Debüt – Deák Paula Blanka

Deák Paula Blanka

Marosvásárhelyen szü­­letett 1997 szeptem­ber 19-én,  az erdő­szent­györgyi  Szent György Technológia Líceum 11. osztályos tanulója. Eddig egy jelentősebb publikációja van, a Bárka című folyóiratban jelent meg 16 üveggolyó című verse.

Határátkelő

Most, hogy már kifogytunk minden szóból,
most, hogy már az egykori sok is
mit sem érő semmi lett,
kiteregetem a térképeimet –
pedig nem hitted, hogy messzire jutok,
és mégis, ezer arcod közül is felismertem
az egyetlent, a járhatót...
sosem feleltem neki,
sosem kérdezett.
De mindig ott találkoztunk, ahol
semmi dolga nem volt az értelemnek,
gyengéden a vállamba kapaszkodott
és…  – nem volt elég időnk
(mindig vissza kellett érnünk, mire beesteledik).
Túl közel kerültem ahhoz a ponthoz,
ami több mint száz napi járóföldre volt,
ha útként tekintünk az emlékezésre.
A fáid között bús szajkók üldögéltek,
aztán a csend, a karosszék,
a lelegelhetetlen pipacsos rét,
és a vihar, ami kiszaladt a szádon,
néhány szempillantás után.
Így változnak az óceánok is,
mondtad, majd elindultál.

Testem lefeküdt aludni a tarlóra,
eső és szél szaggatták szét,
Te csak mentél, előre...
kutat keresve,
mert  nem láttad,
hogy végig melletted élt.

Kínai játékbaba

A vasárnapi ebédnél,
mindig kiraktam betűlaskából a neved.
Bachot hallgattam, hogy ne rohadjon rám a csend.
Utána sokkal nagyobb lettem,
legalábbis úgy tűnt, ha felálltam a díványról.
Képeid törnek ketté alattam,
recsegő hangon olvadnak bele lábnyomomba,
mintha egy zacskó sajtos chipsen taposnék.
Egyre nehezebb a csend.
Tíz sugárhajtású repülőgép emléke,
ha kilépek az ajtón, vagy be rajta.
Ilyenkor általában kiabálni szoktam,
mint akinek egy vonat viszi a lábát.
Egy rosszul összerakott, folyton vijjogó
kínai játékbabának képzelem magam.

Elcsodálkozol

A harmat megpihen tenyereden,
madarak ülnek és csiripelnek válladon.
Színes szirmok futnak árnyékod körül,
ott ülsz, az ébredés előterében.
Valami történik.
Kivirágzott mezőkön heversz,
szelek fonják álmaid.
Újra eljött a madárdalolás,
szikláról, kőről ismét süvít.
Napra sötétedik a Hold,
ló nyerít a szántóföld peremén.
Kankalint játszik az ősz,
a levelek lélegzetében fürdik,
és újra tiszta lesz,
ahogy te is.
Velük üzenek. Neked nyitom a
végtelen nagy zárójelet, amit
a csendemen kívül mondanék.
Hosszan beszélgetek a fákkal,
a napsugárral, a fel-alá szaladgáló
katicabogárral.
Ilyenkor mindig velem vagy.
Tudom, hogy fa voltál,
a legelső, akit megöleltem.
S a csillagos ég is te voltál,
ahová először tekintettem.
Te voltál az első megérett szamócám,
a pipacsok, akiket olyan rég óta szeretek.
Tudom, hogy mindig hallottál,
még ha nem is tudtad, hogy én vagyok.
Mindig itt voltál, a száguldozó patak hozott.
Keletről jöttél, világokon suhanva át,
mindig is éreztem…
A természetillat örökre
Te maradtál.

szokatlan lélegzetekben

vigyél el messze
a friss virágbarázdák
mezejére
szórd rám
a pipacsok illatát
a havas mezők
derengő hajnalát
a kint hagyott
már szétázott
kedvenc sáladat
tekerd rám
jó szorosan
nehogy náthás
lélekkel közelítsek feléd
rakj vállfára
viselj úgy
mint a legszebb
vasárnapi ruhád
fehér ingedet úgy mosd
mintha engem áztatnál
mutasd meg nekem
ha még lehet
a zenék titkos életét
tegyél el mélyre
apró dolgaid közé
ha más irányba folyna
a már szokatlanul újuló csend
szállást csinálnék
itt bent mindig
megpihenhetsz