A játszóterekről – avagy az ország kicsiben

Sokat írtak arról, hol és hogyan dől el Magyarország sorsa. Egyesek szerint az iskolában, mások szerint a parlamenti büfében, de akad, aki azt állítja, hogy az ország vezetőinek hálószobájában. Sorjáznak az elméletek, amelyek nem látnak túl a képzett emberek tudatos vagy éppen ösztönös elhatározásain, de ha végignézzük a világ egykori és jelenlegi művelt zsarnokait, politikai és gazdasági döntéshozóit, könnyű szívvel megállapíthatjuk: a szellem, a műveltség, a kultúra még nem elég ahhoz, hogy jobb legyen az ország, a világ.

Akkor honnan érdemes kezdenünk a vizsgálódásunkat? Kezdjük esetleg az anyaméhben, ahol a magyar gyermek már fogantatásának pillanatában élvezheti a hazai egészségügy hátrányait? Például azt, hogy tőlünk nyugatabbra az élelmiszerekhez hozzáadott folsav jelentősen csökkenti az idegrendszeri elváltozásokkal születő csecsemők számát, miközben Magyarországon alig tudnak erről a magyar kutató által felfedezett megelőzésről? Ne szaladjunk ennyire hátra! Hagyjuk megszületni azt a gyermeket, várjuk meg, amíg két lábra áll, és engedjük ki a játszótérre, ahol hasonló korú társaival és az ő igen furcsa szüleikkel találkozhat!

Egy játszótér ugyanis az ország kicsiben, ezért nem mindegy, milyen irányba tereli a mit sem sejtő gyermek tudattalanját, vagyis az ő kis lelkét. Ahol sok a csúszda, ott az ország csakis egy irányba mehet, a folyamatos lecsúszás irányába. Ezért inkább javasolt mászókára szoktatni őt, hiszen akkor vágyai majd magasra törnek, és a körülmények sikeres összejátszása után a padlóra kerülést is elkerülheti a szerencsés kiválasztott. Ennél azonban sokkal biztonságosabb a libikóka, amely minden bizonnyal növeli a kompromisszumkészséget, és végre olyan ifjakat ad az országnak, akik a másik féllel együttműködve hajlandók egyszer fent, egyszer pedig lent is lenni. A körhinták ehhez képest csak látszatmegoldások, mert azt vésik a gyermek fejébe, a történelem ismétli önmagát, ezért örüljünk a békeidőknek, mert úgyis jön egy háború. A rugós játékokkal pedig az a gond, hogy az előrehaladás illúzióját keltik, miközben a jövő generációja megelégszik az egy helyben rugózással.

A játszótérivé emelt konyhapszichológia alapján meg is fordíthatjuk fenti félelmeinket, pontosabban reménnyé alakíthatjuk mindahányat. A csúszda, a mászóka, a libikóka, a körhinta és a rugós játék helyes aránya ugyanis azt sugallja, hogy a gyermek tudattalanja már korán megismerkedik Magyarország történelmének néhány jellemző attitűdjével. Ott sorjázik előtte az összes lehetőség. Így minden a helyes arányon, a különböző típusú játékok számbeli egyensúlyán múlik, hiszen – ne feledjük! – egy játszótér az ország kicsiben a maga aranykorával, kudarcaival és lehetőségeivel.

Az országban pedig elegendő számú, arányosan kialakított gyerekkert van, még a kisebb falvak is igényelhettek brüsszeli támogatást arra, hogy a csecsemő behintázhassa magát az Unióba. Ebből adódóan minden adott ahhoz, hogy a fiatal honpolgár a lelkét megtörő iskolarendszer előtt tudatalattiját a lehetőségek játszóterévé alakítsa.

Igen ám, csak ott van mellette a szülő. A szülő nagyon fontos kelléke a játszótérnek, mint ahogy Magyarországnak is. Ő mondja meg, kit szeressen, kitől féljen, kit gyűlöljön, mire és mennyire figyeljen a gyermek. A játszótéren ugyanis vagyonközösség uralkodik. Mindenki viszi a labdáját, a homokozó-készletét, a kismotort, a játékfegyvert és az egyéb divatos felszereléseit. A gyerek természetes kíváncsiságánál fogva a másik játékát szeretné, hiszen az esetleges kereszteléssel a tízparancsolat még nem jutott birtokába, különösen annak ne lopj passzusa. A szülő pedig kénytelen elfogadni ezt, vagyis azt, hogy a nehezen összekuporgatott pénzéből származó fröccsöntött csodát más ifjú honpolgár kívánja használni néhány tízperc erejéig. Aki nem képes azonosulni ezzel a kegyetlen szokásjoggal, azt a játszótéri közösség kiveti magából.

A másik típus éppen ellentétes módon viselkedik. Ő gyanútlanul, minden eszköz nélkül érkezik a térre, és naivan eljátssza, hogy otthon maradt a lapát, a vödör, a labda, a kisautó – még a puska is. Tehát ő sajnos semmit sem tud bedobni a közösbe, de gyereke a kommunizmus áldásának köszönhetően a többi honpolgárra is jellemző bátorsággal vételez magának eszközt szórakozás céljából. Ő az ingyenélő szülő, de nála is rosszabb a felkészült bámészkodó, akinek a gyermekét mindig mások mentik meg. A bámészkodó mindent odaad csemetéjének, és egy szusszanásnyi nyugalom reményében szélnek ereszti széles e játékvilágon. Az ilyen szülő ugyanis azzal a téves elhatározással érkezik a játszótérre, hogy ő ott pihenni fog. És tényleg megkísérli. Néhány percen belül kezében van a bulvárlap vagy a telefon, s ő valamilyen egészen más helyen, egy lájkoktól szabdalt kis ország virtuális teraszán issza a szennyturmixot. Amíg a bámészkodó éppen szilikonnal megerősített női mellekről olvas vagy esemesezik telefonján, a csúszdán történelmi mélypontra ereszkedő ifjú honpolgár lába elől egy résen lévő szülő rántja el a magára hagyott gyermekfejet. Máskor a szerencsés klambó már a kukában turkál, amikor a bámészkodó elkezdi keresni elhanyagolt utódját a szeméthalomban. Láthatjuk tehát, hogy a belenyugvás nem egyenlő a ráhagyó neveléssel, és ráébredhetünk arra is: a játszótéri kommunizmus pillanatnyi követelményeinek minden tekintetben megfelelő ideális szülőkkel nem is érdemes foglalkozni. Számuk elenyésző, bár az is előfordulhat, hogy létezésük ellentmond a világ törvényszerűségeinek, s tulajdonképpen nem is léteznek.

A legközelebb az kerül az ideális játszótéri szülő kategóriájához, aki belenyugszik az ott lábra kapó kommunizmusba. A gyerek úgyis hamar megtanulja a magántulajdon fogalmát, és aztán szépen fejbe üti műanyaglapáttal az ő vagyontárgyára áhítozót. Végigjárja tehát az emberiség történelmét a vagyonközösségtől a magántulajdonig, és ha nem vigyázunk, egy-egy gyanútlan pillanatban részvényeket vásárol a tőzsdén, és a gyerekkori amnéziára hivatkozva látszólag elfelejti az egészet. Csak arra vigyázzunk, hogy ha gyermekünk kitalál egy új kormányzási formát a játszótéren, és maga mellé állítja az ifjú honpolgárok többségét, maradjon még nekünk pad vagy legalább egy távoli homokozó szegélye, ahonnan meghatottan szemlélhetjük, milyen bátor, önálló és okos lett az a csöppség, aki néhány hónapja még járni sem tudott.