Könyv selyemből

Láng Orsolya Tejszobor című könyve az idei Margó-díjasok listáján szerepelt, a szerzőt Méhes György-debütdíjjal jutalmazták. Az elsőkötetesek gyermekbetegségeitől mentes kisregény líra és próza olvasmányos egyvelege.

Ha arra kérnének föl, hogy egyetlen szóval jellemezem Láng Orsolya Tejszobor című kisregényét, a selymet választanám. A fiatal író első kötete lenge nyári selyemruhaként simul az ember bőréhez, lelkéhez, expresszív lírai képei, szentenciaszerű, frappáns gondolatai könnyen utat találnak az olvasóhoz. A Tejszobor mondatai elsősorban érzékeinkre hatnak, s ezt olyan finoman, észrevétlenül teszik, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, nem tudunk szabadulni az alkotó metaforáitól, gúzsba kötött minket a rendkívül tudatosan és precízen felépített lírai széppróza.

A 14 egységre tagolódó mű egyes részei külön-külön is megállnák a helyüket. A hangulat- és álomleírásokat, a belső érzelmi utakat feltáró történeteket az emlékezés folyamata, a vallomásos, önéletrajzi jelleg fűzi össze, de csak lazán, ahogyan a selyemkendőt nyakunk köré tekerjük.

A Tejfogak című első fejezet a kisregény előszobája, elkülönül a többitől, mégsem lóg ki a könyvből. A szerzői intenció valószínűleg az lehetett, hogy az olvasó megbarátkozzon a nyelv érzékenységével, az árnyalatokat ügyesen működtető írásművészettel. Emellett jelzi azt is, hogy lineáris folyamatról van szó, amelyben hangsúlyos szerepet kap a gyerekkor és a felnőttkorhoz vezető út.

A cím átütő, de nem hatásvadász, találóan foglalja össze azt, amit a kisregény számos része sugall. A tej mint kulcsmotívum vonul végig a köteten, fejezetcímek (Tejköd, Tejfogak) kötődnek hozzá.

Láng Orsolya könyvében az idő sűrített, csak azok az események kapnak kiemelt szerepet, amelyek a szereplők lelki fejlődését befolyásolják, így látszólag mindennapi történeteket kapunk, mint egy tengerparti délután vagy egy belvárosi séta. A teret, a cselekmény helyszíneit is az idő „alakítja”. Ezek mindig egy-egy emlék, az érzelmi töltet miatt válnak fontossá.  Így lesz a játszótéri hinta a szerelem kultikus helye, máskor meg a tengerpart, a bérlakás, a nagyszülői ház válik ehhez hasonlóvá.

A cím másik fele, a szobor az írás szimbólumaként is értelmezhető, a vallomásos, személyes élettörténet formába öntésére utal az író a „kiöntöm a szívem” mondatával. Ugyancsak a szoborral kapcsolatban írja: „Öregséget erőltetek magamra. Az öregek szívűkön hordják tárgyaik sorsát, mert ha egy tárgy elvész, emlékeikre nem marad több bizonyíték. Az emlékek szobrokká alakulnak bennünk.”

A Tejszobor mondatai komplexek, jól megkomponáltak, mint egy zenemű, és rendkívül kifejezőek is. Olyan érzésünk lehet, mintha egy szinesztéziába csöppentünk volna. A látvány, a részletes leírások, az érzékelés, az illatok, az ízek nagyon fontos komponensei a kisregénynek. A szerző az apró dolgokat egy fényképész precizitásával írja körül, az az érzésünk, mintha egy festményt vagy egy fotót néznénk: „a széktáblák és támlán felhalmozott ruhák együtteséből egy kentaur körvonala rajzolódott ki”.

A férfi-nő viszony, a szerelem meghatározó része a kisregénynek, de fontos megjegyezni, hogy a két szereplő, Hal és Madár kapcsolata inkább lelki-érzelmi síkon bontakozik ki. A testiség ugyan jelen van, de mint a szerelem magától értetődő komponense, valahol a háttérben, a történet mögött meghúzódva. A meztelenség a férfi-nő kapcsolat természetes eleme, ezért az író nem esik túlzásokba, nem akar szeretkezési jelenetekkel hatásvadász lenni vagy polgárt pukkasztani. A túlbeszéltség csak rontana ezen a finom erotikán, közhelyessé tenné a szerelmi szálat. Hal és Madár úgy meztelen, hogy az író egyszer sem vetkőzteti le őket, mégis végig ott érezzük a két ember összes rezdülését a lapokon, még a szívdobogásuk is összhangban van. Különleges, nem mindennapi párt alkotnak, kiegészítik egymást, ugyanakkor, ahogy azt a nevük is mutatja, nagyon különböző világokból jönnek.

Két ember egymásra találásának, majd eltávolodásának giccs- és szirupmentes története rajzolódik ki a Tejszoborban. Nincsenek sallangok, üresjáratok, émelygős tölteléksorok. Ami egy elsőkötetes esetében gyakran előfordul, nála teljes mértékben hiányzik.

Láng Orsolya kötetét elsősorban a lírai elemek teszik letehetetlenné, többször is újraolvashatóvá. A Tejszobor szinte minden második mondata versként is hat:  „Vászoningben voltam, ami az eső fénymásoló oszlopai alatt elfeketülve tapadt a bőrömre.”  

„A páratlan évszakokban illatozó fák közt fennakad a zaj.”

„Tőrként használt jégcsap a szó: elolvad a közegben, ahová beledöfték.”

„Nem kiürülök, hanem én magam leszek az űr, amely mindent befogad.”

„Hiányod gömbvillám, amely nem lel befogadó közegre, így mindenhez odapörköl.”

A kötetet ebből adódóan főként a lírát kedvelők olvashatják élvezettel, a kevésbé költői lelkületűeket a gyakori szóképek megzavarhatják. És a sok közül egyik-másik néha kissé megbicsaklik vagy elkoptatott megállapítás: „a kék a határtalan égi szabadság színe”, „a fák viszonzatlan ölelések”. Ezek azonban a pihenés, a szünet terei is lehetnek az olvasó számára.

Megjósolhatatlan, hogy a szerző az irodalom melyik műneme, műfaja felé mozdul el a későbbiekben. Ne felejtsük el, hogy a kötetben a társművészetek, a zene, a film, de még a filozófia is helyet kap, ráadásul Láng Orsolya saját grafikáival illusztrálta kisregényét, amelyek legalább annyira kifejezőek, mint a Tejszobor versbe illő képei.

Varga Melinda

Láng Orsolya: Tejszobor. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2015.