Ugrás a tartalomra

Olvasson élő székely írókat, ne várja meg, míg megbicskázzák őket!

Úgy tudják meg, hogy nagy csetepaté volt Budapesten, a Magyarság Házában. Duvajkodás, dínom-dánom, s mulatozás folyt egyfeszt. Éhesen se maradt senki, pedig annyi nép volt, ejszen több mint kétszáz ember, hogy csak kapkodtam a fejem.

Ment a székely nyeletlenkedés, főleg Muszka Sándor s Orbán János Dénes volt a nagy kópé. Kiálltak a porondra, s csak mondták-mondták a jobbnál jobb történeteket. Folyt belőlük a hülyeség rendesen. Hol az egyik, hol a másik riogatta a közönséget.

Nem mondom azt, hogy úgy megijedtek volna, mert azért mindenki hallott már itt a székely emberekről, de arra mindenki gyorsan rájött, minden szóbeszédet nem kell elhinni, amit a nagyvárosban beszélnek.

Ha én nem volnék székely ember, bizony Isten nem is hinnék ezeknek a góbé fiatal bohócoknak. Ezek itt azt hiszik, hogy a szalonna is azé van, hogy meséljünk róla.

Írják, csak írják a jónép történeteit, könyvekbe foglalják, s most elé is adják nagyközönség előtt. Mondták a könyvcímeket is, jegyeztem hamarjában: Muszka Sándor – A lusta dög; Muszka Sándor – Sanyi bá ; Orbán János Dénes – Véres képeslap Erdélyből. Így mondták, s ha nem igaz annyi, de olyan díszítést rittyentett neki Csillag István művészember, hogy felismerném egy tengernyi könyv közül es.

Na de ne aggódjon az se, aki nem járt még nálunk fele, szép Erdélyországban. Le van írva az is, hogy hol laknak ezek a sokat emlegetett székelyek:

„Irtózatos, borzalmatos, zákhányos egy hely ez az Erdély. Ejszen az is biztos, hogy nem a jó Úristen kezenyoma van rajta. Félrenézhetett szegény teremtés közben, s Durumó íziben belepiszkolt a munkájába. Micsoda, micsoda hely! Zordon, hitvány, bühnagy hegyekkel van teli, melyek oly meredekek, hogy a juhokat kötélen kell leereszteni legelni a hegyoldalon.

Sűrű, rusnya fenyvesek meredeznek a nagy büdös semmibe. A fák között dúvadak hörögnek; ha arra tévedsz, vérmedve csap agyon, farkas szaggat szét, gímszarvas öklel halálra, vagy hiúz harapja át a gigádat. Szemedet holló, varnyú, keselyű vájja ki, fülcimpádat ülü marcangolja – s amit ezek a szörnyetegek meghagynak húsodból, hüvelykujjnyi vérbogarak rágják le. Másnapra csak a fehérlő csontok maradnak, meg a hajad, kivéve, ha a mándruccal találkozol, mert az szőröstü-bőröstü rekkent el, ott apelláta nincs. Persze, ha élve eljutsz az erdőig. Mert a mezőn sétálva is beszakadhat alattad a föld, s kiderül, hogy a selymes pázsit feneketlen tenger-szemet rejt. Rúgsz-rúgkapálsz, kénlódsz, de szabadulni nincs esélyed. Még meg sem nyuvadsz rendesen, a pinarágó (Cobitis taenia) már lerágta a húsodat, élve-elevenen falnak föl a nyúlánk halbábák, s halálüvöltésed fölszántja a láp vizét. Csontjaidra soha nem akad senki – ki mer kajtatni ilyen beste helyen?” (részlet Orbán János Dénes: Véres képeslap Erdélyből, avagy a gölöncséri veszedelem című elbeszéléséből)

Merem szíves figyelmükbe ajánlani Sántha Attila Bühnagy székely szótárját a fenti szöveg értelmezésére, mert ejszen azért látogat vissza minden vándor lélek másodjára is, mert nem értenek székelyül.

Ezen a humoresten sem volt tolmács, s mégis mindenki fogta a hasát, s úgy hiszem a lényeget is megértette. Ki nem hiszi, járjon utána. Mehet most már repülővel is a hegyek közé, mert megnyílt a repülőtér Csicsóban, de aztán figyeljen oda a bakterfélékre, huncutok azok, s nem is igen lehet érteni, mit akarnak:

„Egy kicsit még vártunk, aztán mentünk münk es, amerre mentek a népek, utánnik. Mentünk erre, mentünk arra, hogy mán aszittük, az eszünk es elmenyen. Aztán valami bakterfélék egy ajtókereten, mint a juhokot a fejőlikon, egyessével átaleresztettek, s az kezdett sípolni addig, hogy a zsebünkből még az ötbanist es kirakatták. Hajtottak ide, hajtottak oda, s há egyszer ott vagyok egy ilyen pult előtt, s látom, hogy egy pasas a valizámba (bőrönd) könyékig belé van feküdve. Köszöntem es egy jó hangosat,hogy mondom „Adjon isten jó napot, egésséget”, gondoltam, hátha megszégyelli magát, de az a pofátlanja még reám se nézett, csak kotorászott, mint a féreg a likba. Bicska nem vót nállam, met a bakterok elvették, de odaléptem s mondom: „Hallod-e kicsibarátom, ejszen ezt a bőröndöt ketten vettük, vagy mi az anyád valaga van veled, megzavarodtál-e? Erre reám nézett azzal a nagy mafla pofájával s aszongya, neki ez a dolga, hogy nézze meg, valami tilos dógot én a repüllőre felvinni nem-e akarok.” (részlet Muszka Sándor Emrével a repüllőn című elbeszéléséből)

Ha így volt, ha nem a történet ott van feketén-fehéren, meg van írva, s ezt már nem veszi el tőlünk senki. Gondolom én nagy okosan.

Olvasson élő székely írókat!

Ne várja meg, míg megbicskázzák őket!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!