Villámok tüzében remény ébred – Az Irodalmi Jelen kortárs verskarácsonya
Az Irodalmi Jelen szerzőinek legújabb, az ünnephez kapcsolódó verseivel kívánunk áldott, békés karácsonyt minden kedves olvasónknak!
Villámok tüzében remény ébred
Az Irodalmi Jelen kortárs verskarácsonya
Vincent van Gogh (1853–1890) festménye
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN
DECEMBERI ÁLOM
Villámok szaggatják az éj testét.
(Sérült szavaidra emlékszem még.)
Holt tárgyak úsznak szemed víztükrén.
A szél decemberi vágyat tépdes.
(Távolból nézem, mit görget az élet.)
Az üres holnapok árján lélek.
Kazalba rakott szavak, holt fények.
(Nekem a jó s a rossz örök kétely.)
Villámok tüzében remény ébred.
VÖRÖS ISTVÁN
JAKAB, JÁNOS ÉS EGY DONÁTOR
1 Veszélyes volt akkoriban
hinni. Mindig az
a hit megújítása, élővé
tevése. Döghitekben
szabad, sőt kötelező
is hinni mindenkor.
2 De döghitekben
csak hitetlenek hisznek.
Karrieristák. Gyávák,
jellemhiányosak.
Vagy épp akarattúltengők,
énnövekedésesek,
ostobaságokosak,
bölcstelenek.
3 Jézus látta mindezt
a sok ördögöt a fejekben
rajzani, látta az utcán,
ahogy az emberek között
futkosnak, átugranak
egyik koponyából a másikba,
egyik szívből, egyik veséből.
4 Halászok kellettek
neki, vízszagúak,
koszosan is tiszták.
5 Jakab és János,
Zebedeus fiai.
Bárki lehetett volna.
6 Milyen jó lett
volna akkor ott lenni!
Hálót kötözni
halcsont-soványan,
barnára cserzett bőrrel,
sebhelyes lábbal.
És előbb hallani meg a hívást,
mint Jakab és János,
követni az ismeretlen férfit,
aki egy centivel a föld fölött
lebegve jár. Akinek a szava: hit.
7 Ki vagy te, néz rám Jézus,
hogy kerülsz ide?
A jövőből. Kérlek, tűrj meg,
hogy mint donátor a középkori
festményeken, ott térdeljek
a történeted szélén!
8 Nem érek rá ilyesmire.
Itt a jót csináljuk.
9 Neked semmi dolgod nem lesz velem.
Nem foglak megmenteni, mikor
nem szabad. Nem foglak elárulni soha.
Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) festménye
ESZTERÓ ISTVÁN
KARÁCSONYI KRÓNIKÁSÉNEK
Szentestére az én szülőfalum
kitárja tágra hópehelykapun
nyíló mentsvárát a szeretetnek,
hol emlékek járhatnak-kelhetnek
dimben-dombon boruló szánkóval,
csodavárással, csengettyűszóval,
leskelődhetnek gangon bujkálva,
rebben-e tündöklő légen szárnya,
merre van, jön-e mennyből az angyal
ünnepi fenyőt hozva arannyal,
felragyogtatva eget és földet,
milyet gyermeki képzelet költhet,
amikor csend csendülhet a dalban
dúdolva halkan, nagyon halkan.
Szétvándorolt tájainkon máig
megsápadtak a karácsonyfáink,
akár anyókák hátán a gallyak,
se díszt, se levelet nem akarnak,
mint összekulcsolt, törékeny ujjak
rimánkodnak a végtelen Úrnak,
visszamenőleg változzék a képlet,
nyújtson a kisdednek gyönyörű éltet,
ne áldozza fel, kit roppantul szeret,
holland templomról hullik a kereszt,
annyi gyűlölet, hazugság éget,
hagyja kárhozni az emberiséget,
évente, órára lebontva, percre,
szegezhetnék, jaj, másik keresztre,
nem győzné lemosni vére a szennyet,
amennyi áruló életből gennyed
körbe a földön, globális a tabló:
nagypénzű dús és nemzetközi rabló
hegyeket vesz meg, várost világhálón,
lesik üzenetét: mézhont ajánlót,
pénzzé tesznek földet, múltat, fészket
hiénaszimatú embercsempészek,
s mint rajzó méhcsalád kontinens-teste
zúdulnak zajongva új kontinensre,
gyümölcsfát csavar ki, elhal a törvény,
amerre köröz az emberi örvény,
mobillal, kővel, gyermekkel dobáló,
kerítést törő, adományt elhányó,
merénylőt rejtő agresszív csődület,
és nem lobognak fel az őrtüzek
(dzsungelérdek csavaros liánja,
belefojt szót, lám, a médiába),
míg számító, szelfiző államnő
csődíti őket, s agyrémes álom nő…
Régebb is emberharácsos átok
miatt pusztultak néger- s indiánok,
mára, mint eső után a gomba,
hol itt, hol amott robban a bomba,
pár sorozat és Párizs, Brüsszel, London
életét mentve bezárkózik otthon.
Hiszek, amit hiszek, a világban
lopók lopakodnak, hamis világbank,
mit aggassunk a karácsonyfára
megváltó csoda fogadására,
hogy ne legyen ünnepre a tortánk
tovább fogyó feldarabolt ország,
minek okából lett kissebségek
gyertyái lassacskán csonkig égnek,
milyen játékát a szeretetnek,
amelyek össze nem verekednek?
himbáljon fekete terrorista maszkot,
milyet játékbolt gyöngykardra akasztott,
csinos szaloncukorból rakétát,
amely felrobbanthat utcát, planétát?
tán nyolc osztállyal uniós elnököt,
kit kapzsi játszma polcára fellökött,
csöpp tankokat, dió helyett gránát
aranyozza fohászkodók álmát,
vagy leégett, kilőtt koncertterem
pendüljön egy húrtalan hangszeren?
Háború dúl, olajfoltos emlőn
fejek hullnak egymásra gyülemlőn,
míg megmoccannak a nagyhatalmak,
valamit takarnak, kitakarnak,
de sápadt karácsonyfáink lázát
arrafelé aligha vigyázzák,
derék roppan, szaporodó kvóta
terhe alatt görnyed Európa,
ó, megerőszakolt gyermek, asszony
tényállása, úgymond: ne aggasszon,
meg is bocsájthatsz kisded ünnepére
annak, ki honi jogaival élne,
minek mini, tetőtől talpig burka
fedne, mint búvárt búvárruha burka,
s hogy erőt vegyél gyarló test tüzein,
imára szólít nyúlt hangú müezzin
széttárt karokkal, merre néhány mecset
karcsú ecsete festi az eget.
Szívünk azért mégse legyen gyarmat,
török, tatár után többség marhat,
mindenünk vették, a szó, történelem
leigázása lenne csak győzelem,
levert névtábla, számtalan priusz,
máig büntetlen fekete március,
határt őrangyal fújhat csak kürtből
lármatüzet szítva körénk az űrből,
annyit ér szánkban a szó is, mint kenyér,
Messiás arca búzaszemeken él,
betűnk hatalmát téren, váron, telken
lefesthetik, de átragyog a lelken
(idegen tudja, nem vagyunk remekül,
ezért innen menekült is menekül:
nem kell zászlóper, nyelvpatvar, jogfosztás,
inkább németbe, pénz is van, jó koszt, más..),
nekünk szent örökség, itthon csak itt van,
utcák és hazák közt reménybe hibbant,
mellénk is állhat józanul igényes,
igaz az igazzal összesen esélyes,
erőt merítünk gyermekszemekből,
fényes forrásból Jézus jövendöl.
Temesvár, 2015.
DEMÉNY PÉTER
ADVENT
Felrajzolom az arcod
körvonalait, próbálgatom, vajon belefér-e
az arcom.
Még nem,
de emberi arc az enyém is,
amíg az isteni készül, beérem ezzel.
Gerrit van Honthorst (1592–1656) festménye
MARKÓ BÉLA
SZERETET
Gerrit van Honthorst: A pásztorok imádása,
1622, olaj, vászon, 164 x 190 cm,
Wallraf-Richartz Múzeum, Köln
Ez is te vagy, hiszen méhedből támadt,
s bőrének színe szakasztott olyan,
mint a tiéd, csak nézed boldogan
néhány percig talán, majd körbeállnak
a pásztorok, s egyszerre idegen
lesz a betóduló posztó-, verejték-,
faggyúszagban a kisded, míg szerencsét
s áldást kívánnak, túl vagy mindenen,
és ismét egyedül, bár mérhetetlen
továbbra is, nem fogy a szeretet,
hogy állad ívét vagy a szemedet
ott tartod álmélkodva két kezedben,
mint egy kalácsot: még visszaragyog
reád, s már törnek egy-egy darabot.
HÉTVÁRI ANDREA
ADVENTI GOBELIN
Kertedben ülök, jó Uram,
belehímezném fáid csöndjét,
de találok-e zöldet ugyan-
olyan árnyalattal, zöngét,
lebegőt, frisset, harsogót,
fölmázolnék rá alkonyit,
kidobva minden porfogót,
most csak ez a munka boldogít,
a varrótűk minden sorát
tökéletesen ismered,
azt is, mennyi felvarráson át
küzd a szőtt vásznú képzelet,
végigölt három Szaharát –
elvarrja végül egy képkeret.
BAK RITA
ADVENTI BIZTATÓ
Lila gyertyák lobognak,
aranylón fénylenek,
megbűvölnek a lángok,
a sötétből lassan
egyre világosabb lesz.
Ültess magot a szívedbe!
Díszítsd föl lélekkarácsonyfád,
naponta locsold meg,
itasd gondosan gyökerét.
Várunk rád, kis Jézus,
a hópihék születésnapodon
angyalok örömkönnyei.
ACSAI ROLAND
KARÁCSONYI ŰRHAJÓSOK
A karácsonyfa űrhajó,
Ami a körülötte lebegő,
Színes üveggömbök
Bolygói között
Egyhelyben repül.
Körülötte úszunk,
Szkafander nélküli űrhajósok,
És csodáljuk, hogy
Idáig hozott bennünket,
Ahogy a lélek csodálja
Űrhajóját, a testet.
Hány karácsonyom volt?
Negyvennek kellett volna lennie,
Mégse volt annyi.
Amikor egyedül voltam,
Nem volt karácsony,
Amikor nem volt béke a szívben,
Nem volt karácsony,
Amikor nem volt karácsonyfám,
Nem volt karácsony.
Van, amikor a három királyokat
Vezető csillagot elnyeli
Egy fekete lyuk.
Az ember fél a karácsonytól,
Az ember várja a karácsonyt.
Otthon. Csillagok között.
Csillagok alatt. Csillagot keresve.
Csillagtól vezetve. Csillagként.
Űrhajósként egy másik űrhajós mellett,
Akivel együtt tanulnak lebegni.
TURCSÁNY PÉTER
KARÁCSONYI KÉSZÜLŐDÉS
Ez a karácsony, látod,
milyen szép lesz,
Jézuska, közénk mosolyoddal
érkezz!
milyen szép lesz,
Jézuska, közénk mosolyoddal
érkezz!
Szívek karácsonya borul itt
össze,
mint pányva pányvát fog sátorrá
körbe:
Egy-egy család − egy-egy sátor tartja
így a lét
egymáshoz csomózott gyönyörű
szőttesét.
Árad belőlünk halhatatlan
ének,
jövünk magunkért, de méginkább
érted,
áradjon be a világba hited és
szíved,
most mégis arra kérlek: hálánkat
tekintsed!
Ez a karácsony, látod,
milyen szép lesz,
Jézuska, közénk mosolyoddal
érkezz!
Pomáz, 2013. december 24. du.
Tiziano Vecellio(1488–1576) festménye
DIMÉNY H. ÁRPÁD
LEVÉL KARÁCSONYRA
Juhász Gyula emlékére
O.-nak
nekem az angyal szó asszonyi tested
hószínű halmai és völgyei, erre gondolok,
akkor is, amikor mennybe képzelem magam.
angyali, de nem azért, mert majdnem meghaltál,
ellenkezőleg, mert élsz. és ezt érzem újfent,
amikor vállam gödrében visszhangzanak apró sikkantásaid,
fékezhetetlen lökésekkel feszülsz ölemnek. élsz és élni akarok,
halhatatlansági vágyam ilyen hétköznapi.
bűnös óvatossággal írom mindezt, mert
benned tán elindult születni a gyermek Betlehem felé.
a következő mondattól olvasd hangosan, kérlek.
Örs, Előd, üljetek a fotelba. Lili kis kacsóival már
bőröd után kutat, mintha mesét mondanál,
bolond apamesét. meglássátok, helyükre térnek a dolgok.
öröm-szerelem, mindig-sohasem. ez is hihetőbb
fehérpetty-mindenségben. némi fény a fagyban
utat tör magának, mint a Sibspas szibériai hegyimentő
alakulat tagjai, akik Mikulás-ruhába öltözve róják
a sziklákat Krasznojarszk mellett. közeledik karácsony.
s valami fáj. úgy, ahogy kint recsegnek fák,
bömböl, emberként nyög és küszködik a szél.
ez egy ilyen mese lenne. akárhányféleképpen is
bizonyul jelentéktelennek életünk, csak úgy szabad
élni, mintha nem volna az. mintha a halál nem bírna vele.
Előd szeme el-elkoppan, Örs elképedve szólalna,
apa, ez nem igazi mese. pedig az, fiam. reménység-rettenet-mese,
beleszövöm a formulát, volt egyszer egy ember.
lelke mélyén tudta, hogy egyszer csak a semmi lesz,
csak csontok, bűzlenek, aztán már az sem, sokszor
az iszonyat ízével szájában ébredt, hallgatta zajos lepedőjét,
harsogott füle mellett, mint imakönyv-surrogás rorátén.
mégis az Úrra várt. hol van, ha van valahol? aztán belátta,
a testnek nem maradt más dolga, magát a halálra felkészítse.
fogan, eljövel, cammog valami felé, és odaér. felkészülni?
ahogy a hajnali havazásra. kavargunk együtt, aztán szerteáradunk,
kell a hely a túlterhelt bolygón. most sírnom is szabadna,
ez lenne az a pillanat, amikor mit sem tudó fáradt
csontjaikra gondolunk, földbe rejtettekre, anyákra, apákra,
fiúk, ne aludjatok, már értenetek kell a világvégét,
velünk él, kel, eszik, piszkít. perc alatt, lám, minden szétrepül,
ezért is írom meg, örökké éljetek, angyalaim,
erről szól az ünnep, erről szól mától minden nap,
az iszonyat szépséget szült nekem.
Tiziano Vecellio (1488–1576) festménye
ANDRÉ FERENC
FEHÉRÍTŐ
hogyha most az angyal arca falfehér
mint a csont és mint a légzés úgy sikít
túl konok hogyha végre összeér
a bőr alatt tenyérnyi kételyével
csak remeg recseg akár a zacskó
szélbe szállva szárnyat álmodik
magának és majd összegörnyed
így esik be újra falrekeszbe
és a padlózatra hullva csattan
üvegfenyő szagú tömör hiánya
ottmarad az elefántszürke égen
és felhőket prüszköl ki ormányából
így mesél magának tollazatról
felcsipeget minden kalácsmorzsát
félreolvas egynéhány szeráfot
mandulányi kérdőmondatában
észrevenne mindenféle óhajt
hogy szemérme kiégett hiánycikk
és magába visszatérni nem mer
míg szeméből tíz sakál virágzik
s a háttérben szól egy régi klezmer
hogy kitöltse a légüres könyörgést
télidő kopott járdasóján
visszarántsa azt mit elszalasztott
két kezében légüres szavak csak
pattanások elgyűrt éjszakákon
azt dobálja egyre fel az égre
mégis egytől egyig visszahullnak
és kisebzik minden túlhasznált tenyér
kiserken belőlük hallgatás s a vér
csepegve hull és ijesztően csontfehér
PAYER IMRE
KARÁCSONY-KÜZDELEM
Sikátor-sötét feldereng.
Irgalomcsóva fényt derít.
Közeleg a jóremény,
Kárhozat lesz, ha nem kell itt.
KARÁCSONY-KÜZDELEM
Sikátor-sötét feldereng.
Irgalomcsóva fényt derít.
Közeleg a jóremény,
Kárhozat lesz, ha nem kell itt.
Itt az idő, most összecsap:
Démonok jönnek egyre fel,
Megváltó újjászületés,
s angyalkiáltás ráfelel.
Karácsony napján egyedül
összeroskad a szenvedés.
Lelkek lehullnak, súlyukat
magányuk űrje vonzza, és
Kenyér és Bor, Úr országa,
jászolbölcsőben megváltás.
Kezet fog hitben, aki jó,
ragyogni fog a színvallás.
Panellakás vagy villasor,
– utcán terem a kegyelem
Elérni Jézust boldogság,
szegény bűnösnek képtelen.
Ne húzzon le gőg, szenvedés.
Jézusom segíts, légy velem!
Boldogságod ne tűnjön el
– ne legyen fényben jégverem!
FÖVÉNYI SÁNDOR
LÁTOGATÓK SZENTESTE
Apám búcsú nélkül ment el,
felállt az asztaltól, kilépett
felállt az asztaltól, kilépett
konyhaajtón a téli szürkületbe,
repült sárga inge, piros kabátujja,
álltam a kisszéken,
repült sárga inge, piros kabátujja,
álltam a kisszéken,
bámultam utána az ablakon,
leheletemtől a párkányra olvadt
leheletemtől a párkányra olvadt
néhány jégvirág.
Szenteste volt,
régi cserépkályha dorombolt
a szoba sarkában,
néha jóllakott macskaként
néha jóllakott macskaként
kiöltötte a nyelvét,
megnyalta ágyra terített ruhám,
koromból szeplőket prüszkölt
megnyalta ágyra terített ruhám,
koromból szeplőket prüszkölt
a ház mögötti hóra,
majd a szőnyegre
majd a szőnyegre
apró szikrákat szórva,
egyre mélyebbre merült
egyre mélyebbre merült
vörös karma a csendbe,
és én halkan hüppögtem:
apa, siess haza,
és én halkan hüppögtem:
apa, siess haza,
mégis eljöttek hozzánk
az angyalok.
ÁRMOS LÓRÁND
BÁCSKAI HEXAMETEREK
Kétezeröt. Lábunk alatt reccsen a tegnap esett hó.
Tiszta az ég, csend van, hallgatnak a bácskai dombok.
Kétezeröt. Mama még él, és megígérte, hogy egyszer
megsütitek együtt a karácsonyi mákost.
Nyolcvanöt évesek múltak. “Akkor jössz, mama? Kezdjük!”
szól nagyapád, később hátul mondja tovább:
“Úgy süttettem a siptár pékkel mára a kiflit,
felkarikázom a tálba az összest, így, mama” mondja
“Most a tejet felforralom, jó, mama? Itt van a lábas,
“Így, belerakjuk a kiflit, most pedig jöjjön a tej!”
“Most meg a mák jön, szórom, nézzed – jó mama? – mennyit.”
“Citrom! Reggel már lereszeltem, itt van a héja,
és kész. Jó lesz így, mama? Akkor megy a sütőbe.”
Így tesz-vesz nagyapád, így mondja magának, nézem,
“Így szoktuk a mamával” szól még, és mama bólint.
Nyáron esett el a parton, akkor tört el a lába,
“Meglesz azonnal, jó gyerekem, félóra se kell már.”
Később is elesett, és tán beütötte fejét,
“A kész guba legtetejére rácsorgatjuk a mézet.”
Mert nehezen gyógyult fel, nem szólal meg azóta.
Tiszta az ég, csend van, hallgatnak a bácskai dombok.
Kétezeröttől a kedvenc bácskai képem:
a kis konyhában, négyen sütjük a mákost:
Fel-feldobjuk a kiflit, mákszemek szállnak az égben.
OLÁH ANDRÁS
KARÁCSONY
a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretet-zene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot bűvölő cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet
KULCSÁR ÁRPÁD
UTOLSÓ
ez lesz az utolsó mondta nekem
nagyapám 2000 telén
az utolsó karácsonyom és nézte
ahogy egymáshoz közelít
a föld és a leölt disznó vérének színe
’43 óta nincs is igazi tél mondogatta gyakran
tudtuk azért nem kíséri el az asszonyát
mosni a Küküllőre mert neki azóta minden
folyó csak a Don tud lenni
rianó jégtáblák a gyár dinamója
a szántás hó alól kibuggyanó göröngyei hullák
csak úgy a semmibe mondta
míg föl nem tűnt a családnak
hogy ismét kint felejtették az udvaron
FILIP TAMÁS
BOLDOGOK
Jövünk a sárban, mintha szőlőt taposnánk,
amelyből nem üde, cukros lé fakad, csak
hűvös sötétség. Milyen ünnep az, ahol
dadog a lehelet? Megszületni a páragomolyba,
szuszogó barmok közé, kik toporogva,
hallgatásukkal imádkoznak?
Gyertyákat gyújt a kíváncsiság.
A gyertyák meg csillagokat.
Nem hiszem el, hogy te vagy, hadd
simítsalak, ujjam a pólyán át is érzi
köldököd friss sebét. Pár nap és
begyógyul. De lesznek majd új sebeid,
s lesznek kétkedő ujjak megint.
Lesz addig víz és bor, menyegző, csodák,
példázatok, megtöretett test, három nap
halál. S hogy aztán mi lesz még, nem tudom.
Sár és sötét biztosan lesz, de lesznek gyertyák
és csillagok. Lesznek látó boldogtalanok,
és boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.
És boldogok, kik meddők, de tudják, hogy
egyszer méhüknek gyümölcse lesz. Boldogok,
akik véreznek, mert sebük begyógyíttatik.
Boldogok, akik fáznak és félnek, mert a bárány
érettük kocog végig a befagyott tengeren.
És boldogok, akik várnak. Talán ők
mind közt a legboldogabbak. Mert
akit várnak, végül megjelenik.
Joachim von Sandrart (1606–1688) festménye
PETŐCZ ANDRÁS
HÁROM KIRÁLYOK
Amerre mennek a Három Királyok,
azon a göröngyös úton járok.
Hidegben, hóban, széllel is szemben,
évente egyszer, decemberben.
Túl mindenféle szomorúságon,
vagy éppen örökös rohanáson,
megintgyerekként egyre csak azt várom:
felfénylik ismét a Karácsony.
Amerre mennek a Három Királyok,
azon a különös úton járok,
hívogat valami csillag a magasban,
nem tudom, valaha mit is akartam,
azt veszem észre, hogy fütyörészek,
szívemből dalokat írnak a zenészek,
azt súgják, valami más jön, valami új,
vidámabb legyél, meg ne szomorulj,
ne legyen semmi harag vagy gyűlölet,
kövesd meg azt is, ki téged megkövet.
Előttem jó öreg Három Királyok:
mögöttük csöndesen táncot járok.
Albrecht Dürer (1471–1528) festménye
KÁNTOR ZSOLT
CSENDES ÉJ
Jézus Krisztusnak, hálával
Csak szívvel hallható a hópelyhek hangja.
A kristályokat mind elkapja az éj marka.
Bent omlós kalácsillat és meleg kakaó.
Felhőtlennek tűnik minden, mi való.
Húzzák a szánkót erős szarvasok.
Csendes éj – súgja a fagott.
Az istengyermek ma kegyelmet adott,
ejtsük fogva örökre a jóindulatot!
STILLER KRISZTA
STILLE NACHT
Decemberben köszönt rám a döglét,
a lázam folyton harmincöt fokos.
Földhöz vágom a csilingelő bögrét,
a láncdohányzás most életet okoz.
Farkasködök a bárányfelhőt védik,
napkeletről jöttek a vadult pásztorok.
Felkötött angyalok szárnyaikat tépik,
kémények okádnak, füstöl száz torok.
Döglött hal a tálon, felnézek az égre,
zuhan bennem minden, a csendes éj kiver.
Maradj ott, ahol vagy, fesd az estéd kékre,
de hazudd ajándékul, hogy így még senkivel.
a lázam folyton harmincöt fokos.
Földhöz vágom a csilingelő bögrét,
a láncdohányzás most életet okoz.
Farkasködök a bárányfelhőt védik,
napkeletről jöttek a vadult pásztorok.
Felkötött angyalok szárnyaikat tépik,
kémények okádnak, füstöl száz torok.
Döglött hal a tálon, felnézek az égre,
zuhan bennem minden, a csendes éj kiver.
Maradj ott, ahol vagy, fesd az estéd kékre,
de hazudd ajándékul, hogy így még senkivel.
JÁSZ ATTILA
MEZTELEN FÉNY
Pilinszky-szócikk
Csak lebegek, lebegek, lebegek folyton, minél nagyobb és több rajtam a súly. Az önként vállalt gravitáció. Ujjaim között hártyát növesztettem, testemen tollakat. Így védekezem. Megtanultam röpülni. Az egyre nagyobb sötétség felé tartok, mert ott kell valahol megbújnia a meztelen fénynek is. Tökéletes csendben haladok felé. Amikor odaérek, tudni fogom, otthon lehetek-e valaha is. De addig itt botladozom közöttetek ázott szárnyammal, cigivel és pohárral kezemben, sorról sorra. Isten áldjon benneteket, ha mégsem találkoznánk többet!
BARNA T. ATTILA
FEKETE DECEMBER
FEKETE DECEMBER
Juhász Ferenc halálára
Dobog, dobog, dobog, dobog tízmilliárd éves szíved, a halhatatlan. Dobog, dobog, dobog, dobog tovább a megáradt versfolyamban. Itt fekszik előttem a könyved. Károg a tél kint. Hallgatom. Decemberben mentél el, Utolsó Legnagyobb. Decemberben te is, akár a nagyapám. Karácsony előtt. Még kicsi voltam. Fél tüdejét neki is kivették, mint édesapádnak, a „Papának”, aki „harmonikázott a sramlizenekarban”. Fröccsöt ivott ő is mindig, nagypapa. Fröccsöt ivott, és vért köpött. Vasárnap nyakkendőt kötött. És köhögött, köhögött, köhögött. Hallgattuk egész éjszaka. Nekem a december: halál, temetés. Csupasz kertünk felett fehér nevetés, ágak közt a semmi mosolygása. Ködben idült hollók részeg tántorgása. Megírta Anna lányod, az utolsó napokban már nem is beszéltél. Egyszer szólaltál meg, az ágyban felültél: „Tóth Árpád”, mondtad. Ő jött eléd fekete kalapban, csokornyakkendősen, vele sétálsz most, Isten kék szeme vigyáz rátok. Milyen, mondd, milyen titokká válni a Titokban? December van. A sárga tájon köd ugat. A lila tájon köd vonyít. Szűköl, morog, csahol a köd. A püffedt tájon köd nyihog, nyerít, rúg, röhög. Leszúrt disznó a köd, visít, hörög. A téli tájon köd-dögök. Az oszló tájon ördögök. Az éjszakában hallani: „Föltámadtam, jaj” – sír Ady. Köhög a köd. Köhög az ég. Köhög az éj. Köhög a csönd. Köhög a tél. Hallgatom. Könyvedet lapozom. Míg te az Isten kék szemében szelíd mosollyal, gyönyörűn játszol egy gyémánt-hegedűn.
Lorenzo Lotto (1480–1556) festménye
CSEPCSÁNYI ÉVA
TISZTA KARÁCSONY
Ahogy Ábrahám oltárra kötözte Izsákot,
Úgy lesz a Bárány is áldozat.
Évezredekig hurcolta Izrael az Ígéretet,
míg aludtak a Föld népei.
Jeruzsálem templomában
Zakariást angyal lepte meg – így kezdődött.
És az angyalt már nem lehetett megállítani:
Názáret házában font Mirjam
( Tengernek Csillaga).
A Karácsony: Isten. A Karácsony Kisbaba.
Nézd arcát, kezét : olyan,
mint bármelyik csecsemő.
Tágas, fekete éjidő volt,
és a borzas, cserzett pásztorok
hosszan hallgattak a parázsnál,
angyalsereg rajzott ki, és
a nyájak közt fölharsant
a Gloria.
Gondold el József aggodalmát –
mikor húsz loncsos pásztor
a Makulátlan Ragyogáshoz
nyomult.
Mekkora lehetett
csodálkozása, mikor a nyers,
félvad férfinép a jászol elé
borult!
Nem hallgathattak az egek,
Jupiter és Szaturnusz útra keltek
Babilon és Mezopotámia felett.
A süket és vak emberszörny
úgy dőlt el, hogy nem tudta:
a bús, fekete orgiában
gyilkosok és bálványimádók
között fölsírt a Gyermek.
Bár hozzám bújna, átölelne kicsi
kezével, és hosszan nézne – tán
megérteném végre Szent Szívét.
„Deus semper minor” – nem
lehet már kisebb, mint amilyen
nagy a te nyomorúságod.
Nem lehet már kisebb, mint egy
magzat, mint az ostya, mint a jászol –
( kereszthalállal csak kalózokat,
rabszolgákat és gyilkosokat végeztek
ki.)
Lorenzo di Credi (1459–1537) festménye
KIRILLA TERÉZ
KRISZTUS SZÜLETIK
Lehetett volna hajótöröttek ivadéka is.
Bölcsője szűk, kormos falú, süllyedő hajókabin.
A halárusok kezében hízott halak pattanásig feszülő teste.
Nehéz szatyrok mélyére csúsznak.
Bűzös, szenvedő nedveikbe öröm vegyül.
A sötét képzettársításokon és halálos konfliktusokon túl
rejtezik az az egyetlen barlang.
A várostól távol, fénylő ködben.
Fölötte az égnek nem magassága, hanem mélysége van.
VESZTERGOM ANDREA
MOSOLYGÓ HOLD
(brillante)
Kontúrjaink összerendeződnek,
a tél csak akvarell: szürke árnyalat,
reszkető redőjű szőnyeg
a félfagyott, ködszárnyú fák alatt.
A tócsákban szórt lámpalé remeg,
a fényfüzér úszva tükrözött,
az arctalan kis lárvaemberek
elbújnak saját díszletük mögött.
A plázák pulzáló vérerek,
a karácsony az érfaluk közé reked,
a gömb-arcú Hold tétlen ténfereg:
keresi őt, azt a gyermeket,
aki valahol elveszve, messze,
a díszletektől távol – tán a Holdon – ül,
s arra vár, hogy ünnepeljünk végre
valahogyan újra, újra emberül.
