Houellebecq hinni tanítja Európát

Szinte minden kritikus politikai vízióként olvassa Houellebecq legújabb művét, a Behódolást. A regényben viszont ugyanilyen erős a vallásos szál, hiszen a főhős végül ateistából hívő ember lesz. Kirilla Teréz írása.

Houellebecq legújabb regénye, a Behódolás kapcsán többnyire politikai provokációt, pamfletet, szatírát, utópiát emlegetnek, mintha a főhősnek és életének egyéb célja sem lenne, mint cáfolni vagy felerősíteni bizonyos társadalmi rétegek félelmét az iszlám európai terjeszkedésétől. A szövegbeli vízió középpontjában ugyanis az áll, hogy 2022-ben a Mohammed Ben Abbes (akinek mellesleg Augustus császár a példaképe) alapította Muzulmán Testvériség koalícióra lépve a Szocialista Párttal hatalomra kerül Franciaországban. Egy sor radikális reformot vezetnek be, főképpen az oktatást és a demográfiai folyamatokat meghatározó területeken („akié a gyerek, azé a jövő” elv alapján). Ezek után kézenfekvőnek tűnik a politikai olvasat, melynek jelentőségét kritikusok és újságírók nem győzik hangsúlyozni.

A regény szereplői viszont beszélgetéseikben többször utalnak arra, hogy miután a 20. század politikai vitáit a kommunizmus (tágabb értelemben a baloldali ideológiák) és a liberális kapitalizmus (valamint az ehhez kapcsolódó jobboldali eszmerendszerek) dialektikája határozta meg, az új időket a vallásos tudat felerősödése fogja jellemezni. Egyfajta áttörés következik be, és a harcokat a metafizikai eszmék jegyében fogják vívni. Az ehhez kapcsolódó gondolatok legalább akkora súlyúak a regényben, mint a politikai szál, ám úgy tűnik, erről a különféle kritikai megközelítések alig vesznek tudomást.

Joris-Karl Huysmans írásai évekig foglalkoztatják a főhőst, François-t, jóval azután is, hogy a róla szóló doktori dolgozatát sikeresen megvédte. A szerző a múlt század elején különleges írónak számított. A különc című regényét például Kosztolányi Dezső fordította magyarra, elképesztő műgonddal, és ez a könyv Houellebecq főhőse szerint Huysmans prózájának csúcsa. Olyannyira, hogy nem átallja azt szerelmi életének csúcsához hasonlítani, a Myriam nyújtotta gyönyörökhöz. S noha azt állítja, hogy ateistaként közelítette meg a művet, sok hasonlóságot, sőt azonosságot találunk Huysmans szereplője és a Houellebecq-regény főhőse között.

A különc néhány mondata tökéletesen ráillik a 21. századi emberre, François-ra: „Akárcsak a remete, szerette az egyedüllétet, elcsigázta az élet, nem várt tőle semmit, és végtelen fáradtság bágyasztotta, vágyott az áhítatra.”  Amikor a várható – a szélsőjobbosok és a fiatal dzsihádisták összetűzései miatt menthetetlenül be is következő – választási zavargások elől François Dél-Franciaországba menekül, egy Martel nevű kisvárosba, többször ellátogat a közeli, kedvelt turistahely, Rocamadour középkori templomába. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a Houellebecq-hős, akiről unos-untalan ugyanazt hangoztatják – bizarr szexuális preferenciáit, fogyasztói szokásait –, mégiscsak hosszú órákat, napokat tölt el a Fekete Szűz szobra előtt meditálva, ott, ahol előtte oly sok évszázadon át királyok és szentek is térdepeltek. „A Szűz várt rám a félhomályban, békésen, hervadhatatlanul. Vele volt az erő, vele volt a hatalom” – olvashatjuk vallomását. Egy nap a szobor szemlélése közben látomása is támad: „Úgy láttam, a Fekete Szűz felemelkedik, elválik talapzatától, és egyre nagyobbra nő, a gyermek Jézus pedig mindjárt elszakad tőle, és biztos voltam benne, hogy csak fel kellene emelnie a jobb karját, elpusztulnának mind a pogányok és a bálványimádók, és a világ kulcsa a kezébe adatna.” François úgy véli, Huysmans képtelen lett volna megérteni a szobor „titokzatos, papi, fejedelmi” kisugárzását. Érzékenységét és élményét szembeállítja azzal a vallásos reflexióval, amelyet a Huysmans-írások alapján szűr le – noha a szerző visszatért a katolicizmushoz, oblátussá is szentelték: „A gyermek Jézus, akinek egyébként egyáltalán nem gyerekesek a vonásai, inkább felnőttnek, sőt öregembernek látszik – maga is kihúzott derékkal ül a Szűz térdén; az ő szeme is csukva, és éles vonású, bölcs és fejedelmi arca fölött szintén korona. Kettőjük kapcsolatában nincsen semmi gyöngédség, anya és gyermeke meghittsége. Itt már nem a gyermek Jézus jelenik meg, hanem maga a világ ura. Van valami rémítő a belőle áradó nyugalomban, spirituális hatalomban, érinthetetlen erőben. Ez az emberfeletti megjelenítés éppen az ellenpólusa a megkínzott, szenvedő Krisztusnak, akit Matthias Grünewald ábrázolt, ami olyan nagy hatással volt Huysmansra.”

Érdekes, hogy Huysmans kedvenc képzőművészeti alkotása épp Matthias Grünewald Isenheimi oltárképe volt, Houellebecq erre többször utal a regényben. Az oltárképről olvashatunk A Karamazov testvérek A nagy inkvizítor című fejezetében is, ahol Dosztojevszkij azt fejtegeti, hogy ha a szemlélő túl mély átéléssel fogadja magába, kételye támadhat Krisztus halhatatlanságában. Képtelen lesz elhinni, hogy ez a megkínzott test feltámadt, pokolra szállt, és halálával letiporta a halált.

Grünewald Isenheimi oltárképének részlete

Grünewald Isenheimi oltárképe szerepelt volna annak az ördögidéző jelenetnek a középpontjában is, amelyet Luis Buñuel képzelt el a Huysmans azonos című regénye alapján írt Odalenn című forgatókönyvében (Houellebecq regényében erre is vannak utalások). Buñuelt az izgatta – legalábbis forgatókönyvíró társa, Jean Claude Carriѐre szerint –, hogy „miért lakozik a világban a gonosz, és testvére, a balsors, miként lehet ilyen mélyen belénk ivódva, miért tűnik lehetetlennek kiszakítani, elpusztítani anélkül, hogy mélyebbre kerülnénk”. Emellett „a makacs és láthatatlan démon után kutatott, amelyet se törvény, se reform, se forradalom nem volt képes kiszakítani, kiirtani a mindannyiunkban meglévő, gondosan lelakatolt sajátságos kis odúból.” Az Odalennt végül nem forgatták le, mert Buñuelt rejtélyes, de nem túl súlyos betegség kezdte kínozni, amit ő a Gonosz hatásának tulajdonított, akinek túl sok titkát vélte érteni írás közben. Lemondott a tervről, és megkönnyebbülten fölsóhajtott, amiért – szabadon idézve szavait – Isten kegyelméből ateista lehet.

Ez viszont nem mondható el Houellebecq hőséről: François épp úgy tisztában van a Gonosz jelenlétével, mint Huysmans és hősei, ám képtelen ateistaként kimenekülni a kérdések fogságából, amit a Gonosz megtapasztalt létezése fölvet. Ha ugyanis a Gonosz létezik, akkor le kell vonni a következtetést az ellenpólus létezésére is. François – és vele együtt a 21. század emberének – alapvető problémája, hogy képtelen magáénak vallani a 20. századi értelemben vett ateizmust: a Gonosz jelenlétének tényéből racionálisan következtet Isten bizonyosságára. Ennek ellenére lehetetlen érzékelnie Isten jelenlétét, fájdalmas ürességként tapasztalja meg távolmaradását. Ezért is jegyzi meg Houellebecq főhőse, hogy az egyik különbség közte és Huysmans között, akivel oly sok időn át foglalkozott, hogy az utóbbi képtelen volt Pascal végtelen, üres tereinek érzékelésére, ahol Istennek nyoma sincs. François nem kapja meg a kegyelmet ahhoz, hogy ateista lehessen (ahogy a 21. századi ember általában véve sem), de csak az ürességet és a világ romlandóságát képes érzékelni, s végül így áll föl a Fekete Szűz szobra elől: „Éreztem, hogy fokozatosan elveszítem vele a kapcsolatot, egyre távolodik a térben és az évszázadokban, miközben én itt ülök a padban magamba roskadva, összetöpörödve, kiszikkadva. Fél óra múltán felálltam, végképp elhagyatva a Szentlélek által, romlott, mulandó testemmé zsugorodva, és szomorúan leballagtam a lépcsőn a parkolóba.”

Párizsba visszatérve a korábbi társadalmi berendezkedés gyökeres átalakítását tapasztalja, a Sorbonne-t, korábbi munkahelyét Iszlám Egyetemnek nevezték át, és Szaúd-Arábia támogatja bőkezűen. Állásából elbocsátották, noha magas nyugdíjat ajánlanak föl neki – ne feledjük, hogy még csak negyvennégy éves. Régebbi szerelme, Myriam a szüleivel Izraelbe emigrál, néhány hónap múlva pedig levélben szakít a férfival. Lelkiállapota egyre aggasztóbb: „A puszta élni akarás már kevésnek tűnt ahhoz, hogy szembeszálljak azzal a rengeteg fájdalommal és hercehurcával, amelyek végig követik egy átlagos nyugati ember életét, már képtelen voltam önmagamért élni, és ki másért élhettem volna még? Az emberiség nem érdekelt, sőt undorított, egyáltalán nem tekintettem testvéreimnek az emberi lényeket.” Majd pár nappal később ezt írja: „Éjszaka váratlanul és megállíthatatlanul elöntött a könnyek áradata”. Megváltásként éri tehát, amikor felkérik, hogy rendezze sajtó alá Huysmans életművét egy Pléiade kiadás számára, illetve amikor Robert Rediger, az egyetem vezetője, lelkes Guénon- és Nietzsche-olvasó, fölajánl neki egy tanári állást az egyetemen. Ennek feltétele, hogy át kell térnie a muzulmán hitre, aminek megkönnyítésére François-nak adja a saját kezűleg írt Tíz kérdés az iszlámról című zsebkönyvet. François alaposan áttanulmányozza a kiadványt, mielőtt az áttérésre a párizsi Nagymecsetben sor kerül. Az olvasás során úgy érzi, egész valóját áthatja „a kozmikus rend nagysága”. Új esélyt kap az életben, a többnejűség lehetősége révén nem utolsósorban a szerelemben is. És „nem kell megbánnom semmit” – hangzik a regény zárómondata.

A főhős lelki életének fontos útjait, vallásos érzékenységét, képtelenségét az ateizmusra, kiüresedését, vágyát az áhítatra figyelembe kell tehát vennünk a regény olvasásakor. Ezen gondolatoknak a kifejtése számszerűen is sokkal nagyobb helyet foglalja el a regény lapjain, mint a politikai magyarázatoké. Ezek nélkül ugyanis könnyedén fellengzős provokációnak, szórakoztató vagy irritáló politikai szatírának minősíthetjük a Behódolást.

Kirilla Teréz

Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető, 2015.