Ugrás a tartalomra

A sci-fi én vagyok

„Ez az erős atmoszférával jellemezhető irodalmi közeg minimális változtatásokkal behelyezhető a világ bármely szegletébe, ahol író-olvasó emberek élnek. Átsüt a sorokon Bolaño szenvedélye és érdeklődése nemcsak az irodalom, de az irodalmi élet iránt is.” – A science fiction szellemében Tóth Csilla barangolt, és szúrt le útjelzőket.

Bevallom, azok közé tartozom, akik még nem olvasták Roberto Bolaño mesterművét, a Vad nyomozókat, és a 2666 is várat magára. Már-már ciki ez, hiszen a chilei születésű szerzőt az egyik legtehetségesebb latin-amerikai íróként tartják számon. Ezért is örültem, amikor kezembe akadt A science fiction szelleme című regény. A könyvet ugyan már 1984-ben megírta (ha már sci-fi, akkor szimbolikus ez az évszám), de csak tavaly adták ki az örökösök, jóval az író 2003-ban bekövetkezett, korai halála után. Úgy lapozgatom tehát a könyvet, hogy nem befolyásolnak a későbbre datálható nagyobb művek, de közben nagyon is érdekel, hogy e korai regény sejteti-e már a beérett és elismert írót, akit manapság Márquezzel és Mario Vargas Llosával emlegetnek együtt.

Majdnem a könyv feléig bizonytalan maradok azt illetően, hogy van-e a cselekménynek fősodrása, mert úgy tűnik, sehol sem tudom megragadni; csalódott vagyok, mert jónak ígérkezett, és most mégis úgy érzem, hogy kifolyik a kezem közül. Mintha különböző nagyságú szeletekből kellene összeraknom egy kerek tortát. Az íz sem egészen ugyanaz, ezért valami szédület fog el, optikai csalódás kelt ilyet talán.

Elég hamar kiderül, hogy a tartalom felől nem érdemes megközelíteni a regényt. Legalább négy, szerkezetében és hangulatában különböző, de közel egyforma hosszúságú szálat tart kezében az író. Ily módon betekintést nyerhetünk Mexikóváros underground íróinak életébe, leveleket olvashatunk, amiket valamilyen okból a sci-fi irodalom többé-kevésbé ismeretlen alakjainak írnak, megfigyelhetjük egy frissen díjazott fiatal tehetség tiszteletére adott ünnepség karikatúrába fordulását, és ugyanígy külön fejezeteket kapnak a díjazott sci-fi abszurdnak ható részletei is.

Enyhe káosz, gondolnám, de mire a könyv közepéig érek, megszeretem az egészet. Ha szét akarom bogozni a szálakat, akkor valami olyasmire jutok, hogy a regény gerincét mégis egyetlen szál adja, ami végül számomra a könyv legkedvesebb vonulata lesz, ez pedig Jan, Remo és José története.

A mexikói Jan chilei barátjával, Remóval osztozik egy padlásszobán valahol Mexikóvárosban. Pénztelenek, szerelmesek, fiatalok és elkötelezettek az irodalom iránt. Remo egyszerre több helyen dolgozik, vállalható és vállalhatatlan napilapoknál vezet rovatot minimális honoráriumért, éjszakánként járja a várost, irodalmi műhelyekbe látogat el, valószerűtlen figurákkal ismerkedik meg. Mintha egy rulett dobná elé Mexikóváros elképesztő irodalmi életének alvilági, mégis szerethető arcait.

Jan nemigen mozdul ki a padlásszobából, ellenben leveleket írogat számomra ismeretlen sci-fi íróknak, lényegtelen, hogy miről, s közben a töméntelen sci-fi zsebkönyvéből hol padot, hol asztalt épít. Hozzájuk csatlakozik még José, a költő, szintén fura figura, Mexikóváros éjszakai irodalmi életének ártatlan villoni, garabonciás alakja.

Jól megrajzolt zsánerek ezek, a szó legpozitívabb értelmében, és ezek a zsánerek azok, amikben nagyon erős az író, az irodalmi élet jellegzetes figuráinak felvázolása mellé szórakoztató, olykor megrázó vagy épp mulatságos, de életszagú történeteket kerekít. (Látatlanban azt mondanám, hogy ebből lesz majd valami később, valami, ami miatt Bolaño végül is feledhetetlenné válik.)

Jan levelei, amiket megjegyezhetetlen nevű íróknak postáz el, már nehezebben ragadnak meg. Rá kell hogy ébredjek: akár a címzettek, akár a könyvben felbukkanó múlt századbeli, egyébként valóságos személyek közül alig ismerek valakit, így például nem mond semmit Thea von Harbou neve sem. Fritz Lang elfeledett felesége ő, aki mégis kap egy külön fejezetet a könyvben, mert Jan valami űrhajósat álmodik róla. És így vagyok majd’ mindenki mással is, lehettek saját korukban széles körben vagy csak a fanatikusok számára ismertek.

Nyugodt szívvel veszem magamra a regény egy dialógusát.

– Nem sértelek meg azzal, hogy megkérdezem, tudod-e, ki volt Isau meg Altagor?

– Hát csak sérts meg nyugodtan. Fogalmam sincs.

– Komolyan? Baszd meg, hát ennyit érnek a latin-amerikai értelmiségi fiatalok! –  nevetett José Arco.”

Hogy Jan miért írogatja a leveleket, nehéz megmondani, és ő is csak valami ilyesmi magyarázatot ad rá: „Hogy mért irkálok leveleket?… Talán csak a zaklatás okából, vagy talán nem… Talán belebolondultam abba a sok sci-fibe, amit elolvastam…” A sokadik levél elolvasása után már azt hiszem, hogy a levelek súlya is csak annyi, amennyivel magyarázza őket, vagyis feledhető az egész, mikor rábukkanok egyre a 115. oldalon: ez teljes egészében önálló, szép ívű vers is egyben, vagy elsősorban az. Csak pár sor belőle: „…Vajon az-e a fegyverünk, hogy támadóinkat egy viperával azonosítjuk? Vagy az-e a fegyverünk, hogy képesek vagyunk lefordítani azt a szót: halál? Vajon a túlélésbe vetett Vak Süket Néma hitünk a fegyverünk? Íjunk és nyilaink, melyek álomként vagy egy álom elszórt darabjaiként repülnek egy helikopter felé, ezek a fegyverünk? … A gyors kommunikáció művészete? A leleplezés művészete? A robbanékony anális fixációk? A színtiszta kegyetlenség? Mit adnak be nekünk, és mit kell bevennünk, hogy ellenálljunk és győzzünk…” Még úgy is, hogy a levél valószínűleg Ursula K. Le Guin amerikai fantasy- és sci-fi-író valamelyik számomra ismeretlen könyvére reflektál, a benne leírt sorok túllépnek ezen. Nagyon szép, tessék elolvasni!

Bolaño távolságtartással és humorral mutatja meg az irodalmi élet másik arcát, a befutottakét is, akikkel egy díjátadó ünnepségen találkozunk. Az irodalmi élet paródiája ez.„Alighanem ezek az alkoholisták ordítoznak. Soha nem hittem volna, hogy pár értelmiségi és oly jeles irodalmár (az Isten bassza meg őket) képes ekkora lármát csapni és úgy horkolni, mint valami medve.” Vagy kicsit később:

„– Nézze csak azt az öregembert: épp a felesége fenekét harapdálja.

– Nem a felesége. Felejtse el. Egész életében az igaz szóért és a csendért küzdött…”

Ha már a sci-fi szelleme, akkor mintha valami távoli bolygó tudatmódosító drogjának hatása alatt állna mindenki a fiatal és épp befutott író buliján. Repül az Orion űrhajó, és mindenki megkergült disznó lesz rajta, elveszti az eszét, és mint amikor a Macskafogón keresztülcsúsznak a vérengző macskák, és lényüktől idegen, szelíd lelkületet kapnak, itt épp fordítva: a Macskafogó fenekén másznak be, és kipotyogva a száján elveszítik azt, amivel valószínűleg csak mi ruházzuk fel őket, és örök delíriumban tapogatóznak a női seggek és a csoportos szex lehetősége után.

De ugyanígy mutatja be az irodalmi élet nevetésre ingerlő szereplőit máshol is, ott, ahol például a fent említett Isau és Altagor nevetségesen szomorú történetét meséli el, akik szintén irodalmárok, és megátalkodottan gyűlölik egymást. Miért is? Mert két periférikus irodalmi ízlés, ha egyáltalán van olyan, nem fér el egy csárdában.

„…Párizsban, ahol még mindig jegyrendszer volt, Isau és Altagor összefutott az egyik legendás kávéházban. Mondjuk, Isau a terasz jobb szélén ült le, Altagor pedig a bal oldalon. De még így is észrevették egymást. A középső asztalnál amerikai turisták, híres festők, Sartre, Camus, Simon de Beauvoir, filmszínészek és Johnny Hallyday ültek.

– Johnny Hallyday is?

– Igen, ekkora szélhámos ez a Kipufogó.

Mindez tökéletes névtelenségbe burkolta a mi két hangköltőnket. Valójában csak ők ketten vették észre, hogy ott vannak, és hogy egyikük a metaköltészet, a másikuk a lettrizmus atyja, e két házé, ami ellenségesebb, mint a két veronai ház egykor.” Olvassuk csak e sorokat, és nevessünk együtt nagyjainkon és kevésbé nagyjainkon Bolañóval, mi mást is tehetnénk.

Mindeközben az ifjú tehetség azon a bizonyos partin a könyvéről mesél egy újságírónak, melynek főhőse a franciásan oroszos hangzású Boris Lejeune, és amely regény többek között egy krumpliföldön játszódik. Ennél többet, bár több fejezeten keresztül olvasok részleteket a könyvből, nem nagyon tudnék hozzátenni, de ahogyan A science fiction szellemében, így a díjazott író regényében  sem a cselekmény a lényeges. Mondjuk, hogy mi, az nem derül ki. Legalábbis számomra nem nagyon.

Érdekes módon, bár a könyvben röpködnek a latin-amerikai nevek, a könyv túllép a gyökerein, és ez a másik erőssége, vagy ha úgy tetszik, ígérete a jövőre nézve, amit később Bolaño, méltatói szerint, majd be is vált. Ez az erős atmoszférával jellemezhető irodalmi közeg minimális változtatásokkal behelyezhető a világ bármely szegletébe, ahol író-olvasó emberek élnek. Átsüt a sorokon Bolaño szenvedélye és érdeklődése nemcsak az irodalom, de az irodalmi élet iránt is. Mindezt úgy teszi, hogy ellép a helyitől az általános felé. És még akkor is ezt állítom, hogyha az író néha és szükségszerűen nagyon latin-amerikai, nagyon helyi világot idéz meg, például egy testvérpár egyik tagjának bemutatásakor. „Lola Torrente, aki két évvel idősebb Angelicánál, sötétebb bőrű, erősebb csontú és egy cseppet sem sovány, akinek a mosolya számomra még mindig ennek a másik Mexikónak a mosolya, mely olykor kikukucskált egy-egy hajnal redői közül, félig dühödt életkedv, félig áldozati kő.”

Ugyanakkor olyan általánosat sejt meg nagyon fiatalon az emberről, amit sokan egy életen át sem. „Jónak és irgalmasnak kell lennünk, Laura! Könyörületesnek és önzetlennek kell lennünk, hátha az iszonyat nem vet ránk szemet” – mondja féltőn a jövőbe tekintve, az ártatlanságát elvesztő ember poklát megsejtve a szerelmes Jan Laurának, aztán nevetnek az egészen egy nagyot.

Vagy később ugyanígy, az irodalmi élet perifériájára szorult figurájánál tett látogatás után:„Képtelen lennék ilyen magányosan, ilyen hallgatagon, ilyen önfegyelemmel élni önmagammal és a sorsommal szemben, ha szabad ezt mondanom.” Elképesztően korai felismerés és állásfoglalás az Én védelmében a megszokottal, a megalkuvásokkal végigélt élettel szemben.

És nagyon ismerősek hőseink hétköznapjai is, gondolok itt például José meglepetésszerű hajnali látogatásaira Jan és Remo padlásszobájában, menetrendszerűen egy üveg tequilával és három babos-avokádós-csilis szendviccsel, beszélgetés céljából. Úgy érzem, olvashatnék rántotthúsos-szendvicsről és egy karton sörről is, mert a történet simán játszódhatna akár Budapesten is.

Nem lehet megkerülni a kérdést, ha már ez a könyv címe, hogy miért éppen science fiction. Mi van, ha Bolaño hőse történelmi regényeket imád, életrajzokat vagy tájleírásokat, vagy David Attenborough sorozatát nézi rendszeresen? Miért épp ez az apropó, és mért nem más? Úgy érzem, lehetne akármi, a regény végkifejlete ugyanez lenne.

Vagyis egy fiatalember szárnypróbálgatásának lehetünk szemtanúi, aki talán nem véletlenül nem adta ki eme regényét, amely érzésem szerint szétesik és  befejezetlenséget sugall; valami olyasmi, mint amikor nagyon sok mondanivalónk van, és az egyszerre ömlik ki belőlünk, ezért az egész zavaros lesz, kicsit sok, eltolódnak benne a hangsúlyok és arányok, ugyanakkor hiányérzetünk is marad, hogy nem értettük meg a lényeget, vagyis összességében ez a könyv nincsen készen.

De mégis, még akkor is, ha úgy érzem, talán én vagyok az egyetlen és egyedülihagyományos sci-fi elem ebben a történetben, aki a jövőből olvasom ezt a múltból váratlanul felbukkanó könyvet egy egykor majd naggyá érő írótól, most minden hiányossága mellett is rábólintok, és a hatása alatt a könyv megírásakor még ismeretlen Bookline-on megrendelem a Vad nyomozókat, mert biztos vagyok benne, hogy érdemes.

Tóth Csilla

Roberto Bolaño: A science fiction szelleme. Jelenkor, 2017.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.