Varga Bence

Szoba kiadó

 

Odakint lassan kezdett felszállni a köd, de a nap csak néha-néha bukkant elő a felhők mögül. A szobában fülledt meleg volt, az ablakokat nem nyitották ki már jó ideje, így kissé savanykás, nehéz szag terjengett.

– Szerintem verhetetlen lenne a nézettség, az tuti – vigyorgott András. – Csak feküdnék, mint egy szalmazsák, hevernék ott, és az égvilágon semmit sem csinálnék.

– De ebben mi az érdekes? – vetette közbe Sanjeev.

– Mi az, hogy mi az érdekes? – horkant fel András. – Rendben, először talán tényleg föl se tűnnék, mindenki csak találgatná, hogy mi az a kupac ágynemű, amiből néha kilóg egy láb moccanatlanul. Aztán lassan elkezdene mindenkit izgatni, hogy mi a fene ez az egész. Drukkolnának, hogy mikor mozdulok már végre meg. Elvegetálnék, épp csak annyi látszana belőlem, hogy néha kinyúlnék egy kis szörpért meg kekszért, meg jó, napjában egyszer mondjuk elmennék hugyozni, de egyébként semmi más nem történne, csak hogy bámulom a cápák életét a Discoveryn, meg alszom. Téli álom, minimál mozgással, csak a biológiai funkciók, csak az alapok.

– Senki sem bírja ki, hogy napjában csak egyszer pisáljon – szólt közbe Keith.

– Jó, akkor kétszer, nem ez a lényeg. Az emberek elkezdenék találgatni, hogy mikor kelek már föl, mikor csinálok valamit, fogadásokat kötnének, aztán mindenféle rajongói klubok alakulnának a Facebookon, kapnám a szerelmes leveleket a csajoktól, igazi sztár lennék: Andrew, a vízinövény. Vagy a csiga, ahogy tetszik.

– Vagy a lajhár – jegyezte meg Sanjeev.

– Akkor lajhár. Andrew, a magyar lajhár – röhögött András. – Rohadtul jelentkezni fogok a következő Big Brotherbe, csak figyeljetek.

– Most is kurvára ezt csinálod – válaszolt Keith. – Itt rohadsz szerintem már három napja, nem is akarom tudni, hogy hogy néz ki az alsógatyád, de egy biztos, telefüstölöd a nappalit, és nem lehet ide felhozni senkit, mert leég a pofámról a bőr, hogy a nappaliban kómázik egy csöves, és a szívbajt hozza mindenkire.

– Milyen csöves, te szerencsétlen? – rikkantott fel András. – Halálra melóztam magam, rám fért egy pár nap szabi. Tőlem mehet bulizni vagy lófrálni a városba, aki akar, én így relaxálok. Mondjuk, kicsit már fáj a derekam, de szerintem egy hetet simán kihúznék itt, az ágyban – bólintott elszántan.

– És nem akarod ezt a saját szobádban csinálni? – ráncolta a homlokát Sanjeev. – Kezdesz kicsit bepállani, meg egyébként is baromira unom, hogy nem tudom megnézni a híreket, mert folyton a hülye cápáidat bámulod.

– Nananana – emelte fel az ujját András. – Azért ne felejtsük el, ki itt a góré. Ki szervezte meg a dolgokat.

Sanjeev és Keith egymásra néztek, aztán inkább egyikőjük sem mondott semmit.

András kicsit feljebb tornázta magát a nappali kihúzható, kétszemélyes díványán, hátát nekivetette a feltornyozott párnáknak, és határozott mozdulatokkal igazította el paplanhuzatának ráncait, majd könnyed simítással a szőnyegre söpörte az ölébe hullott csipszmorzsákat. Uralkodói tartásban ült, peckesen, de azért kellőképp lazán.

– Gondolom, te meg interjúra jöttél – vetette oda a nappali sarkában ácsorgó alaknak.

A fiúk feje egy irányba fordult.

– Igen, a hirdetésre jelentkeznék – felelte kissé bizonytalanul a másik.

– Hát akkor ülj le, drága barátom – kínálta széles karmozdulattal hellyel András a jövevényt. – Dobd le a dzsekidet, ha gondolod.

A harmincas évei közepén járó alak kissé feszélyezetten cipzározta ki a divatjamúlt kabátját, majd bújt ki belőle, aztán letelepedett az egyik fotelbe.

– Ahogy hallom, te se ezen a környéken láttad meg a napvilágot – folytatta András. – Hogy hívnak, drága barátom?

– Catalin vagyok – kezdte volna az ismeretlen, de nem tudta befejezni a mondatot, mert András nyerítő röhögése félbeszakította.

– Semmi, semmi – nézett vissza a rámeredő Keith-re és Sanjeevre a magyar. – Csak nálunk a Katalin női név.

Az idegen félszeg mosollyal közölte: – Román vagyok.

– Újabb jó pont – vigyorgott András. Sanjeev és Keith halkan felsóhajtottak.

– És mivel foglalkozol, jóember? – kérdezte András.

Az alak habozni látszott.

– Ezzel is, azzal is – felelte végül.

András vonásai megkeményedtek.

– Állj, állj, állj, ez így nem lesz jó, Catalin – a „Catalin”-t megpróbálta minél angolosabban ejteni, úgy, hogy már-már „Catherine”-nek hangozzék. – Figyelmesen elolvastad a hirdetést? – érdeklődött némi éllel a hangjában.

– Igen – válaszolta a román.

– Na, akkor biztosan feltűnt, hogy egész konkrét elképzelésink vannak arról, kit is keresünk – mondta András. Aztán vett egy nagy levegőt, és kissé színpadias szónoklatba fogott. – Nézz csak körbe, kis barátom. Ez itt bizony kétszáz kényelmes, harmonikus, és minden igényt kielégítő első osztályú négyzetméter a világ közepén, London kettes zónájában. Tudod te, hogy mennyibe kerül itt egy négyzetméter piaci áron? Az állad is leesne. Biztos, hogy többe, mint egy hektár Bukarestben. A busz, a metró a sarkon, negyedóra alatt ott lehetsz a város szívében. Bringával is egy perc minden. Boltok, orvos, kajáldák, amit csak akarsz, egy köpésre. Tudod, hogy hányan laknak Londonban? Tízmillióan. És ebből a tízmillióból kilenc a fél karját odaadná, hogy ilyen helyen lakhasson. Internet? Fénysebességgel, apukám, mióta összeraktam azt a wifiantennát kukatetőből, és lopjuk a jelet a McDonald'sból. Squat? Persze, hogy squat. Ki a tököm tudná megfizetni ezt a házat? De az én squatom, én nyomtam fel, én intéztem mindent, hogy ne tudjanak kidobni a zsaruk, és az én szabályaim szerint játszunk. És ha mindenki be is tartja őket, sosem kell innen elmennünk. Legalábbis egy ideig nem.

Elégedetten nézett körbe, de tekintete nem találkozott sem Keith-ével, sem Sanjeevével.

Catalin megköszörülte a torkát.

– Ami a lakbért illeti...

András újra kíméletlenül félbeszakította.

– Leszarom a lakbért. Itt nincs lakbér. Fizetjük a rezsit, hogy legyen fűtés ebben a taknyos hideg időben, meg legyen áram. De nem ez a lényeg.

Egy pillanatra elnémult, láthatólag hallgatósága reakcióját lesve.

Catalin szótlanul, bár várakozóan nézett vissza Andrásra. Így ő magabiztosan folytatta.

– A lényeg, pajtásom, ötletem zsenialitásában rejlik. Mégpedig abban, hogy úgy szerveződünk, hogy ha lehet, egy vasat se kelljen költenünk.

Keith és Sanjeev egyetértőleg bólintottak.

– Mondok egy példát, hogy értsd – fűzte tovább a mondandóját András. – Ez a kiváló bombayi úriember itt például – bocsánat, mumbai –, szóval egy halal hentesnél melózik Nyugat-Londonban. Nagy veszélyt nem jelent az árura, mert vegetáriánus a lelkem, és komolyan is veszi, hogy hindu. De kilószám hozza haza az el nem adott felsált.

Egy másodperc szünetet tartott, hogy Catalin megemészthesse a hallottakat.

– Keith barátunk pedig – mutatott a húszas évei elején járó angolra – Hackney-ben zöldséges. Úgyhogy Sanjeevnak sincs gondja a kajára, csak a rettentő büdös fűszereit kell elküldetnie az anyjával.

Egy kicsit még feljebb fészkelődött a párnákból rakott trónusán, aztán folytatta.

– És amit ez a két remek fiatalember döbbenetesen imád, a cseresznyés pite és a csokis muffin, nos, azokkal meg én látom el őket. A nap végén úgyis tonnaszám dobjuk ki a maradékot a cukrászdában, nekem nem fáj egy hátizsákkal hazahozni belőle esténként.

Elismerést keresve nézett körbe, aztán a szavait támogató pillantásokat elkapva, jólesően csettintett a nyelvével.

– Persze tudjuk, hogy az élet nem csak zabálásból áll. Itt van például a relaxáció. A most éppen egy építkezésen fáradhatatlanul szorgoskodó Krzistof testvérünk amellett, hogy remekül megszerel bármit: vizet, gázt, kitört ablakot, bringaféket, hadd ne soroljam, nos, ő komoly mennyiségű fűvel járul hozzá lakóközösségünk lelki békéjéhez. És ott a másik lengyel, Stefan, aki úgy brillírozik itt, a sarki kocsmában, hogy négy fontot fizetek a korsó sörért, és ötöt ad vissza.

András ismét kissé színpadiasan tárta szét a karját.

– Ezért kérdezem tehát, drága Catalinom, hogy te mivel tudnád emelni a háztartásunk fényét? És ne gyere nekem az „ezzel is, azzal is” dumával, mert az nem fog működni. Ide csak az cuccolhat be, aki valamit be is tud dobni, amire szükségünk lehet. És nem holmi homályos ígéretek formájában. Pofátlanság egy squatban szobát hirdetni? Az. De egy ilyen tökéletes helyet sehol a világon nem adnak ingyen. Szóval vagy előjössz a farbával, hogy te mivel tudnád az életszínvonalunkat ilyen meredek ívben emelni – bökött a magasba a tenyerével –, vagy vegyünk gyorsan búcsút egymástól.

András hangja barátságosan, de határozottan csengett.

Gyér fény derengett az ablakon át, épp csak annyi, hogy megvilágítsa a szobát, és hogy átmenetileg láthatatlanná tegye a képernyőn kerengő cápákat, amelyeket egy búvár etetett.

Egy pillanatra csönd telepedett a szobára. Keith és Sanjeev kérdőleg meredt Catalinra, aki András szónoklata alatt egyre csak kopott edzőcipője orrát és az agyontaposott szőnyeg ronda mintáit figyelte.

András rövidke várakozás után elunta a némaságot.

– Akkor, azt hiszem, itt az ideje, hogy utadra bocsássunk, vándor – billentette kicsit oldalra a fejét. Ekkor a román váratlanul megszólalt.

– Emberekkel.

Keith, Sanjeev és András dermedten nézett egymásra. Az indiai annyira előredőlt, hogy majdnem lehuppant a kanapé széléről, hitetlenkedve kérdezett vissza:

– Mi van?

Ám Catalint láthatólag cseppet sem zavarta a szavai kiváltotta meghökkenés, rendíthetetlen nyugalommal válaszolt.

– Emberekkel. Hozok embereket. Arra fogjátok be őket, amire akarjátok.

A fiúk megdöbbenve néztek össze.

András felvonta a szemöldökét. Egy pillanatra mintha kizökkent volna a szerepéből, uralkodói testtartása is kissé megrogyott. Aztán megpróbálta összeszedni magát, és – noha arcát árnyalatnyi pír futotta el – újra higgadt, érdeklődő hangot igyekezett megütni.

– Mit értesz ez alatt pontosan, Catalin? – kérdezte félszeg mosollyal.

A másik teljesen érzelemmentesen felelt, tekintetét alig-alig felemelve a szőnyegről.

– Úgy, ahogy mondom.

Most a szemükbe nézett, egyenesen, pislogás nélkül.

– Hozok ide embereket, itt vannak ideig-óráig, bármit mondtok nekik, megcsinálják. Jól jártok velük.

András ismét kiesett a szerepéből. Kétkedve, már-már hisztérikusan felnevetett.

– Embereket? De milyen embereket? Románokat? Tömegszállót akarsz csinálni a házból?

Catalin rezzenéstelen arccal dünnyögte a választ.

– Nem lesz tömegszálló. Egyszerre csak egyet hozok. Megcsinál bármit.

Néma csend állt be a nappaliban. András jobb keze cigarettásdoboz után kajtatott, majd, mikor megtalálta, a szájához emelte, és egy szálat a fogai közé kapott. Fehér, filléres műanyag öngyújtójával rágyújtott, letüdőzte a füstöt, és egyenesen belefújta a szoba közepébe, az áporodott szagba és a tévé képernyőjén derengő halak közé. Beletúrt összetapadt, három napja mosatlan hajába, aztán tágra meredt szemmel bámult Sanjeevra és Keith-re. Keith egykedvűen vonta meg a vállát.

– Végül is takarítani úgyis mindenki utál. Nem hangzik olyan rosszul.

Sanjeev kétkedve ingatta a fejét.

– Nem tudom, most az akkor még plusz két éhes száj... Már így is fázom kicsit tőle, hogy túl sok húst hozok el. Előbb-utóbb feltűnik.

András megint mélyet slukkolt a cigarettából, és Keith rosszalló pillantását elkapva igyekezett az ablak felé fújni a füstöt, bár az csukva volt. Láthatólag ízlelgette az ötletet, és egyre inkább megbarátkozni látszott vele.

De ösztönös gyanakvása felülkerekedett, úgy érezte, az ajánlat pontosításra szorul. Cigarettáját egy pillanatra távol tartva magától, a parázsba bámult, aztán tettetett érdektelenséggel a hangjában szólította meg a románt.

– Catalin, ha jól értjük egymást, akkor mostantól kezdve lesz itt mindig valaki, aki rendet rak, vagy leszalad sörért, meg ilyesmi? És nincs visszapofázás, megcsinál bármit? Klozetot is súrol, ha arról van szó?

Catalin hangtalanul bólintott.

András bedobta a csikket az ágy mellett alkalmi hamutartónak használt, vízzel teli bögrébe, és jólesően kinyújtózva folytatta:

– Nos, akkor kérnék egy perc gondolkodási időt, amíg megtanácskozzuk a dolgot.

Meglepő könnyedséggel felpattant az ágyból, kirúgta magát a törökülésből, és csíkos alsógatyáját, valamint kissé leevett fehér pólóját teljességében kitárta, magához biccentette az indiait és az angolt, majd sietős léptekkel a konyhába indult. A fiúk követték, maguk mögött gondosan becsukták a konyhaajtót.  A súgás-búgás úgy húsz percig tartott. Néha egy-egy hangosabb szó is kihallatszott.

Catalin a legkisebb mértékben sem zavartatta magát a tanácskozástól, egykedvűen ült a fotelben, és változatlanul cipője orrát studírozta.

Fél óra múlva megjelentek a rögtönzött tanács tagjai. András, a döntnök, kihirdette az ítéletet.

– Catalin, isten hozott a fedélzeten. A jobb egyes szoba a tiéd a földszinten, a bejárati ajtó mellett. Kicsit galambszaros az ablakpárkány, a kocsibeállót is felverte a gaz, de egyébként príma kis lakhandi. A lényeg, hogy akit hozol, ott alszik veled. És ha tényleg mindent megcsinálnak, áll az alku.

Az érzelemnyilvánítás legcsekélyebb jele nélkül Catalin aprót biccentett.

– Mikor lehet beköltözni? – kérdezte.

András kényszeredetten mosolyogott.

– Tőlünk aztán bármikor.

Catalin felállt, és kezébe kapta kopott sporttáskája vállszíját.

– Van kulcs a szobához?

András tenyerét összecsapta, és erőltetett jókedvvel harsogta.

– Ennyi az összes cuccod? Akkor nem lesz nehéz beköltöznöd. Kulcs nincs, de ha felszerelsz egy zárat, az ellen nincs kifogásunk. De ha nem tartod a szavad, ne nagyon reménykedj, mert a lengyelekkel együtt pillanatokon belül kipaterolunk, drága barátom.

Azzal vigyorogva nyújtotta jobbját a románnak. Az rámeredt, kézfogás nélkül kicammogott a szobából, és elindult megkeresni a lakhelyét.

 ***

Az idő nem egy elvont fogalom. Az idő egy lény, aki minden embert körbesettenkedik. A nők mellét lerángatja, és nagyobb hátsót kerít nekik, elbizonytalanítja őket a szépségük felől; a férfiakra sörhasat pakol, csintalan ujjaival szarkalábakat rajzol a szemük sarkába, és olyasféléket súg a fülükbe, hogy bizony elrepül fölöttük, és ők nem hagynak hátra maguk után semmit. A kétségbeesésbe taszítja őket. Az idő, a csalfa jelenség, azt akarja, hogy míg fiatalok vagyunk, a seggére csapva hajtsuk előre, aztán már, mint csatamént, fékezzük, de ő nem áll meg. A sülő hús mellett elég ellibbennie, de az már odaég, a felnőni vágyó gyerek dőre álmát beteljesíti, és mire az rájön, hogy nem olyan remek dolog érettnek lenni, már késő. Az idő szörnyű mesterkedéseinek netovábbja azonban a hozzászokás. Az idő, ez a gonosz tündér elkábítja az orrot, így a legpenetránsabb szaggal is megbarátkozik az ember, és az idő befogja az ember szemét, így akár életfogytiglani börtönbüntetést is leül, mert csak számolgatja a megfoghatatlan tündér szoknyájának ráncait, s azt gondolja, higgadt beosztással felülkerekedhet rajta.

Az idő Andráson, Keith-en, Sanjeevon, Krzistofon és Stefanon is kifogott. Hozzászokás kérdése volt, nem lepődtek már meg semmin.

Elsőként egy öregasszony érkezett a háztartásba. Angolul szinte egy szót sem beszélt, csak mutogatással tudták értésére adni, mit szeretnének tőle. Kristálykék szeme átvilágított a ráncai között, dolgos, munkától megdagadt ujjait repedezett bőr fedte.

Meglepetésként érte a lakókat, hogy egyszeriben minden mosogatnivaló tisztán ragyogott a konyhaszekrényben. Aztán hogy a ruháik tisztára suvickolva száradtak a tavaszi szélben az udvaron. Az anyóka az ágyukra készítette a pólóikat meg a gatyáikat gondosan, ropogósan, összehajtva. András egy ideig szabódva figyelte a tevékenységét, de miután mindenki magától értetődő természetességgel fogadta a jelenlétét, lassan megszokottá vált, hogy vacsora után az edények valahogy megtisztulnak, láthatatlan kezek tisztára mossák a tányérokat, és valaki az ócska műanyag abroszt is kihipózza. Néha próbáltak vele beszélgetni, de az öregasszony szótlan maradt, csak érdeklődő, gyakran rebbenő kék szeme jelezte, hogy figyel. Javarészt Catalin szobájában rostokolhatott, mert napközben alig találkozott vele valaki, inkább csak esténként bújt elő, hogy gyors, szakavatott mozdulatokkal úrrá legyen az öt fiú okozta káoszon.

Mire épp kezdtek volna hozzászokni a teljes kényelemhez, úgy két hét elteltével az anyóka váratlanul eltűnt. Néhány napig halmozódtak az edények a mosogatóban, avasodott az olaj a lengyelek fritőzében, és Sanjeev rizsfőzőjébe is kezdtek belekötni a benne hagyott szemek. András hangos puffanással rakta le péksüteményekkel megrakott hátizsákját a konyhaasztalra, és morogva szólt az éppen ott cigarettázó románnak.

– Embereket ígértél, most meg ragad itt minden. Kiabálj körbe, tele vagyunk kajával, szendvicsgyártásba fogott a cukrászda, de a kutya sem veszi, szóval itt egy rakás marhahúsos kenyér. De lassan jó lenne, ha megint hoznál valami élőerőt, ugye érted, mire gondolok.

Azzal a szobájába robogott. Hiába volt ő a főnök, mióta volt szolgálójuk, kevesebbet fetrengett a nappaliban. Maga sem tudta megmondani, miért.

Pár nap sem tellett bele, és egy negyvenes évei közepén járó, testes, vidám szőke nő tűnt fel a házban. Takarítás közben dalolászott, ezen a furcsa, kelet-európai nyelven, ami mindegyiküknek ismerősen csengett, mégsem értettek belőle egy szót sem. Sanjeev két nappal a nő feltűnése után kicsit reszelős hangon szólt Andráshoz a konyhában.

– Te, végül is az volt az alku, hogy ezek mindent megcsinálnak, nem? – bontott ki hangos szisszentéssel egy sört.

András gyanakodva méregette.

– Úgy értem, az alku az alku, ugye? – nézett rá kicsit véreres szemmel Sanjeev. – Úgy értem, takarítani végül is akármelyikünk tud... De érted. Szóval, hogy mindent.

András felnevetett.

– Te szerencsétlen indiai hülye, most azt kérdezed, hogy veled aludhat-e ez a spiné?

Sanjeev szájában a sörrel, némán meredt rá. András horkantva felnevetett.

– Tököm tudja. Fogd meg este a kezét, aztán húzd be a szobádba – röhögött. – Ha rááll a dologra, akkor rendben van. Mit tudom én, a románok dugnak-e indiaiakkal.

Néhány óra elteltével Sanjeev kiment a konyhába, és a pultot törölgető nő karját a csuklójánál megfogva, mosolyogva, de határozottan magával vonta a szobájába. Síri csönd honolt odabent.

Amikor András valamikor hajnalban kiment cigarettázni a konyhába, a szeme sarkából látta, ahogy a nő kissé viharvert frizurával húzza be maga mögött Sanjeev ajtaját, és az örökké szótlan Catalin szobája felé veszi az irányt.

Elvigyorodott.

– Ez a faszi betartja a szavát – mormogta magában.

Néhány estén át a dalolászó nő Sanjeev szobájának látogatója volt, de már nem énekelgetett napközben, és a háztartást is elhanyagolta. András a helyzetet felmérve egyik este bekopogott Catalinhoz, és félrészegen odasúgta neki, hogy ideje váltani. Catalin hangtalanul bólintott, és a nő másnapra eltűnt.

Két vagy három nap múlva újabb lakóval bővült a háztartás. Egy kackiás bajszú, ősz öregúr jelent meg a színen, aki már beköszönésével felvirágozta a hangulatot:

– Dimitriu vagyok, és folyton részeg. Tessenek egy kupica pálinkát velem meginni.

Mindenki röhögött, főleg a lengyelek. Az öregúr a feltehetőleg otthon betanult mondaton kívül egy árva szót sem tudott angolul, és még Krzistof, aki állítása szerint már a világ összes nációjával dolgozott, sem volt képes kihámozni a mondanivalójából semmit. Így hétvégente együtt nyerítettek hatalmasakat, mikor Stefan felzavarta a kertben álló kopár, levelét hullajtott fára az öreget cseresznyét szedni, aztán együtt ittak vele egy felest, mikor végre kinevették magukat, és leengedték a minden ízében remegő, de vihorászó öreget az asztalukhoz. Egyedül Sanjeev ráncolta a homlokát András felé fordulva.

– Arról volt szó, hogy minőségi emberállományt kapunk. Ezzel a vén szarossal mit kezdjünk? – kérdezte komor képpel. – Ezt csak etetem. Hozom nektek a primőr húst, oké, te hozod a friss pékárut, és Keith is hozza a friss spárgát. De ez a vén román hülye mire jó nekünk? Te vagy a főnök, mondd meg Catalinnak, hogy ez így nem lesz jó.

– Te, nálatok nem az van, hogy tisztelitek az öregeket? – kérdezte vigyorogva András. – Szerintem csak a szőke pina hiányzik neked, azért nyavalyogsz. Az öreget mindenki komálja, szóval megtartjuk kabalaállatnak, világos? – felelte, és a lengyelek vidáman egyetértettek vele.

A bácsika fejébe húzták a kerti munka közben leesett, de egyébként örökké hordott, kopott kucsmáját, lenyelettek vele négy Zubrowkát, aztán kihangosítva üvöltették a román himnuszt a telefonjukról, miközben harsányan röhögtek azon, ahogy az öreg színpadiasan a szívére tett kézzel énekli a nemzeti indulót.

András fojtó karmozdulattal ölelte át az öreg nyakát, és ősz fejére csókot nyomva, ordítva kinyilatkoztatta:

– A legnagyobb faszi vagy a világon! Örökre megtartunk, szerencsét hozó öreg kabalánk!

Az öregúr tehetetlenül vihogott néhány megmaradt fogával.

Másnap mindenki borongós hangulatban ébredt, de a reggeli kávé mellett az előző napi rengeteg dohányzástól köhögve emlegették fel az elmúlt este történéseit. Stefan kacsintva töltött mindenkinek egy kis ír whiskey-t a gőzölgő bögrékbe.

A hangulatot csak tovább emelte, mikor a fűtött konyha panorámaablakából észrevették, hogy a kucsmás öreg feltűnt a kertben, és esetlen mozdulatokkal, szőrrel bélelt báránybőr kabátját félrehajtva igyekezett könnyíteni magán egy fa mögött. Stefan tettetett komorsággal az arcán verni kezdte az ablakot, majd heves kézmozdulatokkal rábírta az öregembert, hogy kezdje összeszedni, és halomba hordani az avart az udvaron. Ténykedését az ablakon belülről harsány röhögés kísérte, majd újabb ír kávék következtek, így a társulat vasárnap délutánra megint lerészegedett, és lepihenni kényszerült. Mire mindenki feleszmélt, eltelt két nap is, és az öregnek híre-hamva sem volt.

András fejébe a mulatság múltával szöget ütött a váratlan távozás. Egyik kora reggel, zuhanyzás után, úgy, ahogy volt, egy szál törülközőt a dereka köré csavarva, kipirosodott bőrrel caplatott le a román szobájához, és hármat csapott öklével az ajtajára. Catalin álmos, egykedvű arccal nyitotta ki az ajtót.

– Ide figyelj, te nyomorult – sziszegte bosszúsan a magyar hajnalok hajnalán, arcát a románéba tolva. – Nem érdekel, hogy megegyeztünk. Az sem érdekel, hogy szervkereskedő vagy, vagy emberkereskedő, vagy akármi. De az öreget kurvára megszerettük. Ha megtudom, hogy valami hullaházba adtad el, mert kellett a veséje, és azért tűnt el, akkor kicsinállak.

A szavai dühtől sisteregtek. Catalin rettentő nyugodtan nézett vissza rá.

– Az öregnek semmi baja. Csak továbbment. Majd jön más – azzal becsukta az ajtót.

András meghökkenve bámult az ajtó fényes, fehérre mázolt felületére. Nem volt hozzászokva, hogy az orrára csapjanak bármit is. Ahhoz sem, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. De az alku az alku – mormogta magában, aztán magára hányta a munkaruháját, és eltekert a cukrászdába, a porcukorral behintett sütemények közé.

Két nap múltával újabb jövevény tüsténkedett a házban. Nem csupán lesúrolta a csempét a konyhában, és tisztára sikálta a fürdőszobát, de felnyalta a közlekedőfolyosókat is. Ragyogott minden, a ház lakói mégis kicsit morózusan gyűltek össze vacsorázni a nappaliban, ütemesen verve kanalaikkal a tányérjukat.

– Jézusom, sosem készül el az a rohadt leves? – ordított fel Keith. A lengyelek csakúgy türelmetlenek voltak.

– Éhen döglünk, asszonyság, iparkodj már! – ripakodtak a jövevényre.

A vörösre festett, lenőtt hajú, furcsán szedett szemöldökű, fénylő homlokú, szelíd, hatvanas nő konyharuhába bugyolált kezével igyekezett a forró kondért az asztalra tenni.

Ócska, kibolyhosodott pizsamában volt, amire pöttyös, műszálas köpenyt húzott. Öltözködése nagyon távol állt a Primark legolcsóbb ruháitól is: azokat a legvacakabb varrógépek fűzték össze Kínában, ezeket pedig a hetvenes években ontotta ki magából egy szövőgép, valahol a kelet-európai végeken.

Keith gyanakodva méregette a levest, a merőkanállal emelgetve a fazék tartalmát.

– Hurka egy kibaszott levesben? Meg főtt tojás? Na ne röhögtess – undorral tolta el magától a tányért.

De a lengyelek lelkesedtek.

– Ez olyasmi, mint amit mi is főzünk otthon. Tessék merni egy tányérral.

A nő egy kukkot sem értett az egészből, csak kuporgott egy sámlin a nappali sarkában, és kipirult, rózsás arccal bólogatott, miközben biztatólag mosolygott.

Sanjeev kevésbé volt derűs. Egy ideig üldögélt, aztán hirtelen jött indulattal nagyot csapott a merőkanállal az edénybe.

– Ezt a fost meg nem eszem – jelentette ki. – Tele van hússal.

Megemelte a hangját, érezhetően nőtt benne a feszültség.

– Egyébként is, miért ilyen szar itt minden? Én csak hozom a húst, de nekem kell főzni magamra? Ez itt mindenkinek a Paradicsom, csak nekem nem? Csak nekem nincs szolgám? Én ezzel a vörös nővel nem vagyok beljebb. Vigyétek innen a francba.

Barna arcbőre egy szempillantás alatt pirosra váltott, ahogy egyre dühösebb lett.

Szinte kiabálva folytatta.

– És igenis, ez egy szar alku. Ez így nem ér semmit. Leszarom a levest, leszarom a takarítást. Menjen mindenki a büdös francba.

Már úgy fújtatott, mint egy bika. Sosem látták korábban ennyire mérgesnek. Az örökké rendíthetetlen kicsi Sanjeev elvesztette az önuralmát.

– Vagy... Vagy hozza vissza Catalin Irinát. Mert, képzeljétek, volt neve, és úgy hívták, hogy Irina.

Körbenézett, mintha ellenfelet keresne. Andrással találkozott a tekintete, aki eddig egy szót sem szólt. De most, úgy tűnt, a magyarban emberére akadt. András szeme összeszűkült, ahogy hirtelen megértette, hogy e londoni szemétdombon alapított pünkösdi királysága szertefoszlani készül. Felpattant, és az indulattól eltorzult arccal ő is megragadta a merőkanalat, aztán rettentő erővel, egyetlen lendülettel áthajította a nappalin, úgy, hogy az csörömpölve kitörte a folyton csukott ablakot. Hirtelen friss levegő áramlott a szobába. András éktelen haragra gerjedve ordított.

– Tudtam, rohadtul tudtam, hogy ez lesz a vége! Hogy így nem fog működni ez az egész! Idehoz nekem ez a veszett román mindenféle alakokat, és csak a vita van belőle! Ha egy nyomorult nő beteszi a lábát a házba, ennek az idióta Sanjeevnak rögtön elmegy az esze tőle! – bömbölte.

Hirtelen az ijedtségében egészen apróra zsugorodó nő felé fordult a sarokban.

– Néne, fogja a kurva fazekát, és vigye a picsába innen, a rohadt román emberkereskedőjével együtt!

Azzal felkapta az edényt a fülénél fogva, de rögtön megégette a tenyerét. Hangosan felszisszenve gyorsan visszatette az asztalra, aztán felkapott egy konyharuhát, és azzal nyomta a rémülettől egészen elszürkült arcú asszony kezébe az edényt. Az arcába üvöltött.

– Menjen innen, csak mindent tönkretesz! Vigye a rohadt levesét!

A nő riadtan meredt rá, tágra nyílt szemekkel, miközben, mint egy kobra által megbűvölt egér, automatikus mozdulattal átvette a fiú kezéből a lábost. Egy pillanatra az egész társaság megdermedt. Egy pisszenés sem hallatszott. A lengyelek üveges tekintettel meredtek a tányérjukra, Sanjeev dühödten fújtatva bámult Andrásra, Keith pedig igazi angol módjára megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne.

Ebben a pillanatban a csöndet kettéhasítva, halk nyöszörgéssel tárult fel a konyhaajtó. A keretében Catalin zömök alakja sejlett fel, aki sötét arccal nézett a bent lévőkre. András hirtelen felé pördült, és minden haragját rázúdította:

– Vége az alkunak! Ez így nem működik! Te rohadt, lelketlen állat! Nem tehetsz ki embereket ennek! Nem tehetsz ki minket ennek! Vidd innen a francba az árudat! Nem vagyunk rabszolga-kereskedők, te disznó!

Hangja reszketett a dühtől. Zaklatott tekintete belefúródott a román közönyös pillantásába. A sarokban kuporgó nő ijedten fürkészte András és Catalin arcát. A többiek némán, kővé dermedve ültek az asztal körül, kezükben a kanál a levesbe fagyott.

Catalin hangja halkan csikordult.

– Ne az anyám előtt.

Andrással megfordult a világ.

Egy másodpercig üresen bámult a semmibe, miközben levegő után kapkodott. Aztán felriadt a révületéből, és tekintete hol a sámlin meghúzódó nőt, hol a rezdületlen Catalint pásztázta.

Aztán megszólalt, gyönge, elhaló hangon.

– Akkor az öregúr meg Irina meg a nagyanyó is...

Catalin bólintott.

Sanjeev lehajtotta a fejét, valahova az asztal alá, ahol senki sem láthatta. A lengyelek lekonyult szájjal, némán meredtek a levesbe.

András karja lehanyatlott, tagjaiból kiszállt az erő. Szólásra nyitotta a száját, de benne rekedt a szó. A semmibe szökkent a magabiztossága, a semmibe szökkent az ereje. Csak állt, bénultan, ahogy a többiek.

A nappaliban álló tévé néma képernyőjén közben mindegyre csak körbe és körbe úsztak a cápák.

 

 

Kapcsolódó anyag: 

Részlet Varga Bence Esős évszak című regényéből (Ab Ovo Kiadó, 2015)

A szerző dedikálásai az Ünnepi Könyvhéten