A kövek hűsége – Iancu Laura verse
Fotó: Szőcs Tekla
A kövek hűsége
Kobzos Kiss Tamásra gondolva
Iancu Laura verse
Kőből van a koboz.
Kőének szól az ablakból.
Csak ablak maradt a házból,
lakója elköltözött
kővilágba a sárból,
télörökségbe
az Aranymiatyánkból.
Tűnődöm: miért? Miért szerette el
a hamvasztó Hold?
Éneke angyalkarba való volt?
Kezéből csokorban nőtt, bokrosodott a jó;
a szentek sorába űzte
a pusztinai furulyaszó?
Köszönni illene, hogy volt,
remélni, hogy az Úr
cseppet sem játszi könnyedséggel
elvett – de csak az
egyik kezével,
a másikkal
tud, és akar adni,
s hogy holtába veszett
fia
hazaér,
és megkövesednek dalai.
Ó, ne sírj, szemem! Szám, ne panaszolj!
Szeress. Mintha te mentél volna át
a szűk kapun! Kilencvennyolcban vagytok,
Baranyában
valahol –
befut a fekete vonat
és kövek nem mozdulnak.
