Gerőcs Péter: Sötétkamra
Gerőcs Péter
Sötétkamra
Egy ideje kételkedem benne, hogy egyáltalán létezik az a fotó; négy éve könyörgöm neki, hogy adja kölcsön, legalább csak néhány pillanatra, amíg a memóriám lenyomatot készít róla. Annyira bizalmatlan, hogy négy év alatt sem tudta elfogadni a létezésemet. Számára az én létezésem ugyanannyira megkérdőjelezhető, mint számomra a fotója. A különbség elsősorban az, hogy én a fotó fizikai létezésében kétkedem, ő pedig az én létjogosultságomban.
Bizalmam jeléül leharaptam neki a kisujjamat. Ez egy év után történt, amikor azért könyörögtem, hogy legalább a nevét árulja el. Nem árulta. A fényképet a bőre alatt hozta be. Nem sokkal utánam érkezett. Amikor a fénykép létezését firtatom, ujjbegyét végighúzza a papír élén, hogy halljam. Lehet, hogy csak bosszantani akar.
Meg aztán, mondja, minek az neked, úgyse látsz egy szót sem. Mondtam neki, hogy nyaranta mindennap van körülbelül tíz perc, de az is lehet, hogy egy egész óra, amikor egy szűk résen besüt a nap. Hallgatott. Na most akkor vagy neki is van egy ilyen fényórája, vagy pont hogy nincs, és elszomorította a tény, hogy akár lehetne is.
Ez régen volt már. Talán egy, de lehet, hogy két éve. Akkor egy ideig azzal hecceltem, hogy ő maga sem látta még a képet, és talán már nem is fogja. Persze ez valószínűtlen.
A napokat az őr csoszogása tagolja. Vagy nem szabad beszélnie, vagy néma. A folyosó vasajtaja jól szigetel: amíg kintről odaér, semmit nem hallani, csak amikor megnyikordul a retesz, aztán súlyosan végigcsúszik a foglalatában. Valami elfordul, és ropogva tárulkozni kezd az ajtó, tonnányi fém. Aztán a csoszogás. Talán húsz métert tesz meg felénk, talán egy kicsit többet. Nem a csoszogások számából gondolom, hanem a vasajtó nyikorgásából. A csoszogások lehetnének kicsik is, meg valamivel nagyobbak is. Amíg elér hozzánk, súlyos csöndbe borulunk mind a ketten. Figyelünk, hogy a néma őr nehogy kilötybölje a levesünket. Egyszer megbotlott, eldobta mindkét tálcát. Egyetlen szó nélkül összeszedte a földről a csajkákat, fémtányérokat, és visszament. Aznap éhen maradtunk. De rendesen eljut hozzánk, előbb hozzám, és akkor egyet ver az ajtóra, kinyitom az ablakszemet, kiadom az előző napi tálcát, ő meg belöki az aznapit. Ügyesen kell belülről elkapni: tompítva, a leves végett. A tálcán egy csajka, benne káposztaleves, néha valami galuskával vagy hússal, egy fémtányérban krumplis tészta, mellette pohár víz. Volt már babos tészta is. És néha adnak kávét is a víz mellé. Talán ünnepekkor. Aztán megint jön a műsor az ajtóval. Végig nyikordul az útján, behúzódik, az útja végén sűrűsödnek a ropogások, aztán klattyan valami fogantyú, súrlódik, néha nyikordul a fémretesz, csörög a kulcs, koppan a zár mellett párszor, aztán betalál a helyére, fordul, bent a rugó kattan, a fémnyelv is a helyére feszül, még egyszer siklik a kulcs a zárban, aztán a néma csend, amíg elkezdünk enni.
Ilyenkor szokott megélénkülni. Ha szót váltunk egymással, akkor az mindig evés közben történik. Előtte egy napig gondolkozom, mi lehet az a kérdés, amivel azonnal szóra bírom. Máskülönben lemaradok róla, az ételt ugyanis nagyon röviden esszük. Röviden, és szakaszosan, be kell ugyanis osztani. Azt azonban, hogy a másik mikor fogja folytatni, nem lehet kiszámítani. Van hogy négy, van hogy csak hét óra különbséggel. Öt merés a levesből, négy falat a grenadírmarsból. Kettő méretes korty a vízből. A nyeléseiből tájékozódom: mohók-e, vagy elégedettek; sietősek, vagy inkább mértéktartóak. Ha nagyon siet, meg sem próbálom. Ha derűt, és elégedettséget érzek ezekben a nyelésekben, akkor teszek egy próbát.
„Szerintem az apád van a képen.” Ez volt a helyes irány. A nyelés félbemaradt. A kanál sem koppant a fémtányéron. Minden lebegett.
„Tévedtél, nagyokos. Ez a nagyapám.”
„Tévedtél, nagyokos. Ez a nagyapám.”
„Ő nevelt föl?”
„Hát ezt meg miből gondoltad?”
„A nagymamával együtt?”
„Igen.”
„Hát az apádék? Ők hol voltak?”
„Az anyád picsájában. Ott.”
Ez volt az áttörés. Tulajdonképpen itt kötöttünk barátságot. Már szinte mindent tudtam róla. Valahogy az egész történetét megéreztem. Csak a részleteket kellett megszerezni. A folytatás pár hónappal később történt. Addig várnom kellett. Ez volt a barátságunk próbatétele. Éreztem, hogy megkönnyebbül a kérdésemtől.”
„Csak a nagyapád van a képen?”
„Nem. Nem csak.”
„Hát még?”
„Ne erősködj. Nem fogod belőlem kihúzni. Ezt a képet rajtam kívül már senki nem fogja látni.”
„Miért olyan fontos ez neked?”
„Ahhoz semmi közöd.”
„Én neked senki vagyok. Nem leszel kevesebb, ha megosztod a személyes történetedet.”
„Kevesebb nem leszek, de több sem.”
„Én viszont több leszek. Éppen ezért te is több leszel. Te vagy még rajta, ugye?”
„Nem: a fia.”
„Azt mondtad, hogy nem az apád van a képen.”
„Nem is az apám.”
„Ezek szerint a nagybátyád.”
„Nem. Nem a nagybátyám.”
Itt elhallgatott. Annyi mindenesetre kiderült, hogy nem volt jóban az apjával.
Éjszaka felébresztett.
„Honnan tudtad, hogy az apám van a képen?”
„Egyszerű megérzés.”
„Ha ilyen megérzéseid vannak, akkor sok szarságot követtél el.”
„Azt nem tudom.”
„Mi van még a képen?”
„Honnan tudhatnám? Hát a te képed.”
„Ne szórakozz velem. Mi van a képen?”
„Esküszöm, nem tudom.”
„Na, ide figyelj, te féreg, ha nem árulod el, mi van a fényképen, elvitetlek az őrrel.”
„Az őrrel ugyanannyira tudsz elvitetni, mint én téged, de te a képedet is elveszítheted. Szóval, mi van a képen?”
Egy kicsit várt. Tudtam, hogy most nyerésre állok. Főleg azért, mert ő is azt szeretné.
„Az apám.”
„A nagyapád nincs rajta?”
„Nem, nincs.”
„Áll vagy ül?”
„Áll.”
„Hol készült a kép?”
„Vízparton.”
„Tenger?”
„Hát azt én meg nem mondom.”
„Hogyhogy? Tengerpart és tópart között nagy a különbség.”
„De ez itt nem látszik.”
„Középen áll?”
„Most elégedj meg ennyivel.”
Lehet, hogy megbánta a fecsegését. Sokáig nem beszéltünk. Elképzeltem az apját. Sűrű, ősz hajú, szálegyenes férfi áll a tengerparton, félmeztelenül, és hunyorog a kamerába. Képzeletem kiegészítette az ismert részleteket. Fél lábbal lépett fel épp a stégre, másik lábával még a vitorlás imbolygó orrán egyensúlyozott. Kezében hajókötél. Meg kellett fékeznem magam. Biztosan nem ez van a képen. De már késő volt. Kezdett beleégni az emlékezetembe. Hogy fogom kitörölni onnan? Sietnem kellett.
A két metszőfogam közé illesztettem a gyűrűsujjamat is. A húst könnyen át lehet harapni; az ömlő vér egy kicsit zavaró, ráadásul sikamlóssá teszi a felületet, utána már csak nehezen lehet pontos harapást végezni, na de a csont az kemény munka, és hát az az igazi fájdalom is. Olyankor a másik kezem mutatóujjával hátrafeszítem a számat, hogy nagyobb ellenállás nélkül tudjam az őrlőfogak közé illeszteni a csontot. Nem vastag, de nagyon kemény. Az őrlőfogakkal sokkal nagyobbat lehet harapni, mint a metsző- vagy a szemfogakkal. Az örlőfogak szétroppantják az ujjat.
„Mi a jó kurva anyádat csinálsz, te szerencsétlen?” A hangja rémült volt.
Ez segített nekem. Elterelte a gondolataimat. Harapás közben kicseleztem a saját érzékeimet. Nem kellett válaszolnom. Csak odatettem a két cella közötti nyílásba. Érte nyúlt. Egy pillanatra összeért a kezünk a lemetélt gyűrűsujjamon.
„Mennyire fáj?”
„Annyira, hogy nem tudok gondolkozni.”
„Meddig fog fájni?”
„Ha nem fertőződik el, akkor csak egy hét.”
„És ha elfertőződik?”
„Akkor sokáig. Esetleg belehalok.”
„Miért olyan fontos neked ez a kép?”
„Nem a kép fontos.”
„Hanem?”
„Van valami a kezében?”
„Igen.”
„Micsoda?”
„Egy csákány.”
Elájultam.
Egy csákány? De hát mit csinálhat egy csákánnyal? Illetve miért? És hogy lehet vízparton csákányozni? Talán hazudott a vízzel.
Arra ébredtem, hogy valami melegíti a lábfejemet. Egy aranyló bot vége... A fényóra! Felültem, de nagyon gyengének éreztem magam. Felállni már nem lett volna erőm.
Pár szőrszál világított a lábfejemen, ahol a nap érte; a bőr kopott, ráncos, homokos volt, de melegben úszott.
Az volt az első gondolatom, hogy talán nem is kell nekem annyira az a kép.
„Azt hittem, ennyi volt neked.”
„Most van a fényóra. Add ide a képet! Csak két percre. Vigyáznék rá. Beletartanám a fénybe, és az összes részletéről lenyomatot készítenék. Utána visszaadnám.”
Hallgatott.
„Ha ideadod, elmondom neked is a részleteket.” Ettől mélységes zavarba jött.
„Ha nem adod ide, soha, egyikünk sem fogja megtudni, mi van a képen. Ha ideadod, mindketten megtudjuk. A fény mindjárt elkúszik.”
„Hogy van a sebed?”
„Siess!”
Meghallottam a papír hangját. Odanyúltam a réshez: a fénykép! Megérintettem. Lassan, finoman húztam el, erre a túloldalon fészkelődést hallok.
„Na! Mi van rajta?”
Odamásztam a fényhez, ami épp csak derengett. Behunytam a szemem. Szerettem volna adni neki valamit a képért cserébe.
„Na, mondj már valamit!”
Néhány pillanatig haboztam.
„A tenger. A tenger van rajta. Meg egy hajó, ami kikötni készül. A hajó orrában két legény áll, felnyalábolt kötelekkel a kezükben. Mindjárt kihajítják a partra. Egy hatalmas vitorláshajó. Az árboc mögött a délutáni nap korongja, a vízen, a hajótest mellett fényhíd fut a távolba, ameddig a szem ellát.”
„Most már visszaadhatod.”
„Honnan van ez a kép, ha te sem tudtad, mi van rajta?”
„Csak úgy találtam.”
„Akkor nem varrtad volna a bőröd alá.”
„Nem én varrtam be.”
„Hanem?”
„Na most már ne kérdezz többet. Csak add vissza.”
Felálltam, de elszédültem. Hallottam, hogy elesek, odaverem a fejem a földhöz, de még nem vesztettem el az eszméletemet.
„Hallasz? Élsz még? Hallasz?”
Egy kórházi ágyon keltem. Odakint sütött a nap, a szélben úsztak a fák. Madarak csicseregtek, kicsit távolabb autók búgtak el az utakon.
A börtönorvos közölte, hogy áthelyeznek egy másik cellába. Vége a sötétzárkának. Szorongani kezdtem. Mi lesz most?
Csak ezután jutott eszembe újra a kép: az agyon lőtt nő és a kifordult szemű kislány, akiket – ha akarom, ha nem – mától fogva én öltem meg.
