a brutalisták is te meg persze hogy itt rekedtél ahogyan egy hete is csak akkor még makói voltál a haveroddal együtt aki öt perce meg domaszéki volt értem én egyébként mondd meg hogy borra kell és akkor oda is adom az összes aprómat megközelítőleg kétszázhuszonöt magyar forintot hó vége van szarban vagy én is ne pont egymást akarjuk átverni mellesleg barátnőmnek fél órája itt kellene lennie tudom nem ő tehet róla hogy késik a busz de tényleg ne húzzátok az agyamat és különben is miért nem vagytok iskolában mellesleg dögfáradt vagyok egész nap nem ettem ez az oka hogy visszatért bizalmam a tömegközlekedési vállalatok iránt javíthatatlan optimista vagyok mintha nem vertem volna el súlyos tízezreket krónikus tömegközlekedőként a mazochizmus egyik legérdekesebb formája tömegközlekedni amúgy az optimizmus nem egyenlő azzal hogy felelőtlen ígérgetésekbe bocsátkozom tehát most már eszemben sincs leszokni a dohányzásról például két éve három napra sikerült Tündi te most miért is nem szándékozol jönni ja hogy esemes bocsi kések egy órát bár már fél órája itt kellene lenned szóval mihez képest számoljak én egy órát bármennyire imádlak nem vagy különb a ceglédi vasútállomásnál voltál te már a ceglédi állomáson na ugye ha lettél volna véletlenül se késnél ideális idő arra hogy felakasszuk magunkat innen is igazat adok kedves Anton Pavlovics Csehov ó szia Árpi Zentára ja persze hova máshova fordulót buktad te is jaj jó amúgy mindig nyersz most az egyszer kibírod persze annyi eszed volt hogy ne tedd meg hendikeppel csak én akartam megint meggazdagodni inkább menj haza kicsim a könyvtárból majd este átmegyek egész jól vagyok már esemest is tudok látod addig talán ki is alszom magam persze csak miután ebédeltem valami méregdrága hamburgeresnél mert hazáig ki nem bírom jaj de rossz neked Danikám írót játszol meg másnapos is vagy Nigériában bezzeg lelőnének az olajmezőn anyu Nigéria muzulmán ott nem isznak és a szerencsejáték is tiltott úgyhogy arrafelé ma valószínűleg sokkal többen szeretik a Juventust

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.