Ha a profil életre kel
Mit kezd egy „se nem lúzer, se nem menő” kamasz a Facebookon, ha meg kell alkotnia profilját, de vállalhatatlannak tartja önmagát? Benedek Albert darabja, a B32 Kultúrtérben bemutatott Profil húsbavágó kérdésekkel szembesíti nézőit – nemcsak a kamaszokat.
Az osztályteremben a biológiatanárnő, Kicsi néni magyarázza a tizenéves kamaszoknak az evolúciót. Fehér köpenyben, orrára csúszott szemüveggel, mamuszban téblábol, éppolyan megkopottan, mint az összefirkált, almazöld iskolapadok. Melle alatt összekulcsolt kezekkel – természetesen már rég megkapta a diákoktól a Csöcsi néni gúnynevet –, monotonul és pöszén okítja a természetes szelekció és az emberré válás folyamatát. A színpadról persze egyértelműen lejön, hogy Csöcsi néni feje fölött úgy elhúzott az evolúció, mint egy Gripen a hadizónában. A tomboló kamaszok oroszlánbarlangjában magára maradt pedagógus nemcsak saját drámáját jeleníti meg, de az egész elavult, önmaga paródiájába fordult oktatási rendszer csődjét is. Mert ezek a tizenévesek már régesrég nem nevelhetők úgy, ahogy azt elképzeljük, ahogy a világ réges-rég nem az, amibe az előző generáció beleszületett.
„Evolúciós zsákutca egy felvonásban” – mondja a Profil című előadás alcíme, találó esszenciájaként az egyórás játék egyáltalán nem kényelmes üzenetének. A KoMod Színház és az AppArt Egyesület közös munkájával létrejött előadás nemcsak kamaszokról, és nemcsak kamaszoknak szól, nekik viszont húsbavágó lenne látniuk. Kovács Henrietta rendezése végre nem egy aggályoskodó, mutatóujj-feltartó, „tájékoztató jellegű” produkció arról, hogy „miért fontos gyermekeinket megóvni a digitális világ veszélyeitől” – az idézőjel csak azért, mert ezekbe a lapos lózungokba naponta belefutunk. Mindkét színházi társulás a 21. századi, feszítő társadalmi problémákat tekinti központi témájának, ezek közös feldolgozása a céljuk, elsősorban fiatalokkal, s most a Profil a Facebook-generáció – azaz az épphogy csak Facebook-korba lépő tizenévesek – hátborzongató problémáit állítja színpadra.
Bakonyvári L. Ágnes (Kicsi néni) és Kocsis Fülöp Soma (Hektor)
A jelző nem túlzás, a dráma főhőse, a tizenhárom éves Andris abba a spirálba keveredik bele, ami nap mint nap teszi pokollá a hozzá hasonló fiúk és lányok életét. A Benedek Albert jegyezte dráma – a színész Benedek Miklós fia apja mesterségének továbbvitele mellett rendez és ír is – az antik sorstragédiák dramaturgiájához visszanyúlva már az első percekben előrevetíti a végzet árnyékát – s e végzetet egy okostelefon testesíti meg. Ez az a hőn vágyott ajándék, amelyet Andris megkap 13. születésnapjára az anyjától. Bár többször felvetődik a homályban maradó kérdés, hogy valójában nem az apja vette-e, de a helyzet pikantériája, hogy az apa nincs sehol, vagyis valahol biztosan van, de már rég nem a család része. Mintegy a helyére lép be a telefon harmadik családtagnak, de Andris életében azonnal az első számú barát lesz, s ezt csakhamar szó szerint kell értenünk.
A kissrác önmagát az osztályban a se nem lúzer, se nem menő kategóriába sorolja, amolyan szürke egér, érzi ő, egy jóbaráttal, Hektorral az oldalán, aki viszont egyértelműen a lúzer kategória felé húz, ha még oly hűséges is Andrishoz. Előfordul például, hogy Hektor egyetlen lájkot sem kap egy Facebook-posztjára, ami, valljuk meg, több mint béna. Ezt Andris abban a pillanatban átérzi, hogy a telefonhoz jutva regisztrál a Facebookra, és becsöppen abba a világba, ahol az élet zajlik. Az igazi élet. Pontosabban, zavaró tényezőként ott marad a hús-vér valóság, ám ez egyre nehezebben elviselhető a fiúnak. Az állandóan faggatózó anyja, a halálunalmasan magyarázó Csöcsi néni, az egyre csinosabb lányok, akik rá se fütyülnek, no és Hektor, a barátja, akinek még a neve is béna, de a lányok szerint egyértelműen hülye. Elviselhetetlenül ciki a világ, és benne elviselhetetlenül ciki Andris maga magának, mígnem felbukkan az oldalán Krisz, aki a tökéletesség megtestesítője. Lehengerlő szöveg, kidolgozott izmok, Ray-Ban napszemüveg, haláli humor és csajozós dumák. Krisz megmutatja, hogyan kell tuti profilképet feltolni a Face-re, aztán kézen fogja Andrist a menőséghez vezető úton.
Inoka Péter (Krisz) és Márton Gábor Csaba (Andris)
Benedek Albert Krisz alakjában egybegyúrja Dorian Gray ördögien cinikus barátját, Wottont és Mephistopheles figuráját, s teremt belőlük egy korunkbeli srácot, akit Andris démonaként kelt életre. Kovács Henrietta rendezése végig csupán lebegteti Krisz kilétét, aki a semmiből bukkan fel, és olykor a semmibe tűnik el – hol az utcán, hol az osztályteremben, hol Andrisék otthonában vendégként, de a döntő pillanatokban mindig ott terem, és átsegíti védencét a tépelődéssel járó helyzeteken. Ám mivel először Andris Facebook-regisztrációjakor kerül elő, és rendre a fiú telefonba feledkezéseinek idején lendül akcióba, a jelentek lassan kirajzolják, hogy itt egy elképzelt ideál, egy kamaszos ábrándokból megszőtt profilkép lép elő Gólemmé. Mert a sikeresség – ez Krisz tanításának a kulcsszava – kőkemény kitartást és állandó aktivitást igényel.
Vagyis etetni kell a népet a menőség bizonyítékaival – posztok és fotók özönével, kommentekkel, lájkokkal és diszlájkokkal, sziporkákkal és sztorikkal, és ebben egy pillanatra sem lehet leállni. A színpad a minimáldíszletekkel egy élő Facebook-falat varázsol elő: a két hatalmas kartonfalra egymás után kerülnek fel a ragasztós post-it cédulák – ez olyan találó áthallás, hogy nem is kell hozzáfűzni semmit. De folyamatosan csapják fel és szedik le a színészek az ilyen-olyan fotókat, papírlapokat, mintegy táncmozdulat-jelleggel a rendkívül intenzív színpadi jövésmenések közepette, ahol az iskolai padok szolgálnak állandó szemantikai átalakulásuk révén valamennyi helyszín jelzéseként. A dinamikus mozgások háttereként megszólaló zene agresszív határozottsággal vet véget a jeleneteknek, vagy kezd újat – a kőkemény Facebook-zsivaj „nincs megállás” ütemét diktálja.
És mi lehetne más próbája Andris újonnan szerzett menőségének, s egyben a mephistophelesi gyorstalpalónak, mint a nő, azaz Csillag, a másik osztályba járó lány elnyerése. Ahogy lenni szokott, a leghőbb vágy beteljesítése követeli a legnagyobb áldozatot: ha a csajt akarja, mindent, értsd: mindent fel kell áldozni érte. A darab a végkifejletig fokozza a feszültséget, sejtjük, merre tendálnak az események, de a vég nyitott – nem tudni, megmenti-e az önmagától egyre távolabb sodródó Andrist a tragédiától valami. Az előadás egyik legszorongatóbb aspektusa, hogy bár a változást észlelik körülötte, de valós segítségként senki nem marad a fiú számára. Se iskola, se szülő, se barát. Itt szinte önálló drámára nyit ablakot az anya figurája, aki ugyan korholja a fiát, hogy az állandóan a telefonját bújja, nem mesél az iskoláról, lepattintotta a régi barátját – ám eközben az anya maga is a Facebookon lóg, posztolja a vállalati bulin készített szelfijeit, és ijedten gazsulál a fiának, amikor az „unfriend”-eli. Egy magára maradt negyvenes nő, az immár tömegével elválók generációjának tagja vergődését látjuk a felnövekvő fia oldalán, aki épp úgy egy feltupírozott művalóságot próbál megjeleníteni a jobb élet reményében.
Csajozás a Burgerben: Háda Fruzsina (Csillag), Márton Gábor Csaba (Andris) és Inoka Péter (Krisz)
A főszereplő alakját megformáló Márton Gábor Csaba jól érzékelteti a bizonytalanul mozgó, félszeg Andrist, amint megpróbál belebújni a tőle teljesen idegen nagymenő szerepébe, s ha nem is átütő erejű az önmagával meghasonlott kamasz ábrázolása, szívesen elhisszük neki a figurát. A tépelődő-ábrándozó kissrácot szinte megsemmisíti a harsány és nagypofájú Krisz, azaz Inoka Péter, aki – a szerep is erre predesztinálja – egyértelműen viszi az előadást a hátán, és minden megnyilvánulásán átüt a kimunkált profizmus. Az anyát és a biológiatanárnőt felváltva megformáló Bakonyvári L. Ágnes pompásan vedlik át egyik figurából a másikba, s míg az anya valamelyest halovány marad a maga tehetetlenségével, Csöcsi néni tűpontos humorral megjelenített látleletével bőségesen kompenzálva vagyunk. A Hektort alakító Kocsis Fülöp Somát megtalálta a mellékszereplők nagy lehetősége, és maximálisan él is vele: a történet szerint ő az egyetlen igazi egyéniség, akit végül kegyetlenül elárulnak, és ez a tragikus figura végtelenül szerethetően, olykor csillogó humorral csetlik-botlik a színpadon. A Csillagot alakító Háda Fruzsina a totális önbecsülési zavarral küzdő kamaszlány hiteles megtestesítője, akit épp annyira kínoznak a maga démonai, mint az őt elérhetetlen sztárnak képzelő Andrist.
A Profil szórólapján megjelenik az előadás egy visszatérő motívuma: az evolúciót ábrázoló ikonikus kép a lassan felegyenesedő majomember fázisairól. Csakhogy a sor élén vonuló homo sapinsre fegyverként szegeződik egy lájkolásra feltartott hüvelykujj, s az áldozat összerogy a „lövéstől”. A vérengzésre emlékeztető, letarolt színpadi zárókép ijesztő mementója a felnőttségnek még csak a küszöbére sem lépő tizenéveseket körülvévő világ kegyetlen törvényeinek. A teljesíthetetlen, igazságtalan, kíméletlen elvárásoknak, melyeket részben ők szabnak ki magukra, de tőlünk, felnőttektől öröklik át. A kamaszvilág ugyanis nem önálló égitest, hanem része a közös bolygónak. Szerencsére ezt az előadás nem mondja ki, csupán elénk tárja a telefonjával és a „menőség” követelményeivel totálisan magára maradt gyerek elveszettségét.
Laik Eszter
Bemutató: 2017. február 17. B32 Galéria és Kultúrtér
Következő előadás: 2017. február 26., 17 óra
Fotók: Nagy Rita és Nagy Dániel
További képek az előadásról: KoMod Színház Facebook-oldala
