Macskás videó – Tóth Vivien rövidprózái a Debütben

Macskás videó

Tóth Vivien rövidprózái a Debütben

Gyökérkezelés

Harmadik alkalom. Valószínűleg most következik a gyökértömés. Háromra kaptam időpontot, de már fél négy van. Ezt dühös pillantásokkal jelzem a recepciós lánynak, aki a legújabb üzenetével van elfoglalva, nem az én tehetetlenségemmel. Tőlem balra kedves házaspár üldögél. Legalábbis annak gondoltam őket addig, amíg a férj el nem kezdett dobolni a lábán. Ugyanolyan célzó pillantásokat lövellek felé, mint az előbb a recepciós irányába, de nem használ. Talán még jobban felbuzdult tőle. Jelez a gyomrom, fél, hogy injekciót kapok. A dobkoncert folytatódik mellettem, lélekben felállok, és megmondom a recepciósnak, hogy nem kérem a kezelést, ez a férfi már az összes idegemet kiirtotta. Majd mikor muriból tényleg felegyenesedek, és teszek egy lépést a pult felé, kijön az asszisztens, behívja Szilviát, és én bemegyek helyette. Ha már a szádban van a nyálszívó, akkor mindegy, hogy te vagy-e Szilvia. A félreértést az asszisztens beszédhibájára fogom, és ezzel le is zárjuk a témát.

Fájt-e azóta? – kérdezi a doktor úr. Bár egyértelműnek kéne lennie, hogy a fogamra céloz, mégis a lelkemre gondolok. Kitépem a nyálszívót, a szám széle felszakad, bugyog belőle a vér, a fogamon tátong a luk, és ordítok a lámpa vakító fényébe, hogy olyan érzés, mintha egy idegen kéz szorítaná a szívem, mintha az élet vihogva köpne arcon, és bármennyit törölgetem, a cafatok nem tűnnek el. Éhes vérszívóként telepet vernek a bőröm alatt, és károgva dagonyáznak gyötrelmem mocskában.

Nem, nem fájt – felelem. Beindul a fúró, kipucolja az ideiglenes tömést. Kitisztulnak a gyökerek, néha még fáj, mikor felszúr, de nem szólok. Te vagy az, igaz? Az a picike ideg, ami nem akar tőlem szabadulni. Ott lüktetsz bennem, jelzed, hogy vagy, nehogy elfelejtselek. Néha neked is rossz, amikor elér a tű, emlékezteted magad, hogy neked is tud fájni. Grimaszolok, nem vagyok jó színésznő, az orvos észreveszi, készíti a másik tűt, itt még van egy ideg. Rossz helyre szúr, nem talál el téged, de azért összeszorítom a szemeim, hadd higgye, hogy ügyes volt. Eldöntöm magamban, hogy mégis jó színésznő vagyok, utána nem zargat már téged. Kész vagyunk, mosolyog, megkezdhetjük a tömést. Fájsz, én meg aggódom, hogy ne essen bántódásod. Biztatlak, hogy mindjárt vége lesz, öt perc múlva már a metró felé sétálunk. Apátiám végtelen, azon lamentálok, hogy melyik fájdalomcsillapító után nyúljak otthon. Cataflamot már nem szedhetek, bódult leszek tőle. És talán rá is szoktam.

A fogam újra teljesnek képzeli magát. Elcsitultál, fizetek, és távozok. Megnyugszom, már nem akarok üvöltözni a rendelőben, se máshol. Azt hiszem, vége van, talán a tömés végzett veled. Előveszem szendvicsem, újra boldog vagyok, nem értem, mi kötött hozzád. Beleharapok, hármat rágok, éles fájdalom hasít bal állkapcsomba, pedig direkt jobb oldalt ettem. Elcsomagolom ebédemet, megsimogatom bal orcámat, és elhiszem, hogy te is mosolyogsz.

Macskás videó

Kényelmes az ágyad, mondtad, és átfordultál a másik oldaladra. Végigsimítottam a hátadon. Szeretted, ha cirógattalak. Szerettem én is. Olyan volt, mintha egy egészen kicsit összetartoznánk. Csak éppen annyira, amennyire az ujjam hozzáért a bőrödhöz. Meg tudnám ezt szokni. Téged. Ezt, ami van. Jó ez így, de mégsem. Nem tudtad, mit beszélsz, az alkohol még ott volt a véredben és minden egyes kiejtett szóban. Hideg futott végig a gerincemen, lehet, hogy az ideg, de inkább a tegnap esti fű maradéka. Együtt szívtuk el. Közben azt suttogtad a fülembe, hogy szeretsz, ne menjek el, pont beleillek a karodba. A szívedről már nem nyilatkoztál. Jó így, de mégsem. Ez lehetne a mantránk. Vagy csinálhatnánk egyenpólókat, amikre ezt a feliratot vasalnánk. Kollektív nem értés. Kollektív elzárkózás.

Eltakartad a szádat, úgy beszéltél hozzám. Reggeli lehelet. Csipás szemek, kimondatlanul maradt kérdések. Meddig maradsz itt velem? Megvárod, míg dél lesz, vagy öt perc múlva már az öveddel babrálsz? Miért remegsz? – kérdezted. Csak a fű, leheltem, és én is eltakartam a számat. Lemásoltam a mozdulataidat. Önkéntelenül. Később már azért, mert úgy okoskodtam, hogy akik szeretik egymást, azok ugyanúgy mozognak. Ugyanúgy dobog a szívük. Meg a többi közhely. Nekem elég lett volna, ha ugyanakkor érezzük ugyanazt. Valószínűleg szerelmes voltam beléd, mert már egy órája csak rajtad lamentáltam, míg te vicces macskás videókat mutattál nekem. A cicák jobbra-balra ugráltak a fejedben, bennem lüktető indulat kalapált. Minden okkal történik, gondoltam barátnőm tetoválására. Lehet, hogy nekem is magamra kéne varratnom. És akárhányszor görcsbe rándulna a szívem, mert te megint nem akarsz, csak ránéznék, és nyugodtan konstatálnám, hogy ez is okkal történt. Meg az is, hogy utána a Dunába ugrottam – majd, kiúszva a partra, mindent elölről kezdtem. Elszunnyadtál. Hogy vagy képes aludni, amikor itt fekszem melletted? Hogy vagy képes levegőt venni, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy hányadán állunk egymással? Belecsíptem az oldaladba, de észre sem vetted. Hát ennyi volt, törődtem bele. Nem szerettél – és talán én sem téged, bár ezt biztosan még nem állíthattam. Csak azt tudom, hogy tegnap éjszaka két csók között az arcodba üvöltöttem volna, hogy szeretlek. De nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy szeretlek, vagy csak mondani akartam valamit. Hogy az a pár másodperc, amíg a szemembe nézel, ne legyen kínos.

Kényelmes az ágyad, meg tudnám ezt szokni. Ezt már mondtad. Nem süketültem meg, holott tegnap szüntelen a fülcimpám mellett harsogtál, pedig szóltam, hogy ne, mert vékonyak a falak. Meg akartam kérdezni, hogy mit tudnál megszokni: az ágyat vagy engem, de a legújabb kisállatos videó megzavart, és csak hoztam egy pohár vizet.

Tóth Vivien 1994-ben született Budapesten. A Szent István Egyetem közgazdász szakán végzett. Írásai a Nappali Menedékhelyen jelentek meg. Jelenleg a Katona József Színház munkatársa.