„Az irodalom hálátlan gyereke voltam”

Dimény H. Árpáddal, a 2014-ben Méhes György-debütdíjjal jutalmazott költővel beszélgettünk többek között kései indulásáról, az úrinak tartott irodalmi társaság előtti asztaltáncáról, apaverseiről, terápiáról, újságírásról és terveiről.

Dimény H. Árpád (Fotó: Henning János)

Kezdjük a legelején: 1996-ot írunk, Dimény H. Árpád Kolozsvárott az Irodalmi Kreativitás Versenyen vesz részt, ahol az a megtiszteltetés éri, hogy Orbán János Dénes egyik versének négy sorát idézi a díjátadón. Kérlek, mesélj arról, milyen volt az akkori viszonyod a költészethez, s az olvasók kedvéért idézd OJD tetszését is elnyerő versed.

Valahogy úgy éltem meg az egészet, mint a Hair című musicalben George, amikor felpattant az úri társaság előtt a szépen megterített asztalra, és elkezdte lerugdosni róla a finomságokat, a porcelánt, és közben arról énekelt, hogy neki mije van. Lázadtam, hosszú hajat növesztettem, még fülbevalóm is volt, és lázadtam az irodalomban is, amely úgymond beengedett az úri társaság sorai közé. Persze, azt éreztem, hogy ha már beengedtek, el is várják, hogy felszökjem az asztalra, és újraírjam, mondjuk Allen Ginsberg Üvöltését, vagy meglóbáljam az orruk előtt azt, ami kilóg a korból. Valószínűleg ez az attitűd tetszhetett meg Orbán János Dénesnek, a „híres” négy sorom pedig a következő: mi húz ki innen a pokolból / nem vagyok istenszerető / farkam kilóg e korból / elkelne egy jó szerető. Persze, azóta megszelídültem, már nem lógatom ilyen hűbelebalázs módra.

Hogyan alakult tovább a pályád, volt-e Kolozsvárott Bretter Köröd, milyen emlékezetes pillanatokat tudsz még felidézni a pályakezdés éveiből?

Az enyém amolyan 15 perces dicsőség volt, hiszen azon az emlékezetes áprilisi IKV-n még mások is méltattak, Láng Zsolt Erdély Ginsbergjének nevezett, az utána levő bulin minden csaj velem akart táncolni, nekem persze sietnem kellett, hogy elérjem az éjszakai vonatot... Na, azzal a vonattal elég hosszas időre eljöttem Kolozsvárról. Lekéstem minden csatlakozást. OJD mindvégig bízott bennem, bármit küldtem neki, biztatott, több versemet leközölte az akkori, számomra legmenőbb lapban, az Előretolt Helyőrségben. Bálványoztam őt, ő pedig elég sok önbizalmat adott, hogy jó az, amit csinálok.

Fekete Vince később vett a szárnyai alá, nem tudom, hogy ő még emlékszik-e, hogy is volt, azóta se kérdeztem rá. Vécépapírra írt verset küldtem el a szerkesztőséghez, nem neki címeztem, mert fogalmam sem volt akkoriban, hogy ez hogy működik, de tőle kaptam válaszlevelet, hogy találkozni akar. Sikerült felkeltenem az érdeklődését, már csak jó verseket kellett írnom, és sínen lehettem volna. Vagyis, Kolozsvár felé. Talán nem is a versekkel volt baj, igaz, ő sokkal kritikusabb volt. Emlékszem a füzetre, amit odaadtam neki, még most is becsben őrzöm, s látom a szemem előtt a bejegyzéseit, hogy brrr!, képzavar, ezt is túlírtad, rossz rím, ahová tett egy felkiáltójelt, az azt jelentette, hogy azon még érdemes dolgozni. Visszatérve OJD-re, mindig azt akartam magammal elhitetni, hogy fasza, amit csinálok, lám, a nagy OJD-nek tetszik, mi van, ha mindenki más téved? Az önbizalmam megerősítése miatt egy hamis e-mail címről, álnéven küldtem verseket a nagy költőnek, kikértem véleményét, hadd lám, lakozik-e bennem valami tehetség. Megfordult a fejemben, hogy amiatt nem dorongol le, mert régről ismer, mert úgymond a felfedezettje vagyok. Ezért kellett a megerősítés. És megkaptam, ismét csak dicséret érkezett az ismeretlennek, és az érdeklődés, hogy eddig hol voltam, hogy nem hallott rólam. Ezek az apró dolgok tartották bennem a lelket, s az a néhány közlés, ami évente becsöppent. Most így visszagondolva, eléggé el voltam szállva, abban reménykedtem, amit írok, azt azonnal leközlik, pedig valójában alig írtam. Valójában nem is érdemeltem többet, az irodalom hálátlan gyereke voltam.

Mi az oka annak, hogy az erdélyi transzközép generáció által közkedvelt szókimondó, polgárpukkasztó stílust végül nem követted?

Már hogyne követtem volna a stílust, hisz vagányság volt a köbön, minden álmom az volt. El is kezdtem a szereplírát, megteremtettem, jobban mondva kölcsönvettem a fantasyirodalom híres bárdját, az ilanori trubadúrt, Tier Nan Gorduint, és több vers született, közölt is le belőle a Helyőrség meg a Helikon. Az, hogy nem így alakult az utam, a lustaságomon is múlott, nem érdekelt a tanulás, csak a szabadság, a szerelem, többszöri próbálkozás után sem sikerült a felvételim a bölcsész szakra. Ami egyfajta megkönnyebbülés is volt, mert tudtam, a szüleimnek nem lett volna, miből ott taníttassanak. Így nem is öltem magam a tanulással, pedig Gáll Attila a barátom, akivel egyszerre felvételiztünk, mennyi időt rám pazarolt, segített felkészülni, minden délutánját nálam töltötte, kiadta a leckét, s kikérdezte, én pedig képes voltam puskát írni, csak hogy hamarabb végezzünk, és kimehessük sörözni. Nem kerültem Kolozsvárra, kimaradtam a bulikból. Lekéstem a transzközép szerelvényt. Ennyi a történet.

A debütdíjjal

A Méhes György-díj átadó-ünnepségén azt mondtad, az újságírás okolható azért, hogy első köteted csak most látott napvilágot. Nem zavart, hogy a napi sajtós munka, a terepezés elveszi az energiádat a költészettől?

Erre utólag kellett rájöjjek, más magyarázatot nem találtam, hisz valóban évekig nem írtam, illetve nagyon ritkán, nagyon keveset. Zavarni viszont nem zavart, nem is foglalkoztatott annyira. A napi rutin megölte az alkotókedvet. Úgy voltam, mint a krónikus hasnyálmirigy-gyulladásommal. Az orvosok megállapították, hogy vele kell élnem, aztán egyszer csak megszűnt. Most nem tudok róla. Talán lappang. Így voltam a versírással is, egyszerűen megszűnt. Jegyzetek születtek ugyan, de utólag már azokat se találom jónak. Illetve túl idegenek. Sokat változtam. Témákban, mondanivalómban, de még annak stílusában is. Már nem tudok azonosulni akkori jegyzeteimmel.

A díjátadó gálán László Noémi azt mondta, hasonlítasz Kukorelly Endrére olyan értelemben, hogy ő is későn érő típus. Ott voltam, amikor Sepsiszentgyörgyön több könyvet is dedikáltattál vele. Mondhatjuk, hogy valamilyen szinten a példaképed?

Ez érdekes, tulajdonképpen már korábban is vigasztaltak ezzel, hogy lám, Kukorelly. S én akkor kezdtem igazában elmélyedni a műveiben, elkezdtem magam hasonlítgatni hozzá, mint amikor az ember gyúrni jár, és nézi tükörben, hogy mennyit fejlődött. Ilyen szinten mondhatni, hogy példakép. A Székelyföld-díjátadón viszont Tudor Arghezihez hasonlítottak, szinten annak apropóján, hogy ő is későn indult, 47 éves korában jelent meg első kötete, szóval nem késtem el.

Első köteted, az Apatológia a Sétatér Könyvek sorozatban jelent meg. Milyen jelentősége van a kiadóválasztásnak, és miért nem például az Erdélyi Híradó vagy egy magyarországi kiadó keltette fel az érdeklődésed?

Elég sok jelentősége van, és a nüánszok fontosak. Örömmel vettem, amikor Király Zoltán elkérte a kéziratomat. Jóllehet a Sétatér fiatal kiadó, de azok között jelenhettem meg, akiket nagynak tartok, László Noémi, György Attila, Király Zoltán, Fekete Vince. Ráadásul az Erdélyi Híradó sorsa is kétséges volt, amúgy köztudott, hogy minkét kiadó köteteit Gáll Attila szerkeszti, szóval megvolt ez az átjárhatóság. A magyarországi kiadókkal úgy voltam, mint ők velem, nem is gondoltam rájuk.

A kötet három ciklusát az emlékezés, az idő köti össze, ez a kettő kulcsmotívum. Miért fontosak ezek számodra?

Valójában egyfajta tartozást törlesztettem, egykori magammal szemben. Teljesen elszakadtam attól a közegtől, ahol felnőttem, a várostól, a paneltől, a kulcsos gyerekeskedéstől, a bandázástól, most már falun lakom, egy emeletes házban, nem kell könyvet lopnom a könyvtárból, azt rendelem meg neten, amelyiket akarom. Aztán apám halálával még egy csomó szál elszakadt, félek, hogy teljesen elvesztem azt a világot.

Lírád alanyi költészet. Mennyire nehéz az olvasó elé tárnod a gyerekkorodat, a szerelemről, kislányodról szóló gondolataidat, édesapád emlékét?

Nem érzek nehézséget, csak utólag ijedek meg, legtöbbször az őszinteségemtől. De nem visszakozom, ha az alkotás pillanatában úgy éreztem, azt le kell írnom. Ha felülbírálom, akkor elrontom a hazugsággal.

Az Apatológiát nevezhetjük apaverseknek?

Akár. Neveztem én már halálverseknek is. Merthogy az is eléggé sokat foglalkoztat, de mint már mondtam, az emlékezés a legfontosabb bennük. Megragadni, versbe zárni, el nem engedni a gyerekkorom, azokat az időket, amikor minden más volt, amikor apámra mindig számíthattam, amikor még élt.

Milyen az, amikor hám kerül a szívre, örömben vergődik a költő? Lehet-e ihletforrás az öröm és a boldogság állapota?

Egyszemélyes törzs vagyok, skizofrén, a költő csak akkor jön elő, amikor a férj, az apa vagy a gyerek valamivel nem tud megbirkózni. Ő segít. Azzal segít, amit a legjobban tud, kiírja. Kiírja a sose pillanatot és a valótlan mát is. És ebben benne van a boldogság pillanata is, ha másban nem, akkor a versben, annak olvasásában.

Ezek szerint hiszel a művészet terapikus szerepében? Könnyebb lesz-e a fájdalom az által, hogy kiírod magadból?

Tény, hogy nekem sokat segített. Amikor írtam, és amikor újraolvasom is, olyan, mintha édesapámmal beszélgetnék. El kellett mondanom neki azt a sok mindent, amit egyébként nem, merthogy ő nem is kérdezte volna.

A költészet napi felolvasáson (2014)

A díjátadón azt mondtad, a könyved utolsó ciklusa, az Apám levelei című áll hozzád a legközelebb. Ezek fiktív levelek, vagy létező levelezés átdolgozása?

A forma fikció, nincsen semmiféle levél, de a történések, az apám által leírtak édesanyámhoz, azok igazak. Az én értelmezésemben, természetesen.

A levelek története azt az időszakot fogja át, amikor megismerkednek, majd a számos akadály ellenére összeházasodnak, és megfoganok én. Gyerekkori emlékeimből, családi vitákból, mesélésekből raktam össze, majd a kérdéseimet feltettem édesanyámnak, így lett teljes az én történetem.

Folytatódnak-e a levelek, milyen jövőbeli terveid vannak?

A levelek folytatódnak, most a szomszéd szobából írom őket, illetve a frontról is, majd a fogságból. Az NKA elfogadta a Levelek a szomszéd szobából munkacímű kötetem tervét, tehát időutazom, oda-vissza a múlt és jelen között.

A kötetnek van Facebook-oldala, amelyet nagy műgonddal szerkesztgetsz, korábban gyakran posztoltál verseket is. Miben segít a virtuális térben való jelenlét?

A Facebook egy óriási lehetőség a népszerűsítésre, aki nem él ezzel, az már szupersztár, s nincs rá szüksége, vagy majd megbánja. Igyekszem forrón tartani a kötetemet, nem vesznek mindennap interjút tőlem, nem jelennek meg naponta kritikák az Apatológiáról, nem kapok hetente díjat, ezért itt van a Facebook, ott teszik a dolgukat a versek, versrészletek, ott tartom a kapcsolatot az olvasóimmal, ami szintén nagyon fontos.

Varga Melinda