Tizenkettő bizony – Szilágyi-Nagy Ildikó fotóregénye – 4. Budai Csaba Krisztián

Szilágyi-Nagy Ildikó

Tizenkettő bizony

4. Budai Csaba Krisztián

– Ez több, mint szerelem. Ez barátság – gondolja végül Csaba, miután számba vette annak lehetőségét, hogy talán szerelmes is lett a nőbe. Holott a nőt nem ismeri, csak reggelente látja, ahogy a sápadt, vékony arcú asszony mosolyogva átsétál az egymásból nyíló udvarokon, és korán reggel, amikor még félhomály borítja a macskaköveket, fényes sziluetteket hagy maga mögött, melyek másodpercek alatt derengésként szétoszlanak, és utánuk világosabb lesz az udvar. Nyomozott is utána. Többször sikerült követnie. Ilyenkor feláldozta a reggeli kutyasétáltatást, és elbújt egy-egy becsukott napernyő, lefóliázott székkupac mögött. Mikor a nő megjelent, óvatosan lopózott utána, és megfigyelte, melyik háztömb nyeli el őt egész napra. Több délután próbálkozott azzal, hogy megfigyelje, mikor lép ki a nő a házból, ahová munkába jár. De úgy tűnt, az ismeretlen asszony sosem megy haza, hanem újra és újra csak odafele bukkan föl.

         Az a nap, amikor a kutya eltűnik, szokásos napnak ígérkezett. Csaba ugyanúgy lemegy az udvarra, mint más napokon, és ugyanúgy várja a nőt, mint más napokon. Az utóbbi időben a nő elmaradt. Csaba aggódni kezd érte, úgy érzi, sokat vesztett, de aznap reggel, pedig korán van még, a nőt már az udvaron találja, és ettől eloszlik szorongása. Ahogy meglátják egymást, az asszony rögtön mosolyog, és örömmel hívja a kutyát.

         – Cézár!

         A kutya nekiiramodik, mancsát a guggoló nő térdére helyezi, majd visszairamodik a gazdájához. Csaba leveszi a kesztyűjét, kézfogásra számít, hogy most végre megismerkednek, és csupasz kézzel integet. A nő nevetve visszaint.

         – Viszontlátásra! – kiáltja, aztán elindul. Cézár körbeugrálja a labdáját, mint mindig, fekete-fehér foltjai egymásba olvadnak ilyenkor, aztán megáll, a labdát a gazdájának gurítja, hogy az újra rúgja el számára, így haladnak hazafelé. Cézár újra és újra a labdára veti magát, a foltok egymásba olvadnak, aztán halványulni kezdenek. Csaba megtörli a szemét, újra elrúgja a labdát, de a kutya foltjai újra halványabbak lesznek, hiába erőlteti a szemét a fiú, ahogy Anna Mária távolodik, a kutya egyre halványabb lesz, majd eltűnik. A fiú felveszi a nyálas, összerágott labdát, és hazaindul.

         Nem keresi a kutyát, számított rá, hogy ez megtörténik. Otthon a labdát a szekrénybe teszi, a zsákok mellé. A plafonig érő szekrényben halmozza föl a kutyatápot, már csaknem húsz zsákkal nem evett meg Cézár, az majdnem kétszáz kiló.

         – Persze, mert képzeletbeli kutya nem eszik – nyugtázza a fiú keserűen, és elővesz egy albumot, melyben a Cézárról készült fotókat gyűjtötte. Egy pillanatig sem akad fönn azon, hogyan készíthetett fényképeket egy képzeletbeli kutyáról, mert úgy gondolja, Cézár anyagtalan teste fényből volt, a fotóhoz pedig fény kell, és fényérzékeny anyag. Azon sem csodálkozik, hogy suttogást hall, amikor az albumot kinyitja. Sajnos nem érti pontosan, mit mond neki a kutyája, amelyet a képeken megörökített. Becsukja az albumot, majd újra kinyitja, és a könyv, mint egy zenedoboz, újrakezdi a suttogást. Csaba most sem tudja tisztán kivenni, de amit megért, felírja: Isten... nagy fájdalmai... kértem számára... ne fájdalmakkal... kínok között lenne... Isten nem... minden! nem... az emberek szenvedését... nem tudunk semmit.

         A polcon a kezébe kerül egy másik album is, ez a családi fényképgyűjtemény, átlapozza, érdektelennek találja. Csaba gyerekkora óta egyedül van. Egy kutyája volt, a fényképe külön, csak betéve az album lapjai közé. Amikor ő ötéves, egy reggelre a kutya rosszul lett, majd estére meghalt. Ezzel várta őt haza az édesanyja, hogy a kutya – Cézár – meghalt. Csaba sírt, szeméből a sós víz a kutya bundájába csöpögött. Kora tavasz volt, minden éppen fölengedett, és édesanyjával közösen csákányoztak egy gödröt a kutya számára. A földrögök Cézár szemébe peregtek.

         Az anyját később veszítette el, egy nyári házibulin. A vendégek ellepték a kertet, a házat, és nem lehetett tőlük aludni. Már tizenegykor minden felnőtt részeg volt, de különösen a szülei. Csaba a házban bolyongott, maradék szendvicseket keresett, de még inkább süteményt. Csak vendégségek alkalmával ehetett édességet, máskor tilos volt, mert, mint anyja mondta, rongálja a fogait. Sósat ugyancsak tilos volt ennie, mert az ugyanúgy, mondta az anyja, rongálja a fogait. Hasonlóképpen gondolkodott az anyja a gyümölcsökről, így végül maradt a krumpli, a rizs, meg a hús, mint fogbiztos táplálék. Csaba zajtalanul járt, és zsebeit megpakolta süteménnyel, amikor az anyja hangjára figyelt föl, amely kihallatszott a felnőttek csoportjából.

         – Az a kutya egyre nagyobb lett! Német juhász. Mondom magamnak, elég nekem a gyereket tömni, még itt van a nyakamon az a rohadt dög is. Nem tudjátok, mennyit tud egy fiúgyerek zabálni, pláne a kutya. Beadtam neki egy levél fájdalomcsillapítót. De nem volt elég. Több meg nem volt. Hányt, meg reszketett tőle, de nem adta föl az a kurva kutya! Az a hülyegyerek meg itthon akart nekem maradni, hogy nem megy iskolába, vigyük el a kutyát az állatorvoshoz. Mondom, majd még ez hiányzik nekem, az állatorvosi számla, egy valag pénz. Megvártam, míg kilép a lépcsőházból, aztán fogtam a húsklopfolót, és szétvertem vele a kutyát.

         – A fejét? – veti közbe egy akadékoskodó.

         – Dehogy, te hülye! Hogy nézett volna az ki? A mellkasát ütöttem, amíg szét nem ment a szegycsontja.

         Csaba ott, a sötétben, süteményektől dagadó zsebbel, pizsamanadrágban, hangosan zokogott. De senki nem hallotta meg a parti zsivajában. Visszavonszolta magát a szobájába, és attól fogva nem tudott aludni. Több orvoshoz el kellett zarándokolni, ami rengetegbe került, így az anyja végleg megutálta őt.

         A fiú megtalálja a régi kutya fényképét, és lejátssza magában újra az egész történetet.

         – Undorító! – gondolja – Még szerencse, hogy már meghalt a vén boszorkány!

         Az apjáról pedig sosem beszélt, mert úgy gondolta, hogy amiről nem akar beszélni, arról hallgatni kell.

         A cetlivel babrál, amire a kutya üzenetét írta. Nem tud mit kezdeni vele, bedobja a papírkosárba.  Rossz érzés lesz úrrá rajta, visszaveszi a papírszeletet, zsebébe csúsztatja. Mit kezdjen vele? És a rengeteg táppal? Táskába csúsztatja a notebookját, és lemegy az utcára, hogy keressen egy helyet, ahol kávézik és dolgozik. Csabának nincs törzshelye, mindig újabb kávéházakat kutat fel, mert idegenek között érzi jól magát. Azokat a helyeket, ahová a barátai járnak, csak alkalomadtán látogatja. Nem kell nagyon óvatosnak lennie, mert alig vannak barátai, mindenki emigrált, és már néhány hónap múlva elvesztette a magyar valóság fonalát. Ez a fonál Csabának sem mindig van meg, de ő legalább érdeklődik iránta. A barátai, más országokból, más földrészekről, már úgy látják, hogy ha idehaza valaki nem megy semmire az életével, arról nyilván maga tehet, mert ostoba, vagy hitvány naplopó. Elfelejtették már, hogy idehaza csak az ostobák viszik valamire, nap pedig, amit megéri ellopni, nincsen. Csaba gyakran gondol a volt barátaira, de azok nem gondolnak rá.

         A fiú szeret rendszerezni, ezért a belváros utcáit saját szisztémája szerint járja be, és mindig a soron következő rokonszenves helyre ül be. Most épp a Hattyút választja, ez régi hely, de havonta egyszer kerül csak sorra, az ismerősei pedig csak este jönnek ide, délelőtt még rendszerint alszanak. A kerek, kávéházi asztalok mellett egyesével üldögélnek az emberek. Csaba szomszédságában középkorú férfi sötétkék farmerban és ingben, gyapjúszövet zakóban. Csaba gondolni sem tud a munkára, inkább elmerül az idegenek megfigyelésében, az ő ügyeik is éppolyan érdekesek, mint a saját dolgai, de azokban nem kell részt venni. A gyapjúzakóshoz egy másik férfi csatlakozik, szintén farmerban, zakóban, de ingszínében visszafogottabban, egy ideig szótlanul ülnek, majd a fehér inges kezdi a beszélgetést.

         – Nem vagy jó színben. Mi a bánatod, csak nem a doktor felesége? Tetszik, láttam tegnap. És látom, jóba is vagytok.

         – Barátok vagyunk.

         – Máris?

         – Mit máris?

         – A barátsághoz fel kell a nőnek kapaszkodni a létrán: először szerető, és csak aztán barát.

         – Újabban színházba jársz? Vagy megtanultál olvasni? – A gyapjúzakós elveszti a türelmét, és illetlenül nyers hangnemet üt meg, de a fehér inges nem veszi fel a kesztyűt.

         – Nem. Mármint nem járok színházba. Miért?

         – Csehov írta: „A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát.” Egyébként az a nő egy ordas kurva, nem az a bajom, hanem az áfa. Nem tudom befizetni, és ha így folytatódik, az adót sem, máris óriási tartozásom van az APEH-nél. Tudsz kölcsönadni?

         – De hát te nyerted a Szölbau projektjét tavaly!

         – Erre basztam rá! Kiszámláztatták, és nem fizetnek. Adózni meg persze már kell utána, de ha csak az áfát veszed, azt befizetni is többe lenne, mint az összes vagyonom.

         – Megszívatnak, meg fogod látni. Mondtam, hogy ne menj bele olyanba, ami nagyságrendileg haladja meg az eddigi forgalmadat!

         – Örültem a szerencsémnek, azt hittem, most majd szintet ugrok.

         – Fogsz is, de lefele.

         – Akkor tudsz kölcsönözni?

         – Ne haragudj, de mire kölcsönözzek? Annyit tudok segíteni, hogy egy ingatlant a feleségem nevére írathatsz.

         – Hát köszönöm szépen! Szép kis barát! Csehovot idézni tudsz, de segíteni nem!

         – Éppen segíteni próbálok. Baszok én Csehovra, sose találkoztam vele. Hogy legalább legyen hol laknod. Megszívatnak, nem fogod föl?

         Csaba itt elveszti az érdeklődését, a pénzügyek meg az APEH nem az ő területe. Ha az APEH-tól levelet kap, azt rendszerint olvasatlanul egy nagy kő alá teszi, amit virágállványként az előszobában tart. Felnyitja a gépét, és rákeres: brit pásztorkutya fajtamentés. Zsebéből noteszt vesz ki, röviden jegyzetel, előkerül újra a cetli, de most nem törődik vele, mégsem marad, úgy gondolja, megvan a megoldás, és most rögtön fogja a megoldást megoldani, azt sem hallja, hogy a gyapjúzakós utánaszól:

         – Fiatalember, kiesett valami a zsebéből!

         Nem fordul vissza, és a gyapjúzakós a gyapjúzakó zsebébe gyűri a cetlit, alig rápillantva olvas bele: Isten nem... minden!