Irodalmi Jelen

„Züllik szét az irodalmi generáció” – Lanczkor Gábor naplórészlete

2016. március. 07. - 19:41

Egy író élete mindig izgalmas, sőt az utóbbi időben igen kelendő termék. Ritkán fordul elő, hogy élő alkotó naplórészleteinek közreadásával olyan közel engedi magához az olvasót, mint Lanczkor Gábor. Az ő mindennapjaiba nyújt betekintést a 2015 őszén írt szöveg.

Lanckor Gábor (Békefi Dóra fotója)

2015. ősz

Sértettség, irigység, harag; züllik szét az irodalmi generáció, amelyhez a születési évem okán tartoztam.

A Szaturnuszi költemények új kiadását (ford. Térey János), illetve a kötethez Paul Verlaine által írott kései utószót olvasom, és megejt az a magától értetődően szabad és finoman gunyoros, magas hang, amihez foghatót nemhogy a kor magyar irodalmában, de úgy általában a magyar irodalomban hiába keresnénk. Ami ehhez a maga rétegzettségében kellett, az Magyarországon nyilvánvalóan soha nem volt meg. Egy világváros nem csupán nagyszabású (vagy épp csodálatosan intim), eleven urbanisztikai szövet, de a városszerkezetben is leképzett, folytatólagos szellemi vagy legalábbis anyagi szövetség – úgy, amint Párizs működhetett turista-Disneylanddé válása előtt. Budapesten vannak szép világörökségi helyszínek, ott van a világszínvonal fölött teljesítő vigalmi negyed, a batár parlament, aztán ilyen-olyan egzotikumok a külvárosokban, de élő, koherens szellemiségnek nem igazán van nyoma az utcaszinten. Évszázadok berögződései nem múlnak el nyomtalanul. Irodalmunk legkiugróbb teljesítményeiben Balassitól Nádasig sokkalta hangsúlyosabb a földről való tudás, mint a szellem virtuóz áramoltatása; vagy, hogy fordítsunk egyet a dolgon, számomra ez a rurális vonulat a magyar kultúra legvonzóbb és legérvényesebb része.

Lujzi elkezdett óvodába járni (Köveskálra).

Gomba alig van az idén. Tavasszal semmi, most egy kevés szegfűgomba.

És persze maguk a Verlaine-versek. Olyan precizitású mikroformai kultúra, mint a németalföldi miniatúráké.

Szeptember második felében metszően hűvös hajnalok. Aztán erős napsütés. A Balaton tiszta, hideg, foltokban itt-ott langyos. Párhuzamos dinamika az agyam két féltekéjében: józanító, bódító úszás.

Most, hogy nagy lendülettel írom A Lutherek című ragtime-opera, avagy musical librettóját, rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok keresztény. Katolikus vagyok, ami tovább szálazható, és a végén komoly ellentmondásokhoz jutunk, de ez is belefér; sőt, ezen van a hangsúly. A Rómán kívüli krisztiánus tradícióhoz semmi közöm.

Október 23-i ünnepség a szobornál. Az első ’56-os megemlékezés a faluban, mióta itt lakunk. Fáklyák és mécsek, párálló leheletek, szavalat, majd a polgármester beszéde, mely a helyi születésű Balogh Erzsébetről emlékezik meg, akit karhatalmisták lőttek le a forrongó Pesten. Nem halt meg rögtön. A vőlegénye az utolsó pillanatig vele volt.

Szeged. Február óta nem jártunk a lakásban.

Sűrű ködtakaró a városon, napokig. Doktori védés.

Azt gondolom, hogy a harmadik magyar köztársaság feloldhatatlan válsága nem is annyira a politikai elit, mint a szélsőségesen szabálykövető középvezetők sara. Áll, amit a francia bíboros állított: az intelligencia egyetlen valódi ismérve, hogy el tudjuk-e választani a lényegest a lényegtelentől.

Haza Henyére. A kenesei partról a palackzöld Balaton. Zánka után a rozsdálló Hegyestű.