Egy árbocmester halálára
Pedig jó csapat volt ez, esküszöm.
Darkó Pista, Egyed Péter, jómagam, a kalandra mindig kész három.
Kertész Attila, Bréda Feri, a navigátorok.
Egy focicsapatnyi fiatalember.
Hattyúfutball.
Egyed a ravasz nyelvműves nemzedék egyik legnagyobb tehetsége, legkomolyabb ígérete, a legtöbbre hivatottak egyike volt.
Hogy a széljárás nem kedvező, tudtuk. Bíztunk magunkban és egymásban. Leírom ezt a szót, habár a szó pozitív hitbéli értelmében – hinni a másikban – ez a fogalom ma már egyáltalán nem divatos, és talán nem is használatos, sőt talán ismeretlen. Hinni/bízni a másikban, úgy, mint saját magunkban?
De hát ki bízik ma saját magában annyira, hogy érezze az erőt, amellyel kész elindulni megváltani a világot?
A széljárás nem volt kedvező.
De azt, hogy a csillagállás sem kedvező, ezt nem tudtuk, ez csak később derült ki, amikorra a csapatot elvesztettük.
Melyik csillagállás? A Sorscsillagé, a Fátum-Végzet csillagképből.
A filozófus-séták ösvénye egy újabb parcellával gazdagodott a Házsongárdban.
Az elsüllyedt atom-tengeralattjáró legénységének karjai a magasba emelkednek.
Halal submarin – mondják a temető román látogatói, akik nem sokat tudnak a magyar költőkről, filozófusokról és tengeralattjárókról.
A magyar helyesírás őrei megint villogtak: ezentúl az árboc szót árbócnak kell írni. Már megint.
Vagy csak álmodtam? S azt is, hogy lassan egyedül maradok?
Az erdélyi magyar tengeralattjáró bevont vitorlákkal és árbocokkal, néma propellerekkel suhan a Jeges-tenger sötét vizében.
Egyed Péter árbocmester messzelátón figyeli a messzeséget.
Fényeskedjék neki a másvilágon az örök másvilágosság.
