Civilizáció – Arany János költeményei

Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

                      (1877 után)

Az idők

Az időkben semmi nagyság,
Az ember mind csak pénzes zsák;
Szólni hozzá hasztalan:
Szive nincs, csak szijja van.

                    (1877 körül)

A néma háború

Punctum finale

Sebtében eddig irtam;
   Két hóra nem kevés;
Most, ím, erőt vesz rajtam
   A régi csüggedés.

Hisz' szép a nagy önérzet,
   Kivált ha igaz is,
S merészen győzi röptét
   A szárnyas Pegaz is.

Az én ágaskodásom
   Nem ér egy fakovát:
Csak a cigány vagyok, ki
   "Biztatja a lovát!"

            (1877 szept. 11)

Plevna

A Haemus ormán s a Dunánál,
   Ím, óriások harca foly:
S az én múzsám – kisebb magánál –
   A porba' játszik, ott dalol.

Hát hol van a magasztos ének,
   Mely a győzőt megilleti:
Hogy két világra zöngenének
   Neve méltó dicséreti?

Hol a lant, melynek húrja váltson,
   S ne a nagy tetteknél alább?
S a harc zaján is túlkiáltson:
   Csak diadalra!... csak tovább!..."

Ki zsarnok volt s Európa réme,
   Most ezt nagy rémtől menti meg,
S a népszabadság szent nevébe'
   Övé a zászló, mely lebeg.

Mert így jutnak, idő lejártán,
   Magok a szerencsétlenek
Szabadsághoz, kik most a sárkány
   Szemétől megszédültenek.

Elvész, bizony, varázsa, bűve,
   Mikép hatalma megtörött,
S ez a győzelmi zászló műve,
   Mely leng a vérmező fölött.

Azért e zászlónak dicsőség!
   S magyar ajakról kétszeres!...
Ha volna költő – volna Ő még,
   Kit vágyunk holtan is keres!

De én lantom bágyadt idegjét
   Addig feszítni nem merem,
Habár olykor elhagyja szegjét
   S unalmat űzni dalt terem.

S nem szólok népem – a magyarhoz,
   Tán meg sem ismerné szavam;
A szebb napnak, mit e vihar hoz,
   Örűlök csendesen, magam.

Szabad, egy még érző tetemnek,
   Sírig szeretni a honát:
S e diadal-nap életemnek
   Megaranyozza alkonyát.

                      (1877 szept. 21)

Ex tenebris

Keserűből jön az édes,
   Édesből a keserű;
Rekkenő nap nyugta kétes,
   Szebb, borúra várt derű.

Ma ködös szem, mord kedéllyel,
   Holnap tisztább mindenik:
Meghozhatja – tán egy éjjel,
   Hogy majd "új fény jelenik".

Vagy, ha ez nem, a vakságnak
   Kiürítem poharát,
S az "örök világosságnak"
   Várom fénylő sugarát.

              (1877 szept. 24)

 Hoc erat in votis

Ez volt vágyam netovábbja,
Hogy ne légyek senki bábja;
Kötelesség vampyr-vádja
   Ne háljon mindig velem:
Gondolám, majd egy kis birtok
Vételére pénzt szorítok,
Ott el-űltetek, s el-irtok;
   Új erőért, mívelem.

A csatából, bár nyomorral,
Fél-kézláb, de ép gyomorral
   Hazatérni – győzelem.

S bárha nem lesz rajta kastély,
Kenyerében sem kakastéj;
Sőt kopasz nyár, zord havas tél
   Több mint tavasz és zefir:
Semmi légvár! semmi ábránd,
Mi a jelenből tovább ránt,
S űzve tarka szép szivárványt
   Mindig a jövőbe sír!
Boldog az, kit a ma-hozta
Örömétől meg nem foszta
   Sem a holnap, sem a hír.

Nézni – oh, mint egykor régen –
Ami szép van földön, égen;
Boldog első gyermekségem
   Otthonos vidékeit; –

                     (1878 körül)