A jóság megfagyott a télben – William Butler Yeats versei M. Pálfy Erika fordításában
A jóság megfagyott a télben
William Butler Yeats versei M. Pálfy Erika fordításában
VÁNDORLEGÉNY DALA
Kimentem én az erdőre,
Egy esztelen, lázas esten,
Pecázáshoz ügyesen pőre
Mogyorófa botot nyestem;
Mikor fehér lepkék lepték
El a tájat és ezer csillag,
Bedobtam csalibogyóm egy kék
Patakba, rajta hal csillant.
Letettem a földre mindent,
Tüzet raktam egyből én ott,
Valami moccant odalent,
Valaki néven szólított:
Csillogó lánnyá változott,
Hajában alma virága,
A partra szava bájt hozott,
De ködbe veszett a drága.
Meg is őszültem utamon,
De meglelni az én jogom,
Hegyen-völgyön át kutatom,
Megcsókolom, kezén fogom;
Rajtam másnak nincs hatalma,
A réten vezetem kéjjel,
Eledelünk a vadalma,
Arany nappal, ezüst éjjel.
THE SONG OF WANDERING AENGUS
I went out to the hazel wood,
Because a fire was in my head,
And cut and peeled a hazel wand,
And hooked a berry to a thread;
And when white moths were on the wing,
And moth-like stars were flickering out,
I dropped the berry in a stream
And caught a little silver trout.
When I had laid it on the floor
I went to blow the fire a-flame,
But something rustled on the floor,
And someone called me by my name:
It had become a glimmering girl
With apple blossom in her hair
Who called me by my name and ran
And faded through the brightening air.
Though I am old with wandering
Through hollow lands and hilly lands,
I will find out where she has gone,
And kiss her lips and take her hands;
And walk among long dappled grass,
And pluck till time and times are done,
The silver apples of the moon,
The golden apples of the sun.
AZ ELLOPOTT GYERMEK
Ahol Sleuth Wood sziklás tája
A tóba alábukik,
Sziget lapul, lombos fája
Alatt egér és gém lakik.
Egy dézsát odarejtettünk,
Amiből jókat ehettünk,
Bogyókkal tele,
De lopott cseresznye a fele.
Jösszte vélem, embergyerek!
Kéz a kézben, tündér vezet,
Vár a kék tó, a vad berek,
Mert a világ tele jajjal, érteni sem lehet.
Hol a holdsugár fénnyel
Önti el a fakó lápot,
Zenére lépünk egész éjjel,
Népünk élteti a lángot.
Ősi táncot lejtve,
Minden mást felejtve
Alkotunk eleven láncot;
Összefonódik a kezünk,
Habra vadászunk kacajjal,
Míg a világ tele bajjal,
Álmunkban is vétkezünk.
Jösszte vélem, embergyerek!
Kéz a kézben, tündér vezet,
Vár a kék tó, a vad berek,
Mert a világ tele jajjal, érteni sem lehet.
Hol utat tör a kis patak,
Hol a káka megremeg,
Tóban alszanak a halak,
Hol a csillagok fürdenek,
Ezüst pisztrángra lesünk.
A páfrányokon ülve
Súgunk nekik titkot,
Ami megzavarja eszünk;
Lágyan lopjuk a fülükbe,
Fölébük hajolva itt-ott.
Jösszte vélem, embergyerek!
Kéz a kézben, tündér vezet,
Vár a kék tó, a vad berek,
Mert a világ tele jajjal, érteni sem lehet.
Velünk jön ő, csalja
A komoly fiút szavunk:
A borjakat se’ hallja
Ha bőgnek, érezve szagunk.
A kanna neki nem zenél,
Sosem néz már tükörbe,
Előtte nem futja az egér
Már a lisztes edényt körbe.
Mert elment az embergyerek!
Kit kéz a kézben tündér vezet,
Rejti kék tó, a vad berek,
Mert a világ tele jajjal, el így veszett.
THE STOLEN CHILD
Where dips the rocky highland
Of Sleuth Wood in the lake,
There lies a leafy island
Where flapping herons wake
The drowsy water rats;
There we’ve hid our faery vats,
Full of berrys
And of reddest stolen cherries.
Come away, O human child!
To the waters and the wild
With a faery, hand in hand,
For the world’s more full of weeping than you can understand.
Where the wave of moonlight glosses
The dim gray sands with light,
Far off by furthest Rosses
We foot it all the night,
Weaving olden dances
Mingling hands and mingling glances
Till the moon has taken flight;
To and fro we leap
And chase the frothy bubbles,
While the world is full of troubles
And anxious in its sleep.
Come away, O human child!
To the waters and the wild
With a faery, hand in hand,
For the world’s more full of weeping than you can understand.
Where the wandering water gushes
From the hills above Glen-Car,
In pools among the rushes
That scarce could bathe a star,
We seek for slumbering trout
And whispering in their ears
Give them unquiet dreams;
Leaning softly out
From ferns that drop their tears
Over the young streams.
Come away, O human child!
To the waters and the wild
With a faery, hand in hand,
For the world’s more full of weeping than you can understand.
Away with us he’s going,
The solemn-eyed:
He’ll hear no more the lowing
Of the calves on the warm hillside
Or the kettle on the hob
Sing peace into his breast,
Or see the brown mice bob
Round and round the oatmeal chest.
For he comes, the human child,
To the waters and the wild
With a faery, hand in hand,
For the world’s more full of weeping than he can understand.
Jacob Isaackszoon van Ruisdael (1628–1682) festménye
A KÉT FA
Szerelmem, a szívedbe nézz,
A szent fa nő a kebledben,
Öröm fakaszt rügyet, s igéz
Reszkető virágot egyben.
Gyümölcse változó színei
Földi csillagok az éjben;
A gyökér titkos ívei
A földbe hatolnak a mélyben;
Amint lombos fejét rázza,
Idézve a tenger habjait,
Kel ajkam és a zene násza
Egy varázslatos dalban itt.
A szerelmek a lombokon
Kavarognak, ott kerengve,
Kigyúlt a vágy a homlokon,
Napjainkon elmerengve;
Eszembe jut kuszált hajad,
Tekinteted, lágy, mint a méz,
Röpül lábad, nem is szalad:
Szerelmem, a szívedbe nézz.
Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe.
Ne nézd soká, ez álca csak;
Mert ez a végzet, enyészet,
A világod éjbe fordul,
Hó lepi majd’ az egészet,
Letörve az ágak orvul.
Odaát hirtelen lett tél,
A tükörben a démon dúlt,
Külsőre elgyötört lettél,
Aludt az Isten, elfordult.
Törött gallyak közül tör elő
A nyugtalan gondolat;
Kegyetlen, éhes, csörtető
Varjak idéznek gondokat,
Vagy éppen ülnek a szélben,
Gonosz szemük mindent tetéz.
A jóság megfagyott a télben:
Keserű tükörbe ne nézz!
THE TWO TREES
Belowed, gaze in thine own heart,
The holy tree is growing there;
From joy the holy branches start,
And all the trembling flowers they bear.
The changing colours of its fruit
Have dowered the stars with merry light;
The surety of its hidden root
Has planted quiet in the night;
The shaking of its leafy head
Has given the waves their melody,
And made my lips and music wed,
Murmuring a wizard song for thee.
There the Loves a circle go,
The flaming circle of our days,
Gyring, spiring to and fro
In those great ignorant leafy ways;
Remembering all that shaken hair
And how the wingèd sandals dart,
Thine eyes grow full of tender care:
Beloved, gaze in thine own heart.
Gaze no more in the bitter glass
The demons, with their subtle guile,
Lift up before us when they pass,
Or only gaze a little while;
For there a fatal image grows
That the stormy night receives,
Roots half hidden under snows,
Broken boughs and blackened leaves.
For all things turn to barrenness
In the dim glass the demons hold,
The glass of outer weariness,
Made when God slept in times of old.
There, through the broken branches, go
The ravens of unresting thought;
Flying, crying, to and fro,
Cruel claw and hungry throat,
Or else they stand and sniff the wind,
And shake their ragged wings; alas!
Thy tender eyes grow all unkind:
Gaze no more in the bitter glass.
M. Pálfy Erika 1977-ben született, Budapesten. Gyermekként verselt, 15-17 évesen három novellát és egyéb írásokat publikált, később ikertestvérével együtt mutatkozott be a Népszabadság oldalain.
A British Council műfordító műhelyében csiszolódott. 2011-ben az Ígéretek 5 irodalmi antológiában egy novellával szerepelt.
Műfordításait rendszeresen közli a Napút, Ambroozia, Irodalmi Jelen folyóiratokban. Tucatnyi cikket írt a HVG, a Figyelő és egyéb lapokban. Közgazdász, informatikai projektvezetőként dolgozik.
