Ördögűzés magyar módra

Történelem és legenda, realitás és horror fonódik egymásba Cserna-Szabó András új regényében, a Sömmi.-ben, ahol Rózsa Sándor is hozzájárul ahhoz, hogy 1849-ben győz a magyar szabadságharc. Pécsi Györgyi írását olvashatják.

Rózsa Sándor alakjában az a jó, hogy egyrészt elég sok mindent lehet róla tudni (a számos ponyva- és irodalmi feldolgozáson túl mint valós történeti alakról is, lásd pl. Wikipédia), másrészt senki sem sejtheti, miféle személyiség is volt valójában: hírhedett haramiavezér avagy szolidaritásunkra érdemes szegénylegény. Mindenképpen megosztó figura, öl, rabol, aztán – történelmileg hitelesített tény – egyszercsak a szabadságharc délvidéki színterein is megjelenik saját toborzott csapatával, mégpedig hivatalos, kormányzói jóváhagyással. De mindegy is, mi az igazság a karakterét illetően, mert a legenda fölébe nő a valóságnak, ráadásul érdekesebb is tud lenni amannál.

Cserna-Szabó András Sömmi. című új regénye a valós eseményekből kiindulva meséli újra a történetet, amelyre fokozatosan rakódnak rá legendás elemek, hogy a könyv utolsó fejezetei egyenesen bizarr rémregénnyé fejlődjenek, fajuljanak. A realitás és a horror között az összekötő szál Veszelka Imre, aki megvénülten, szegedi koldusként meséli el a Gazda életét, születése pillanatától haláláig. Ebben egyre hangsúlyozottabban jelenik meg az ördöggel kötött kényszerű szövetség és annak elborzasztó következménye. Ez az irodalmi feldolgozásokhoz képest új elem, bár a ponyvák vagy más zugírók már említették, a „nép ajka” elmesélte.

A regény kezdetén Rózsa Sándorral éppen vajúdik az anyja, amikor megjelenik az ördög, és az apától a születendő fiú lelkét kéri, mindhiába. De hát az ördög, ha nagyon akar valamit, megszerzi, hiába a kapálózás ellene. Sándor szeretne szép, konszolidált pásztorkodó életet, a csongrádi tanyák pandúrja is akarna lenni, és még a szabadságharcba is beszáll, de nincs mit tenni, az ördög rendesen hatalmában tartja, a szegénylegény egykettőre félelmetes betyár, rettenetes haramia, végül pedig egészen vámpírszerű lénnyé válik. Éppen a szent 1848-as szabadságharcban koncentrálódik a pokolbéli ördög ereje, okkal, persze, közel a napra pontosan kiszámított óra, amikor eldől, ki nyeri meg a nagy játszmát.

Cserna-Szabó András talán Rózsa Sándor biográfiájának minden történelmileg hiteles elemét bedolgozta regényébe. Sokat vagy mindent beépített a legendákból (az orgazdáktól, csárdáktól, szeretőktől a szegedi pandúrkapitányon át az ördögi szerződésig), és maga is hozzátesz ezekhez egy jókora lapáttal (talicskával).

A történelmileg igazolható és a legendás elemek nagyon finoman fonódnak össze egészen a végkifejletig, a megöregedett jóbarát, a tanulatlan, betűket éppen csak ismerő, a betyáréletbe a szokásos szegénylegény-sorssal belesodródott Veszelka Imre kitűnő memóriájának, arányérzékének és remek, érzékletes nyelvének köszönhetően. Neki még azt is hajlamosak vagyunk elhinni, ha a műtét sikerében erősen kételkedünk is, hogy a betyárvezér az élő anya élő magzatából vágatott magának és Veszelkának mágikus erejű ujjakat. Az öreg koldus – és a korabeli ember – gondolkodási, tapasztalati horizontjába tökéletesen beleillik az ördöggel kötött paktum is. Máskülönben értelmezhetetlen lenne számukra Rózsa Sándor példátlanul szélsőséges természete. A roppant gazdag és sokféle hagyomány mozgósítása igen dinamikus történetfolyamot, regényt eredményez. Mindig történik valami izgalmas, hol egy lány, asszony kacérsága, hol egy rablás, gyilkosság, hol a pandúrok vérbeli western (eastern)-hajszája.

Veszelka remek mesélő, a regény magával ragadó olvasmány. A történetszálat illetően Cserna-Szabó arányérzéke kifogástalan, a mű nyelvezete pedig kivételesen erőteljes és érzéki. Finoman archaizál, mértékkel használ népies, a tájra jellemző kifejezéseket. Észre sem veszi az olvasó, hogy többoldalas mondatokban gondolkodik és beszél a főhős, mert a mondatszerkesztés tökéletesen visszaadja az élőbeszéd ritmusát, dinamizmusát. Például: „Csere Mihály rettenetesen megijed egy reggel, mert az egyszem leánya, a hajadon Piros, ez a veres, szeplős béka fekete vért okádik a bádoglavórba, köhög, mint a szopornyikás eb, keze-lába reszket, mint az italos embernek, aki nem kapott inni, és olyan forró a homloka, mint a megrakott kályha…” – s még több mint egy oldalon át folytatódik a mondat, míg pontot ér (az élőbeszéd levegővételénél). Tetszőleges helyről idézhetnék, Cserna-Szabó mindvégig tartani tudja az élőszó egyszerűségével váltakozó, halmozottan, tárgyiasan képes, szemléletes, dinamikus ritmusú nyelvezetet.

Körülbelül a regény jó kétharmadáig a valóságos és a legendás Rózsa Sándor alakját rajzolja újra a regény. Ahogy halad előre a történet, úgy lesz a betyárvezér egyre kevésbé az urak, pandúrok megleckéztetője, szépasszonyok, lányok szeszélyes szeretője, s úgy válik egyre inkább sötét, fékezhetetlen ösztönű, kiismerhetetlen démonná. Egy új, valószerűbb, demitizált Rózsa Sándor-kép megteremtése volna a regény célja? Nos, ha az utolsó fejezetig így gondolná is az olvasó, Kossuth megjelenésével és a betyárvezér szabadságharcos szerepével, majd bizarr halálával ez a kép alapjában rendül meg.

A fordulatos cselekményre épülő olvasmány csattanóját nem illendő elárulni, mégis megteszem, mert Cserna-Szabó egyszerűen fölvizezi a legendákból és valóságelemekből remekül összegyúrt regényt. A szegedi boszorkányperekre és az ehhez kapcsolódó máglyákra még emlékező vad röszkei határban a másik dúvad, az egyszerű bandita, Veszelka elméjében megfoganhatott a gyanú (az „igazság”). Tudniillik az, hogy rettenthetetlen és rettenetes cimborája azért öl szekérszám, áll kegyetlen bosszút, ha kell, ha nem, mert csakugyan az ördöggel paktál, s még az is, hogy áldozatai vérét megissza. De az, hogy egyenesen Kossuth szúrja le egy levélbontó késsel tulajdon kormányzói irodájában Rózsa Sándort a csanádi püspök ördögűző és Veszelka Imre fondorlatos mesterkedése segedelmével, ez, s különösen, ami eztán történik, nemcsak túlmegy a hihetőség határán, de visszamenőlegesen is megkérdőjelezi a regény egészének a valóságszerűségét. Annál is inkább, mert a betyárvezér halálát követő időszakot meglepő sebességgel zárja le az író. Például bosszantóan értelmezetlen marad Veszelka mellékesen elejtett megjegyzése, miszerint győzött a szabadságharc, 1850-ben megalakult a Duna-menti Konföderációs Köztársaság Kossuth miniszterelnökségével. Majd „pár év múlva despota lett belőle, tán az Ördög szállotta meg, el kellett kergetni, így aztán kénytelen emigrációba vonult”. S kevésbé Veszelka nagyotmondásának, mint merő és sajnos kidolgozatlan írói fogásnak véli az olvasó Mikszáth, Jókai meg a Jókai bableves vagy a császármetszés föltalálásnak a belekeverését a történetbe. Mintha – a betyárvezér szavajárásával – azt mondaná az író: ez a történet is csak mese, ne vegyétek komolyan, nem történt sömmi, vagy ha történt is, nem jelent sömmit.

Pécsi Györgyi

Cserna-Szabó András: Sömmi. Magvető, 2015.