Jelige: Griffmadár – JEGYEK

Jelige: Griffmadár

JEGYEK

    Ennivaló, sok ennivaló! Húsleves, rántott csirke, sült krumpli és kompót! Mind megeszem, egyedül, csak én… összeszorult a gyomra. Nem. Nem lehet egyedül. Más is éhes. Milyen kár! Akkor elosztom. Igazságosan. Pontosan, mindenki egyformán kapjon. Anyának, apának, Tibornak és Bélának, és magamnak. Öt felé osztom el. A levest könnyű elosztani, a rántott csirkével sok baj lesz. Ki kapja a combot, a szárnyat, jaj, hogy csináljam! A krumplival nem lesz gond, se a kompóttal, de a csirkehús. Ó, de nehéz! Megvan! Majd megkérdezem, hogy melyik részt kérik. Anya azt fogja mondani, először ti vegyetek, én majd a végén. Apa azt, hogy nem vagyok éhes, csak egy kis szárnyat kérek. Tibor a felsőcombot szereti, Béla mit is? A mellehúsát. Én is a felsőcombot. Azért majd eszem alsót is, hogy Tibor másfél felsőt kapjon. A születésnapján nekem adta a tortájából az utolsó szeletet, pedig ő is szerette a grillázstortát. Cseresznyekompót lesz! Friss cseresznyéből, addigra érik már, mikorra megérkeznek. Összébb húzta magát, még kisebbre. Egészen belapult a sarokba, felhúzott lábára ráborította kopott flanel szoknyáját, hogy jobban melegítsen. A sötétség bekúszott az ablakon, ilyenkor már nem lehet gyertyát gyújtani, villany nincs is. Úgy érezte, a sötétség karjai átölelik… és mintha melegítenék. De jó! Kis teste jobbra, balra billegett, fejét a térdére hajtotta, lecsukódott a szeme, egyre lassabban billegett, húsleves illat vitte magával az álomba.

  Leérett a cseresznye, de még nem jöttek haza. Vilma néni azt mondta, mikorra az alma érik, biztosan itt lesznek. Vilma néni nagyon jó, azt ígérte, amíg anyáék vissza nem jönnek, kicsit ő lesz az anyukám. De csak egy kicsit, aztán már nem. Leérett a cseresznye, és még nem jöttek. Most már nem lesz cseresznyekompót. Nem baj, almából is lehet! Meg zöld körtéből. Anya olyat is főzött, mielőtt elutazott. De ez nem is elutazás. Nem vettek jegyet, csak fel kellett szállni, mindenki rémült volt, és nem is beszéltek. De, kiabáltak, többen. Sok ismerős volt. Két egyenruhás jött a vonat felé, egy civillel. Kiabáltak, nem értette mit. Vilma nénire mutogattak, a nevét mondták, „komm hír!”, egy papírt lobogtattak, Vilma néni hangja reszketett, mintha valami nevetésféle futott volna át arcán, „menjek vissza”?  A civil intett, hogy menjen oda hozzá.  „Komm hír”! Anya kiáltását hallotta: Vilma, vidd magaddal Ilit, megígérted! Vilma megfogta a kezét, húzta magával a három férfi felé. Gyerekről nem volt szó! Az unokám, nincsenek szülei. Egy civil férfival szálltak autóba. Meleg volt benn, gyorsan elaludt.

   Leérett az alma, levitték Vilma nénivel a pincébe. Kis kosárkájába rakosgatott, ő is vitte. Öt szem fért bele. Már meg tudta számolni.

   Mire megtanulsz olvasni, haza jönnek. Vilma néni sose nézett rá, mikor ilyesmit mondott. Valahova messzire nézett. Felfelé. Néha tüzet gyújtott vékony gallyakból a kert közepén, őt is leültette, nézte tüzet, aztán felállt, szedett néhány szál rozmaringot és a tűzbe dobta. Egészen jó illata volt, ahogy égett. Amikor elhamvadt a tűz, bementek a házba. Ilyenkor nem nagyon beszélgettek, csak az ágacskák pattogását hallgatták. Anya szerette a rozmaringot.

   Mire a szorzótáblát megtanulod, biztosan haza jönnek…

   Azt hiszem, Vilma néni nem mond igazat. Jaj, ilyet nem szabad …  még gondolnom se. Azt mondta, csak egy kicsit lesz az anyukám, amíg haza nem jön az igazi. De most már tudom, hogy két év eltelt. Szeptemberben harmadikos leszek. Az is lehet, hogy én már nagylány vagyok. Az elsősök a kicsik. Mindenkinek van anyukája, meg apukája, és testvéreik, csak nekem nincs… nem is, mert van! Csak elutaztak. De emlékszem, hogy nem vettünk jegyet. Máskor mindig vettünk jegyet, ha utaztunk. Retúrt. Anya azt mondta, oda-vissza. És amikor hazaértünk, csak akkor lehetett eldobni. Mert ha oda utazáskor eldobjuk, nem lehet visszautazni. Ha nincs jegy oda, akkor hogy lehet visszajönni?! Vilma néni! Vilma néni! Sosem fognak visszajönni! Hiába mondod, Vilma néni, eddig se jöttek vissza! Azt mondtad, ha leérik a cseresznye! Aztán azt, hogy ha leérik az alma! Aztán azt, hogy ha megtanulok olvasni, aztán,  ha megtanulom a szorzótáblát! Minden gyümölcs leérett! Mindent megtanultam, de nem jöttek vissza, pedig azt is megtanultam, hogy kell húslevest főzni, rántott csirkét, sült krumplit és kompótot csinálni. De, igenis megtanultam, ellestem, amikor főztél! Mindent tudok! De nem jönnek vissza! Anya megmondta, hogy a jegyet meg kell őrizni, mert másként nem lehet visszautazni… és nem is volt jegyük! Nem volt jegyük! Nem volt…

    Idegláz. Most már biztosan felépül. Sokkal nyugodtabb, jól reagált az injekciókra. Csak nagyon vigyázzon rá, visszaeshet… hallotta amint az orvos becsukja az ajtót. Ismét lehúzta az álom, vörös bársony volt az álom, meleg, puha, zenélt is, mintha hárfa lenne, mintha víz hullámozna, mint anya selyem kendője, amikor a vállára akarta teríteni, és alákapott a szél, meghullámoztatta…

     Vilma néni nem tűzött ki új eseményeket többé a hazaérkezésükre…

Rozmaringokkal ültették végig a kerti utat, kirakták téglával a tűzrakó helyet, mindnyájuk születésnapján kis tüzet raktak és mindig a megfelelő kedvenc virágot szórták a tűzbe. Apa születésnapján egy pohár vörösbort loccsantottak rá. Azt szerette.

    Tanár lett. Történelem tanár, mint apa. Erre sem jöttek haza. Már tudja régen, hogy nincs értelme a határidőknek. Nem jönnek, de az is lehet, hogy ők ölelik át, amikor szellő fúj.

    Kitüntetéses tanár lett. Otthon hangosan kacagott, hátravetett fejjel. Ezt jól csinálta. Negyven éven át senki nem vette észre, hogy „bizonyos anyagrésznél” minden évben beteg lett egy hétig. Harmat Ilona átvehette a kitüntetését! Húslevest főzött, rántott csirkét, sült krumplit, cseresznyekompótot. Minden ünnepi alkalomra ezt készíti. Mindnyájan ezt szerették. A lányáék is szeretik. Megszerették. Harmat Ilona… az eredeti anyakönyvi kivonata az íróasztal dupla fenekű fiókjában lapul. Mégis csak meg kellene mondani a gyerekeknek. Tartozik nekik ezzel a vallomással.

    Vilma néni jó „anya” volt, és jó „nagymama” lett belőle.

    Majd megmondom nekik. Most még nincs itt az ideje. Majd ha valami betegségem lesz, akkor, nehogy aztán ne legyen senki, aki a tüzeket meggyújtsa. A rozmaringot, a virágokat, és a bort se felejtsék el. Vörösbort, szárazat.

   Nagymama, te miért nem jössz velünk soha vonaton? Még van egy kis elintézni valóm, majd busszal megyek utánatok. Itt a retúrjegyetek! El ne veszítsétek, mert ezzel kell visszautazni. Tudjuk mama, hisz mindig elmondod. Integetnek, sosem várja meg, amíg elindul a vonat. De leginkább ki sem megy a vasútállomásra. A saját jegyét a zsebébe dugja.

    Otthon kinyit egy dobozkát, lemondóan ingatja a fejét, megszámolja a fel nem használt retúrjegyeket, mellé teszi az aznapit.