Egy önpusztító generáció regénye

A korábban két novelláskötettel jelentkező Potozky László első regénye egy kelet-közép-európai egyetemista vallomása. Kocsmázás, házibuli, verekedés, fosztogatás, féltékenység, önkínzás – többek között ezekkel a címszavakkal jellemezhető az Éles, amelyről Szarka Károly írását olvashatják.

A késő huszonéves, kora harmincas generáció íróinak sokadik olyan könyve kerülhet a kezünkbe mostanában, amelynek egyrészt a cselekményközpontúság és a sodró lendület a fő jellemzője, másrészt a reménytelen útkeresés bemutatása. Totth Benedek Holtversenye például teljesítménykényszeres, ön- és közveszélyes kisvárosi kamaszokat, Soltész Béla Rabszolgasorsa pedig külföldön és a hazai multiknál sikertelenül próbálkozó, a rendszerváltás kínjait nyögő huszonéveseket ábrázol. Ebbe a sorba illeszthető Potozky László regénye, az Éles is féktelenül tomboló fiataljaival.

Az erdélyi születésű, Budapesten élő író első regényének központi helyszíne egy meg nem nevezett nagyváros, ahol az anonim elbeszélő tölti egyetemi éveit – azok szépségeivel és jóval több árnyoldalával. Egyes kritikák szerint az Éles nagyotmondó sztorizásokra épül, a szereplők kicsapongó életvitele és vad mulatozása pedig durvább, mint a valóság, de írták már róla azt is, hogy egyedi és szélsőséges történet, határhelyzetekkel. Ezzel szemben Potozky műve az én szememben sokkal inkább nemzedéki regény, bár ezt csak évekkel a megjelenés után szokás kijelenteni. Sajnos nem durvább a valóságnál, még ha nem is minden egyetemista fiú verekedik folyton, és nem minden egyetemista lány árulja pénzért a testét.

Tehát nem elszigetelt eset Potozky szereplőinek története. Az elbeszélő látszólag erős és magabiztos – bármelyik lányt megkaphatja, bármelyik riválisának nekimegy. Tisztességtelenül bánik a nőkkel, érzékeny és indulatos, gyakoriak a dührohamai, és önmagának is fájdalmat okoz. „Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom” – állapítja meg, vagyis kutyaharapást kutyaharapással: amikor szenved, körömollóval karcol tigriscsíkokat a combjába, hogy ideig-óráig elterelje saját figyelmét szorongásairól. Az okokat nem tudjuk, legfeljebb sejthetjük: családjával felszínes a kapcsolata, középiskolai szerelme éppen akkor hagyta el, amikor kórházban feküdt, és barátai sincsenek, csak osztálytársak és lakótársak, az egyikük ráadásul menetrendszerűen lezsidózza.

Minderre lehetne legyinteni, sag schon, mással is megesik az ilyesmi, egyébként ugyanúgy iszik, bulizik és csajozik, ahogy a többi korabeli srác, a szülei pedig megengedhetik maguknak, hogy fiukat egyetemre járassák. Mi itt a gond? Még barátnője, a prostitúcióra „kényszerülő” Katje sem a legmélyebb szegénységből érkezik. De talán éppen ez a lényeg: az úgynevezett középosztálybeli fiataloknak megvan ugyan a lehetőségük, hogy tanuljanak, ugyanakkor nehezen megfizethető, mégis lepukkant albérleti szobák dohos falai között tengetik mindennapjaikat, miközben beszippantják őket az egyre féktelenebb, egyre erkölcstelenebb, egyre apokaliptikusabb mulatozások. Sodródnak, kallódnak, bolyonganak. Amíg tudják, kihasználják a felsőoktatás nyújtotta lehetőségeket, mert nem akarnak besavanyodni, „fénytelen szemű, bánatos szamarak” lenni, akiknek „ott kellett hagyniuk a nagyvárost és visszaköltözniük a posványba”, vagyis vidékre.

Potozky szinte végig fenntartja a feszültséget, nem finomkodik, egyetlen pillanatra sem válik modorossá. Hosszú mondatai gördülékenyek, erős képekkel és éles fordulatokkal dolgozik. Bár használja a trágárságokkal teletűzdelt mai szlenget, káromkodása nem öncélú. Az egyes szám első személyű narráció meghatározza, hogy a főszereplő nézőpontja az elsődleges, ugyanakkor az elbeszélő kellően reflektált is. Tudja például, hogy ő is része annak a világnak, amelyben idegenül mozog, észreveszi, hogy ha férfi és nő csinálja ugyanazt, előbbit faszagyereknek, utóbbit kurvának tartják, és helyére teszi a különböző nemzedékeket is: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak tőle”.

A kocsmázások és házibulik részletes leírásának, a véget nem érő sztorizásnak is megvan a maga funkciója, ezek közé ékelődnek a plasztikus külvárosi képek, illetve a szerelmesek életének ritka idilli pillanatai. Az életképekkel felvázolt történet akkor lép ki addig sem túl békés medréből, amikor az ifjú pár Bonnie és Clyde, sőt Raszkolnyikov nyomdokaiba lép. Egy internetes partnerkereső és az aktuális fegyver (mini-baseballütő, elektromos sokkoló, gázspray) segítségével elkezdi fosztogatni a potenciális, gyanútlan és tehetős kuncsaftokat. Hiába izgalmas azonban a bűnügyi szál, a fiatalokra sokkal jellemzőbb hétköznapi viselkedési formák bemutatása mégiscsak fontosabb, és az Élesben erre is van példa bőven.

A regény érzékletesen mutatja be, hogyan találnak egymásra és hogyan hidegülnek el egymástól a fiatalok, hogyan zárkóznak el a külvilágtól vagy vetik bele magukat az életbe újra és újra. A legkiemelkedőbb a könyvben a társas magány, a birtoklásvágy és a tébolyba hajló féltékenykedés ábrázolása. A főszereplő szükségszerűen kerül összetűzésbe a Katje körül felbukkanó exekkel, haverokkal és alfahímekkel, akik állandó veszélyt jelentenek kapcsolatukra. Ha „elengedi” szórakozni a lányt, otthon emészti magát, ha pedig együtt tűnnek fel valahol, szinte biztos, hogy megjelenik egy „udvarló”, és törvényszerű, hogy balhé lesz a vége. Birtoklási vágyát és beteges féltékenységét nem muszáj mindenáron elfogadnunk, már csak azért sem, mert ő maga sem a hűség mintaképe. Az író egyáltalán nem fest hamis képet a szórakozás mai formáiról és arról, hogy a szép vagy akár az átlagos külsejű lányokat is folyamatosan kiéhezett kanok egész hada veszi körül, és az sem zavarja őket, ha a lány történetesen „foglalt”.

Hiába gondoljuk, hogy a mentális problémákkal küzdő pszichológushallgató és a prostitúcióval felhagyó bölcsészlány jól megértik és remekül kiegészítik egymást: kapcsolatuk továbbra is viharos, sőt egyre problémásabb. Hiába próbálnak konszolidáltan élni, mintha keresnék a bajt: „a félelem és a reszketés a mi valódi létállapotunk”. A végén az elbeszélő még Tamási Áron szállóigévé vált mondatán is csavar egyet: „azért vagyok a világon, hogy tévelyegjek benne.” Sajnos az utolsó harminc oldalra elfogy a lendület, a korábbiakhoz hasonló fordulat már nem következik be, a befejezés pedig – bár azt a látszatot kelti, mintha a békés belenyugvás felé tartana – nyugtalanító. A fájdalomra újabb fájdalom a válasz, és ha nem feltétlenül fogadjuk is el, legalább megpróbálhatjuk megérteni, miért tesz magában kárt valaki szándékosan, legyen szó alkoholról, drogról, zűrös kapcsolatról vagy éppen tigriscsíkokról. A főszereplő pedig hiába tűnik frusztráltabbnak az átlagnál, sajnos egyáltalán nem az.

Szarka Károly

Potozky László: Éles. Magvető, 2015.