Egy veszedelmes eszme múltja

E tudósítást gépelve kiderült, hogy Word helyesírás-ellenőrzője egyelőre aláhúzza pirossal az „iszlamizmus” szót. Annál gyakrabban fordul elő a hírekben, és immár a mindennapi életünk részévé vált, a félelemmel együtt. Jany János nemzetközi jogtudós és iranista hiánypótló könyvet írt a radikális eszme történeti hátteréről.

Kicsinek bizonyult az Írók Boltja galériája Jany János Az iszlamizmus című kötete (Typotex Kiadó) bemutatóján, ahol az egyetemi tanár szerző hallgatóin kívül jó néhányan hallgatták a lépcsőről vagy a földszintről a beszélgetést. A Pázmány Péter Tudományegyetem docensével Lukácsi Béla rádiós szerkesztő beszélgetett. Jany János eredetileg jogászként végzett, mesélte, de nem vonzotta ez a pálya, ezért orientalisztika szakon szerezte meg második diplomáját. Mivel a „sokadik perzsa nyelvű szúfi vers elemzése is nagyon unalmassá válik egy idő után”, mondta mosolyogva a kutató, ötvözte két szakirányát, és iszlám joggal kezdett foglalkozni. Lukácsi Béla arra volt kíváncsi, jelentek-e meg nemzetközi színtéren hasonló történeti összefoglaló művek az iszlamizmusról. Magáról az iszlámról sok anyag hozzáférhető, válaszolta Jany János, egyes irányzatairól is, az Iszlám Államról az utóbbi időben három kötet is napvilágot látott (afféle „kézikönyvek”), de az iszlamizmus több mint százéves múltra visszatekintő történetéről még külföldön sem jelent meg kiadvány.

Azt már rögtön az elején leszögezték a beszélgető felek, hogy az iszlamizmust el kell választani az iszlámtól mint vallástól. Lukácsi Béla szerint az előbbi még egészen „fiatal” irányzat, Jany ezzel nem értett teljesen egyet: százhúsz év sok idő, inkább az az ijesztő, hogy itt Európa közepén mennyire nem tudtunk eddig semmit a radikalizálódó folyamatokról, csupán az utóbbi három évben vált égetővé.  Az iszlamizmus gyökerei az oszmán birodalom felbomlásáig nyúlnak vissza – magyarázta a kutató –, amikor a „hogyan tovább” kérdésére adott válaszok egyike volt az iszlám. A baj az, hogy a mai napig a régi válaszokhoz nyúlnak vissza, s az újragondolás helyett azokat radikalizálják.

De hol siklott ki a fejlődés? – firtatta Lukácsi Béla, amire Jany János egy másik alapkérdéssel válaszolt: egyáltalán miért maradt le az iszlám világ a Nyugattól? Hiszen a középkorban messze megelőzték Európát a matematikában, csillagászatban, orvostudományban. Csakhogy a nagy földrajzi felfedezésekkel ez az előny lassan semmivé lett, és mivel a Közel-Keleten nem zajlottak le a nagy forradalmak (a polgáritól az iparin át a kulturális forradalmakig), menthetetlenül lemaradtak. Ez az 1600-as években még nem volt látványos, de háromszáz évvel később már nagyon is, mondta a kutató. A búvópatakszerű iszlamizmus a nyugati minta követésének ellenhatásaként jött létre, azzal a céllal, hogy felépítsenek egy „iszlámkomform” gazdasági-politikai rendszert. 

Jogász lévén a kötet szerzője, Lukácsi Béla arra kérte: világítson rá egy jogtudós szempontjából az iszlamizmus torzulásaira. Rögtön az államiság kérdésével problémákba ütközünk – magyarázta Jany János –, a területen vannak ugyanis évezredes államok (pl. Egyiptom); az oszmán birodalom széthullása után létrejött országok (pl. Perzsia); és vannak mesterségesen kreált képződmények (Afganisztán). Egy olyan állam polgárának, amit most találtak ki, pl. Pakisztán, nincs nemzettudata – tette hozzá a kutató. Az iszlamizmus az államot csupán eszközként használja a céljaihoz. A tálib rezsim a hatalomátvétel után három törvényt hozott: a nők nem járhatnak zajjal az utcán, a férfiaknak kötelező a szakállviselet, valamint tilos a papírsárkány-röptetés, mert az bálványimádás. Azzal, hogy közben milliók halnak meg, az államnak nincs dolga. „A Korán a mi alkotmányunk”-elv teljesen abszurd – mutatott rá a kutató –, arról árulkodik, hogy sem a Korán, sem az alkotmány fogalmával nincs tisztában, aki ezt állítja. Egyébként Irán szupermodern állam a sivatagi, regresszív iszlamizmushoz, konkrétan Szaúd-Arábiához képest, jegyezte meg Jany János: Iránban az egyetemisták fele nő, és választójoguk is van, sőt, a reformpolitikusok a nőknek köszönhetik győzelmeiket. Lukácsi Béla felidézte első rádiós riportját, amely éppen arról szólt, ki is Khomeini ajatollah – a síita vezető akkoriban óriási népszerűségnek örvendett. Csakhogy az ováció nem az iszlám forradalomnak szólt – tette hozzá Jany János –, hanem Khomeininek, és az irak–iráni háborúval neki is vége lett. A lelkesítő személy halálával megmaradt tisztán a rendszer brutalitása, az ellenzék írmagját is likvidálták.

Természetesen a dzsihád és a fatva jogi értékelésére is kitért a szerző. A dzsihád elveit a 8–11. században dolgozták ki, mivel az iszlám hódító vallás volt, s ez ebben a korban cseppet sem volt különös kulturális jelenség. Napjaink terroristáinak alapszintű tudása sincs a klasszikus elvekről, minthogy a kiképzésük lényege egy primitív indoktrináció – fogalmazott Jany János. (A középkorban a dzsihádot például csak a kalifa hirdethette meg, zsidók és keresztények megölése tilos volt stb.) Az öngyilkos merénylet, mint legitim tett egy középkori jogtudósnak legvadabb fantáziájában sem merült volna fel – fogalmazott a szerző –, hiszen az öngyilkosság önmagában bűn. Hasonló a helyzet a fatvával, amit eredetileg csak a legmagasabban képzett iszlám jogtudósok adhattak ki – Oszama bin Laden nevezetes átkainak „sikere”, vagyis gyors terjedése az internetkornak köszönhető.

Az utóbbi időben egyre gyakoribb kulturális rémtettek, a szobordöntések, az ősi kincsek, így például Palmüra elpusztítása a nemzetközi világ teljes elutasításában gyökerezik: pusztuljon minden, ami Nyugat – magyarázta Jany János a moderátor kérdésére –, miközben Afganisztán területén ezer évig békésen éltek a Buddha-szobrokkal. (Egy kis nyelvészeti érdekességként a kutató megosztotta: a perzsa ’bod’, azaz bálvány szó a Buddhából ered.) 

A kötetben a leghangsúlyosabb tényezőként tárgyalt sajátos jogi jellegzetességre Lukácsi Béla a beszélgetés végén tért ki, nevezetesen az iszlamista kultúra törzsi jellegére. Ez a berendezkedés az oka, amiért az iszlám államoknak megközelítenie sem sikerül a modernizációt, mutatott rá Jany János. Mint a tudós szavaiból kiderült: a klánrendszer alapjaiban felelős a szélsőséges mozgalom elfajulásáért, jóval erőssebben fogja vissza a reformokat, mint maga az iszlám vallás. Ebből nőnek ki ugyanis a törzsi háborúk, az olyan véget nem érő mészárlások, mint a síiták és szunniták viszálya. 

Szöveg és fotók: Laik Eszter