A vers univerzális gyógyszer

Horváth Benjámin, Benji vagy Előd Benjámin? Melyikhez hogyan kötődik? Mit jelent neki a beat, mi véleménye az ihletről, dekadensnek gondolja-e a saját költészetét? – kérdeztük a fiatal költőt új kötetének megjelenése alkalmából.

Horváth Benji (Fotó: Varga Melinda)

Több mint egy éve Balázs Imre József a Bretter Körön felolvasott verseid alapján azt a következtetést vonta le, hogy lehetnél te a magyar beatköltő. Új köteted címadó írása, a Beatcore ennek ellenpontozásaképp született meg. Miért nem volt szimpatikus számodra ez a szerep, hiszen a magyar nyelvterületen ennek nincs hagyománya?

De Kassák például korai beatköltő is lehetne. Egyébként lehet, hogy arra a beatre, ami az amerikai változat volt a maga idejében, pont nem is volna szükség a magyar nyelvterületen. Ami most van, az már valami más. Például a Sirokai Mátyás-féle profetikus beat. Nekem úgy tűnik, a mai költészet vissza akar menni az alapokhoz, valamiféle univerzális nyelvet keres. Valami egyszerűbbet és kegyetlenebbet. Ennek, azt hiszem, az az egyik oka, hogy a fogalmaink némileg elvesztették a súlyukat. Nehéz őszintének lenni egy olyan világban, ahol a hazugság szerves része a mindennapi életünknek, a kultúránknak, a rendszernek. Ez pedig nem csak a kapitalizmus hibája. Az összes többié is, ami kisajátította magának a fogalmainkat, vagy az erkölcsi értékeinket. Úgy gondolom, szinte minden ideológia és vallás működőképes lehetne, önmagában és együtt is, ha nem lépne közbe az emberi önkény, gőg, hatalomvágy. Ha nem használnánk ki őket a saját gyilkos ösztöneink igazolására. Ezért kellene visszamenni az alapokhoz, és revideálni az elképzeléseinket önmagunkról, egymásról, és általában mindenről. Valamikor régen az jelenthette a bátorságot, ha az ember megfogta azt, amit látott, nevet adott neki, kategorizálta, megmondta, micsoda tulajdonképpen. Ma, azt hiszem, az a bátorság, ha elismeri, nem nevezhet néven semmit. Aki kétségbe vonja, netán másképp használja a fogalmainkat, az gyanúsnak számít. Azt hiszem, Szókratész idejében is így volt, ő a kategorikus kijelentések ellen szólalt fel, utólag mégis azokra alapoztuk szinte a teljes európai kultúránkat. Úgy építettünk az ókori görögökre, hogy soha nem értettük meg őket igazán. Mert mindig is féltünk, hogy elveszítjük a lábunk alól a biztos talajt. Mintha emberi lényegünk a megpecsételt tudásunkon állna vagy bukna. Például egy egyetemi diplomáén. Aki a tudást nem önként, önmagáért akarja befogadni, az nagyon keserű emberré válik. Tele is vagyunk keserű emberekkel. Csak le kell menni a boltig, hogy lássuk. Itt vannak, ott vannak, jönnek-mennek, megsértődnek, ha köszönés nélkül lépünk le azzal, amiért előzőleg fizettünk.

Amikor több mint egy éve Balázs Imre József beatköltőnek nevezett, akkor olyan verseket olvastam fel, amelyek valóban közel álltak a beathez. De ne feledjük el, hogy én a szigorú formából indultam. A beat általánosan szükségszerű formabontásként következett be, nálam az utóbbi ezzel szemben személyes probléma volt, nem lázadásból, legfeljebb önmagam ellen. Nem hagytam el a formát, csak összekuszáltam egy kicsit, mert a saját szavaimat kerestem. Egyébként nem tartom magam lázadónak. Ugyanúgy hiszek a hagyományban, mint az újban. Egy-két négybetűs szón aki fennakad, annak súlyos önértékelési problémái lehetnek. Nálam ez őszinteség kérdése, a legkevésbé sem polgárpukkasztás (nem mintha ellenemre volna a polgárpukkasztás, de négybetűs szavakkal olcsó dolognak tartom azt). Az írás nekem egyrészt függőség, de mindig a feloldozást kerestem benne, így vált függőséggé is tulajdonképpen. Feloldozás pedig nincs, ha csak nem nézek szembe a legsötétebb mélységgel is, ami bennem van. Enélkül nincs igazi szabadság, sem boldogság. Mert az igazi szabadság olyan, hogy azt nem veheti el az embertől sem rezsim, sem halál, de még a saját démonai is csak nehezen.

Hogyan kapcsolódik mindehhez a Beatcore?

Ami az új kötetet, a Beatcore-t illeti, a címen túl nem gondolom, hogy sok köze volna a beathez. A valódi problémák, amik felvetődnek benne, nem hiszem, hogy első olvasásra könnyen szembetűnnének bárkinek is, és azokhoz a beat önmagában már édeskevés. A beat gyógyszerei a mámor, a csodálat, a szeretet, az önfeledtség és megértés. Ezek nyilván számomra is nagyon fontosak, de nagyon naivnak kéne lennem, ha csak ezekre alapoznék. Félelmetes felismerés az, amikor az ember rájön, hogy a puszta jószándékával mennyi mindent akaratlanul is megölt már. Azt gondolom, nemcsak a szavak, de a gondolatok is ölni tudnak. Annál inkább az agresszió, akár nevelés szintjén is. Nevezzük karmának, vagy bárminek, de mindannyian gyilkosok vagyunk, így vagy úgy. Egy adott ponton két választásom volt: vagy elhallgatok örökre, és elvonulok – még mindig azt gondolom, ez a jobb, felelősségteljesebb megoldás, ám én túl hiú vagyok hozzá; vagy pedig kibékülök a bennem lévő sötétséggel, kibékülök a ténnyel, hogy akaratlanul is káros tudok lenni, és igyekszem a lehető legépítőbb módon használni magam, és kordában tartani a sötétséget. Persze ez a nehezebb megoldás, annál is inkább, mert ki vagyok én, hogy megmondjam, adott esetben mi az, ami épít, és mi az, ami rombol, meg hát a sötétséget nem lehet kordában tartani, előbb-utóbb előtör, de muszáj bíznom benne, hogy jó úton járok.

Ugyancsak azon a Bretteren említette Balázs Imre József: nálad az életérzés és a vers szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kötet verseit olvasván arra a következtetésre juthatunk, hogy a személyes érintettség nagyon fontos. Miért?

Nem tudok elképzelni olyan költőt, akinek ne volnának fontosak ezek a dolgok. De csak nekem fontosak, és legfeljebb azoknak, akiknek voltak hasonló élményei. Ha verset olvasok, fontos a személyes érintettség, de nem a költőé, az másodlagos, hanem az enyém. Hogy én legyek megérintve, mint olvasó. Viszont ha a költő engem akarna megérinteni, és nem a saját érintettségéről beszélne, akkor nem hinnék neki. A vers egy olyan univerzális gyógyszer, ami mindenkinél másképpen, tehát személyesen hat. Ha valaki elolvassa egy versemet, és az megérinti őt, olyan módon, amihez nekem semmi közöm, az már nem rám tartozik, és nem is vehetem el tőle ezt az érintettséget: egyedül az övé. A verseket személyes indítékból írom, de nem szabad elfelednem, hogy a vers hatalma engem meghalad.

 „A dekadens életérzés egyfajta kabát, amelyet magadra öltesz” – ugyancsak a Brettereden hangzott el ez a mondat. Illik az írásaidra ez a kijelentés?

Ahogy a beathez való hasonlítgatást, ezt sem igazán értem. Illik is, nem is, korántsem ez a lényeg. Úgy gondolom, a dekadencia szükségszerű, de nem önmagában, csak azzal szemben, ami már elromlott, ami lehet egy adott rezsim, de lehetek én magam is. Ha nem romlott el semmi, nincs szükség dekadenciára, nem kell szétbomlasztani azt a dolgot, ami működik. Ha valami baj van, ha elavult a rendszer, szükséges szétbontani, hogy megtaláljuk a problémát. A gond az, amikor egy adott hiba miatt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a rendszer egésze hibás. Ha elkezd rohadni a paradicsom, nem átkozhatok el minden paradicsomot. Ahhoz nagyon dühösnek kell lennem, olyannyira, hogy elveszítsem a józan eszem, ahogyan azt nagyon sokan teszik és tették. Inkább kivágom gyorsan a rothadást, és megeszem az ehető részét. Ez benne van a Bibliában is: „Mindeneket kipróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok...” A dekadencia csupán eszköz, a megújulás egyik eszköze. De ha vesszőparipává válik, máris rettentő káros tud lenni, ahogyan minden vesszőparipa az.

A cseplini díva című első kötetedhez képest az új könyvben jóval kevesebb mitológiai szereplőt és utalást találunk, noha kétségtelen, hogy Villon, Hölderlin, Berzsenyi, Csokonai, Ady, Pilinszky, Petri itt-ott fölbukkan.

Az első kötetem egyfajta mutatvány volt inkább, hogy milyen okos és tehetséges vagyok én is. A belépőjegyem az irodalmi köztudatba, ha úgy tetszik. Fontos volt számomra, de utólag egyértelmű, hogy azok még gyerekversek. Az utalások ezért is voltak egyértelműbbek, mert az is a mutatvány része volt. De az irodalmi és mitológiai utalások maradtak, csak nem olyan feltűnőek, és igen, személyesebbek, talán kicsit öncélúbbak is. Egyébként azt gondolom, hogy minden írott szó elsősorban személyes applikációt feltételez. Így természetesen az értelmezésük is. A kultúra ilyen értelmezések építménye, továbbgondolása. Az ellentétek kibékítése úgymond. Mert ahol megszűnik az újraértelmezés (avagy a diskurzus), ott megszűnik a kultúra is. A kultúra csak ott jöhet létre, ahol az egyik személyes értelmezés hajlandó megérteni és elfogadni a másik helyét és létjogosultságát maga mellett. Csakis így érvényesülhet az általános, azt gondolom, tehát alázattal. Könnyelmű dolog kisajátítani és dobigálni jobbra-balra az ’objektív’ és ’általános’ szavakat, mert azt sem szabad elfeledni, hogy pont azt képviselik, ami nálam jóval több és nagyobb, tehát nincs jogom személyessé tenni, hiszen hogyan is érthetném őket én egyedül. Ahhoz van jogom, hogy én is, a magam személyes módján, része legyek. Ám ha bárkitől megtagadnám ezt a jogot, önmagamtól tagadom meg azt. Ezért nem értem a mai politikát: azt a benyomást kelti, mintha az olyan általános fogalmak, mint az igazság, a mi kezünkben lenne, mi felelnénk érte. Nem tudom, mióta van így, de itt közjóról, bármiféle társadalmi szerződésről, méltányos értelemben vett igazságosságról szó sincs: szinte csak a puszta érdekérvényesítésről, eltiprásról, megszállottságról, vesszőparipákról – és erről tanúskodik javarészt az utóbbi száz év történelme is.

A Beatcoreban mintha a szakrális és a profán világ összehangolására törekednél, egyfajta modern, 21. századi istenkép rajzolódik ki a versekből. Több helyen hivatkozol az Ószövetségre is.

Azt gondolom, ha nem kapcsolódna a szakrális és a profán, vagy a szakrális és a vulgáris, nem volna lehetséges sem a misztérium, sem a költészet. Egyetlen kimondott szó már önmagában szentségtörés, ennél fogva a nyelv is az, annál inkább, ha elhiszem, hogy többet érnék általa. Ott van például a Jób könyve. Jób nyomorúságában a barátai, ahelyett, hogy vigasztalnák, és Istennel szemben is megvédenék (mert abban a kontextusban ez lett volna a dolguk), meg akarják mondani a tutit: azt hiszik, felfoghatják, és ami még rosszabb, kimondhatják Jób szenvedésének az értelmét. Ez az egyik legbotrányosabb és legellentmondásosabb könyve a Bibliának, és a különböző korabeli kulturális hagyományok és kontextusok nélkül nem is nagyon lehet megérteni belőle semmit. Jób egyenesen Istenhez beszél emberi nyelven, ami súlyos szentségtörés, és ezen mélyen megbotránkoznak a barátai, de nincs más választása. Jób az első, aki a kegyelemre hivatkozik, de nem azért, mert ez neki kijár (amit tud magáról minden becsületes keresztény ember – akkoriban nem volt ilyesmiről szó), hanem azért, mert az az egyetlen reménye. Jób tudja azt, amit a barátai nem: ezen a ponton szenvedésének semmi emberileg felfogható értelme nincs. Itt egy olyan játszmáról van szó, ami meghaladja őt is. Megvádolja Istent, választ vár el tőle, de egy pillanatig sem tagadja meg Őt. A barátai ezt nem foghatják fel, mert ők nem szenvednek jogtalanul, nekik nincs saját bajuk, amire választ keresnek, ezért azt hiszik, a Jób bajára kell megtalálniuk a választ, azaz azt hiszik, beszélhetnek Isten nevében. Szembetűnő, hogy a válaszkeresésben milyen hamar eljutnak oda, hogy alaptalan bűnökkel gyanúsítgassák meg Jóbot, ugyancsak Isten nevében. Istentől félnek, ezért megbotránkoznak Jób istenkáromlásán, de nem átallnak Istent játszani. Jób azért szólítja meg Istent, mert úgy érzi, Isten jogtalanul elhagyta őt, de ha nem is jogtalanul, és nem is hagyta el, csak elrejtőzött, a kérdésére egyedül Isten válaszolhat. És Isten a lehető legkielégítőbb formulával válaszol: jelenlétével. Amit Jób alázattal fogad. A kegyelem, az Isten és ember közti viszony misztériuma csak a jelenlét (személyes érintettség) által teljesedhet ki. Jóbnak vállalnia kell a kockázatot. Az a durva, hogy végül, amikor megkapja a kegyelmet, neki kell jelen lennie barátaiért, neki kell imát mondania értük, hogy megmentse őket, mert rosszul képviselték Istent: azaz ő teszi meg barátaiért végül azt, amit nekik kellett volna megtenniük érte: az ószövetségi Istennek elég kifinomult humora van.

Szóval, visszatérve az eredeti kérdéshez, azt gondolom, a szavak csak szavak, eszközök, a súlyuk mindig a kontextustól függ, és attól, hogyan értjük, halljuk, mekkora feneket kerítünk nekik. Ha rossz szándékkal használom őket, az még mindig nem akkora tévedés, mint hogy azt hiszem, jogom van bármilyen ürüggyel is használni őket. Istenről nem lehet képet alkotni, beszélni sem lehet róla anélkül, hogy az ne volna szentségtörés. Azaz szentségtörés minden, amit teszek. Hozzánk képest azért egyszerre lehetséges és lehetetlen Isten létezése, mert a mi emberi perspektívánk túl szűk ahhoz, hogy belássuk. Isteni perspektívánk pedig nincsen, hacsak nem adatik meg nekünk. Platóni értelemben is így van: a mi világunk korcs világ, esendő és romlandó az Ideák, illetve újabb fordításban a Formák világához képest. A misztérium az, amikor létrejön a kapcsolat e két világ között. Az, aminek nincs emberi törvénye, emberileg csak törvényszegés által valósulhat meg. Szerintem ilyen például a π, a matematikai kör misztériuma.

A Benjámin biblikus eredetű név, a szerencse fiát jelenti, erre utalsz is egyik versedben. Költőként milyen jelentősége van annak, hogy most már Horváth Benjiként használod a neved, és nem Horváth Előd Benjáminként?

Ez elsősorban magánügy, a név mindig kényes téma, könnyen veszít magából, ha elmagyarázzák. Szüleim mindenikünknek akartak adni egy bibliai és egy magyar eredetű nevet. A Benjámin valóban a szerencse fiát is jelenti, illetve jobb kezem fiát. Ám ez korántsem ilyen egyszerű. Ami valakinek jobb, az a másiknak bal. Egyébként, megsúgom, ha valaki a szerencse fia, az korántsem jelenti azt, hogy mindenben szerencséje van. Vagy igen, de nem úgy, ahogy azt ő elképzeli magának. A történet úgy szól, hogy Ráhel megszülte kisebbik fiát, és bele is halt, de mielőtt kilehelte lelkét, elnevezte Benóninnak, ami annyit tesz: szomorúságom fia. Erre Jákob, mentve a menthetőt, gyorsan elnevezte Benjáminnak.

Ami a Horváth Benjit illeti, érdekből döntöttem úgy, hogy ezentúl ezt a nevet használom, ha szépirodalmat írok. Egyrészt azért, mert már 11 éves korom óta szinte mindenki Benjinek szólít. Amikor 2013-ban JAK-tag lettem, volt egy kis bonyodalom, mivel nem voltam ott a gyűlésen, amikor szavaztak, és először állítólag nem is szavaztak volna be, ha nem derül ki, hogy az a Horváth Előd Benjámin, akiről szó van, azonos azzal a Benjivel, akit a többség akkor már ismert mindenféle irodalmi estekről, de nem az írásokból. Másrészt pedig azért, mert így univerzálisabb, könnyebben megjegyezhető és befogadható, annál inkább, hogy újabban fordítanak román nyelvre is.

 „Én mindenütt romokat hagytam, / hogy kezdődjön el minden, / hogy egyszer körbeérjen, / bizony én is ölni jöttem, / megfojtani szelíden / játékból minden tangót, / bimbózni hagyni mégis, / hogy nyíljon ki és sírjon” – olvasható a Vérkeringőben. Fejezetnyitó, perióduslezáró versek ezek?

Így van, mindig is összegezni, lezárni, útjára indítani, újrakezdeni akartam mindent. Ez a mániám. Kicsit azért írok, hogy túl legyek rajta, visszanézzem, és gyönyörködjek benne. De persze utána jön az űr, kell valami más rákfene, amin aztán túl lehetek. Amíg lehet ezt játszani. Mert örömömet lelem benne. Valahogy sosem voltam nyugtonülős típus. Talán majd megunom, és felcsapok prózaírónak.

Visszatérő motívum a farkas, vérfarkas, macska, kávé, reggel, vodka, cigaretta, amfetamin, tenger. Nem érzed úgy, hogy a cigaretta és a kávé klisé a versben, hiszen nagyon sokan használták, használják?

Klisé, de mi nem az? Mindennek a vége egy ótvaros nagy közhely, ha szavakkal akarjuk megragadni. Ám a közhelyekkel véleményem szerint nem az a baj, hogy nem igazak, hanem az, hogy olcsó megoldások. Nincs bennük munka, nincs súlyuk: ha nem keresem meg a saját szavaimat arra, amit elmondhatnék közhelyesen is, akkor nem tudok megmutatni semmit sem magamnak, sem másoknak, nem visz se előre, se hátra. A kávé és cigaretta emellett nálam az előző kérdésre adott válaszom kontextusában fontos: régen azért volt a vasárnap a kedvenc napom, mert olyankor, reggel, kissé másnaposan, mindenen túl, le tudtam ülni, és elszámolni magamban az elmúlt héttel. A reggeli kávé és cigi a kedvenc részem a napból. Ilyenkor szoktam leginkább írni is. Ha nincs éppen más, akkor marad a rutin: egy stanza, egy szapphói, egy sor disztichon, ez-az, hogy ne essek ki a gyakorlatból. A reggel mindennek a vége, és mindennek a kezdete: a világ nincs kész, még bármi megtörténhet.

Az említett dolgok emellett mind fontosak voltak, lettek, vagy még mindig azok számomra. A farkas mindig a kedvencem volt kicsi koromban is, és rettentően idegesített, hogy általában a rossz megtestesítője volt. Már akkor elhatároztam, hogy meg akarom mutatni a farkasok jó oldalát (visszatérve a bibliai kontextusra, Jákob a halálos ágyán így áldja meg legkisebb fiát: Benjámin, farkas fia). Egyszer meg is harapott egy farkas. Mindig magányos farkas típus voltam, sosem szerettem sehova se tartozni. Nem szeretem, ha alkalmazkodni kell, ide menni, oda menni. Szeretek a magam útján járni. Szeretem az embereket, szeretek közöttük lenni, de nem szeretek beállni a zászlók alá. A vodka régi szerető, ma már nem szabad vele szóba állnom, mert általában elveszítem tőle a fejem – az indulataimmal mindig nehezen birkóztam meg, ha ki akartak törni, sokat kellett tanulnom az önkontrollt, még most is – itt jön be a vérfarkas. Az amfetaminnal sem vagyok már olyan jó viszonyban, de ő azért nem vált komoly szokásommá sosem. Egy időben kábé kéthavonta éltem vele, két napig, ’amfetaminfutam,’ így neveztem őket. Született pár jó vers is így, de rengeteg (leginkább számomra) érdekes nyersanyag. Volt egy macskám, akivel három évet éltünk együtt Budapesten, mindenféle albérletekben. Nőstény, albínó, süket, és Bohumilnak hívták. Kicsit bolond volt, mint én. És okos: ha haragudott, nagyon szemét tudott lenni, ami, amikor lakótársak voltunk, Kabai Lóránt barátomnak például sok fejfájást okozott. Egyébként azért is szeretem a macskákat, mert nagyon meg tudják tanítani a türelmet – nem lehet őket betörni, megnevelni, lábhoz szólítani, vagy a helyükre küldeni, mint a kutyát. Tiszteletben kell tartani az önállóságukat.

Az interjút készítő Varga Melinda és Horváth Benji

„A mondatok letisztulása ösztön. / A gondolkodásod utcán nőtt fel és meséken” – olvashatjuk egyik versedben. Hiszel az ösztönszerű költői letisztulásban? Hogyan viszonyulsz az ihlethez?

Maguktól is, meg nem is. Igen is, meg nem is. Ki kell írnom sok mindent, hogy eljussak ahhoz, ami legbelül van. Az, ahogyan írtam, nagyon sokat változott az idők során, akárcsak én. Hiszek benne, hogy a mondatok, a sorok, a kifejezésmód, az egyéni nyelv alakulása szoros összefüggésben van az én testi-szellemi alakulásommal. De nem tagadhatom le, hogy ami az írást illeti, rengeteget tanultam különböző mesterektől, a legtöbbet Selyem Zsuzsától és Nyilas Atillától. De ugyanígy tanultam másoktól élni is. Az ösztön, mint olyan, nem tudom, honnan jön. Lehet, hogy valami ősi, az is lehet, hogy idővel alakul ki az emberben, de a mondatok letisztulása azért ösztön, mert elsősorban azok jelzik, ha megtaláltam a személyes, őszinte, tiszta formulát.

Az ihlet, mint olyan, nekem nem sokat mond. Nem igazán tudom, mi az. Azt tudom, hogy vannak ötleteim, problémáim, amiket úgy érzem, meg kellene írnom, hogy megnyugodjak. Jön valami, és vagy sikerül egyből, vagy akár évekkel később, és addig hordozom, mint egy terhet. Vagy nem sikerül soha, és akkor előbb-utóbb el kell engednem. Tom Waits-ről hallottam egy történetet, hogy egyszer sietett valahova, kocsival az amerikai pusztában, és hirtelen szöget ütött a fejében egy dallam, és mivel nagyon sietett, ezért ideges lett, félt, hogy el fogja felejteni, mire alkalma lesz lejegyezni. Aztán hirtelen leparkolta az autót a semmi közepén, kiszállt, felnézett az égre és dühösen felkiáltott: „Nem látod, hogy vezetek!?” Szóval van, amit egyszerűen el kell engedni.

Termékeny perióduson vagy túl: egy évben két könyv. Hamarosan megjelenik a JAK-füzetek gondozásában a harmadik versesköteted. Miben tér el a Beatcore-tól?

Végül csak jövő tavasszal fog megjelenni, úgy döntöttünk. A Beatcore versei túlnyomórészt az utóbbi két év termései, és ami a régiek közül még ide illett. A JAK-os kötetben a régebbiek lesznek, amik A cseplini díva után születtek, nagyjából 2014-ig. Azok inkább ’énversek’, sokkal személyesebbek, konkrétabb események, történetek körvonalazódnak ki belőlük, és általában hosszabbak is. De egyelőre még a végleges kézirat anyagát sem válogattuk ki, nemhogy kidolgozzuk a koncepciót, szóval erről most többet nem mondanék.

Májustól a Helikon Nagy Kilometrik rovatának szerkesztője vagy. Hogy „ízlik” neked ez a munka, mit újítanál a rovatban, milyen izgalmas szerzőkre számítsunk?

Ízleni ízlik, ha néha nagyon fárasztó is. A Nagy Kilometrik elsősorban a legfiatalabb irodalom rovata, kissé ’workshop’ jellege van, sok mindent közlök, ami nem feltétlenül van még közölhető stádiumban, de valami „megcsillan” benne. Igyekszem tartani a kapcsolatot a szerzőkkel, javaslatokat, észrevételeket írni nekik a szövegeikkel kapcsolatban. Emellett időről időre fiatalabb lelkű „rangidős” szerzők is belekerülnek, semmiképpen nem minőségi megfontolásból, hanem mert az adott írás oda illik. Az esetleges újításokról egyelőre nem nyilatkozom, majd jön a maga idejében, aminek jönnie kell. A legfiatalabb, izgalmas szerzők közül név szerint kiemelném most Gothár Tamást. De, ahogy nézem, idővel lesznek még „vetélytársai.”

Varga Melinda

Horváth Benji: Beatcore. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2015.